Magyarország, 1982. január-június (19. évfolyam, 1-26. szám)
1982-03-14 / 11. szám
Kissinger-emlékiratok A második kötet A Watergate-ügy hullámai Csók Szadatnak és Golda Meirnek I s. A helyzet ezúttal sem nélkülözi a drámai elemeket. Március utolsó napjaiban jelenik meg Amerikában Henry Kissinger emlékiratainak második kötete. A könyv címe: „A zűrzavar évei”. Nixon katasztrofálisan végződött második elnöki időszakában követi nyomon a nemzetbiztonsági tanácsadó, majd ezzel párhuzamosan a külügyminiszteri tisztséget is ellátó professzor-politikus pályafutását. Páncélszekrényben Sokan emlékezhetnek még arra, hogy 1979-ben az emlékiratok első kötetének legizgalmasabb részleteit óriási tiszteletdíj fejében előre megkapta a Time című hírmagazin.Akkor a kéziratot a Chase Manhattan Bank páncéltermében helyezték el. Onnan futár vitte az anyagot feldolgozó szerkesztő irodájába. A rendkívüli alkalomra a Time két elektronikus riasztóval ellátott páncélszekrényt bérelt és állíttatott fel szerkesztője szobájában.) A hírek most arról szólnak, hogy ugyanaz a szerkesztő (Ronald Kriss) páncélszekrények helyett kellemesebb módszert választott: egy kis kariib-tengeri holland szigetre vonult vissza a féltve őrzött kéziratkivonattal. A drámai elemet ezúttal inkább az szolgáltatta, hogy Kissinger a kézirat előkészítésének napjaiban bonyolult szívműtéten esett keresztül. Példás fegyelemmel még az operáció előtti éjszakán is személyesen olvasott el, és korrigált egy tizenötezer szóból álló részletet. A szenzációnak tehát üzleti szempontból is megfelelően „megágyaztak”, bár erre voltaképpen nem lett volna szükség. Kissinger szellemi kapacitásánál és stílusánál fogva egyedülálló és egyáltalán nem „típusosan amerikai” jelenség az Egyesült Államok politikai életében. Az emlékiratok második kötete, amely 1973 januárjától 1974 augusztusáig, tehát Nixon lemondásáig sorolja fel az eseményeket, az első kötethez hasonlóan számos „gyöngyszemet” tartalmaz. Az említett második kötet időszakára esik egyebek között az 1973. októberi közel-keleti háború is. Ezt megelőzve Nixon — állítólag Kissinger számára is váratlanul — a nemzetbiztonsági tanácsadót egyúttal külügyminiszterré is kinevezte. Nixon tekintélyét akkor már erősen megtépázták a Watergateügy hullámai. Kissinger szerint Nixon „végső kétségbeesésében” nevezte ki őt külügyminiszterré. „A Watergate-ügy — írja — egyre tarthatatlanabbá tette a kiemelkedő fehér házbeli tanácsadók helyzetét. Befolyásom a kormányban az elnöki tekintélytől függött, ez pedig rohamosan csökkent. Nixon valójában sohasem akarta, hogy erős külügyminisztere legyen. Ha kinevezésemmel hajlandó volt arra,hogy megszegje ezt az elvet, ez csak azt mutatta, hogy milyen kétségbeesetthelyzetbe került.” Nixon egyéniségére egyébként jellemzőnek mondja Kissinger azt a módot, ahogy közölte vele szándékát: „A gyerekekkel együtt meghívott bennünket az elnök, hogy a kaliforniai rezidencia uszodájában fürödjünk. Rövidesen ő maga is megjelent, és velünk együtt lubickolt. Néhány perc múlva azt mondta: üljünk le a medence sekély vizű végén, és beszéljünk a másnap reggelre öszszehívott sajtóértekezletről. Én a medence lépcsőjén ültem fürdőnadrágban. Az elnök hanyatt fekve lebegett a vízen. Egyszercsak minden lelkesedés nélkül vagy emberi melegség nélkül azt mondta: holnap azzal kezdem a sajtóértekezletet, hogy bejelentem az ön külügyminiszteri kinevezését. Ez volt az első eset, hogy egyáltalán beszélt velem erről a kérdésről.” Királyi szavak Mindez 1973 augusztusában történt. Októberben kirobbant a közel-keleti háború, amely előbb az emlékezetes kissingeri „ingadiplomáciába”, majd sokkal később, már egy más politikai korszakban, a Camp David-alkuba torkollott. A háborúval kapcsolatban két rendkívül érdekes, emberileg és politikailag egyaránt sokatmondó úgynevezett „profil” jelenik meg a Kissinger-emlékiratok második kötetében. (Akárcsak az első kötetben, itt is ezek a profilok a legérdekesebbek.) Az első karcolat a Time hírmagazin összefoglalójában a „Nixon és a zsidók” címet viseli. Kissinger ebben egyebek között a következőket írja: „Nixon örökölte mindazokat az előítéleteket, amelyek oly jellemzőek a gyökértelen kaliforniai alsó középosztályra, ahová származásának gyökerei nyúltak. Meggyőződése volt, hogy az amerikai zsidók többségükben liberálisok; hogy jobban rokonszenveznek a Szovjetunióval, mint a többi etnikai csoportok; hogy rendkívül veszélyessé teszi őket a sajtóban, rádióban és televízióban megmutatkozó erős befolyásuk. Meggyőződése volt az is, hogy Izraelt kényszeríteni kell a békés kiegyezésre és nem engedhető meg, hogy Izrael kedvéért veszélyeztessük arab kapcsolatainkat.” Természetesen — írja Kissinger — mindez nem gátolta meg viszont abban, hogy egyrészt szívélyes kapcsolatot tartson fenn a gazdasági vagy politikai élet számos zsidó vallású képviselőivel és azt sem gátolta, hogy a kritikus helyzetben ne támogassa a leghatározottabban Izraelt. Kissinger szerint ő és Nixon különböző utakon végül is arra a közös megállapodásra jutottak, hogy az Egyesült Államoknak demonstratív módon bizonyítaniuk kell: a radikális arab országok nem érhetik el céljaikat, és az úgynevezett mérsékelt arab országoknak is meg kell mutatniok, hogy készen állnak egy igazi kompromiszumra ebben az ügyben. Érdekes, ahogy Kissinger ebben a vonatkozásban saját magáról beszél. A következőket írja: „Én persze az érzelmi színkép túlsó végéről indultam. Vallásomat sohasem gyakoroltam. De nem felejthettem el, hogy családom tizenhárom tagja halt meg náci koncentrációs táborban. Tűrhetetlen lett volna számomra, hogy újabb katasztrófát provokáljon egy esetleg jó szándékú, de végül ellenőrizhetetlenné váló politika. Akárcsak Nixon, én is alárendeltem érzelmeimet a nemzeti érdekeknek. Esetenként ez kínos erőfeszítést követelt. De én is úgy véltem, hogy Izrael biztonságát is csak úgy lehet megőrizni, ha nem személyes érzelmekhez, hanem az amerikai stratégiai érdekekhez horgonyozzák.” A háborút követő diplomáciai mozgás során Kissinger egész sor arab országba látogatott el, így nemcsak Egyiptomba és Szíriába, hanem Szaúd-Arábiába is. Egy másik portré rendkívül figyelemreméltó vonásokkal gazdagítja a képet. A politikai portré modellje Fejszal, Szaúd-Arábia akkori uralkodója. Kissinger a következőképen írja le a látogatást és az uralkodó beszédét: „Előttem mentek a kardhordozók. Az óriási trónterem falai mentén egyforma fekete ruhában és fehér fejdíszben hallgatag és mozdulatlan férfiak ültek. Az emelvény, amelyen a trónszék állott, csaknem százméternyire volt. Amikor beléptem, a király felemelkedett, s vele együtt a falak mentén ülő hercegek és fej, kék. Egyetlen lépést tett előre. Az emelvényig vezető út többi részét nekem kellett megtenni. Később megtudtam, hogy az az egy lépés jelentős udvariassági gesztust jelentett a király részéről. Vacsora közben Fejszal beszédet mondott. Lényeges tartalma az volt, hogy a zsidók és kommunisták néha egymással összefogva, de mindig párhuzamosan dolgoznak, s a civilizált világ szerinte a zsidók és kommunisták együttműködésével áll szemben. Izraelt az ő fogalmazása szerint a bolsevikok találták ki azzal a céllal, hogy elválasszák az amerikaiakat az araboktól. Azt sem tudtam, hol kezdjem a választ. Amikor végül a király már ott tartott, hogy a szóban forgó összeesküvés az amerikai kormány átvételére készül, úgy határoztam: változtatok a témán.” Érdekes, hogy miután Kissinger érezteti olvasóival, mennyire képtelen a szaúdi uralkodó érvelése, végül is nem titkolja megértését: „Bármennyire bizarrnak is hangzott, amit a beszédben mondott, pontosan tükrözte a királyságának taktikai érdekeit. Egyszerre akarta biztosítani Amerika segítségét a látványos antikommunizmus útján és arra késztetni a körzet radikálisait, hogy ne tartsák szükségesnek a szaúdi monarchia aláaknázását.” Mint az emlékiratok egy későbbi szakaszából megtudtuk, Golda Meir, Izrael akkori miniszterelnöke nem hagyta említés nélkül Kissinger arab kirándulásait. Különösképpen nem azokat a csókokat, amelyeket Kissinger Egyiptomban Szadattól kapott. Amikor végül is az „ingadiplomácia” végén létrejött a fegyverszüneti megegyezés, az izraeli miniszterelnök asszony fogadást adott hivatalának helyiségeiben Kissinger így írja le a zárójelenetet: „Odamentem és arcon csókoltam. De úgy látszik, nem tűrte a szentimentalizmust. Hozzám fordult, és aztmondta: már féltem, hogy csak férfiakat csókol meg.” Miközben mindez lezajlott, a Fehér Ház lakójának helyzetét mind könyörtelenebből aknázta alá a Watergate-botrány. Szekérsánc mögé Kissinger a Time hírmagazinban közölt emlékiratrészletekben viszszanyúlik ennek a kezdeteire és megállapítja, hogy Nixon már 1973 elejétől kezdve jóformán nem tudott érdemiben foglalkozni külpolitikai kérdésekkel. Kissinger azt írja a többi közt: „Egyszer előfordult, hogy egy különböző, egymástól természetesen eltérő, sőt, egymásnak ellentmondó cselekvési lehetőségeket tartalmazó okmányt terjesztettünk elébe. Nixon annyira figyelmetlen volt, hogy egyszerre valamennyi változatot jóváhagyta ...” „Volt olyan eset, hogy az elnök egy fogadás közben felhívott telefonon. Nagyon ideges volt, mert előtte a Fehér Házba akkreditált újságíróknak adott, évenként megrendezett vacsorán vett részt, és a növekvő sajtóbírálatok miatt nagyon nehezen tűrte az újságírók jelenlétét. Amikor felhívott telefonon, izgatott hangon mondta a kagylóba: Ostrom alatt állunk. Nem gondolja, hogy szekérsáncot kellene vonni a Fehér Ház köré?” Nixon ostromló indiánok csapatának tekintette a sajtót. Előre a régi nyugati pionírok példájára szekérsánc mögé kell húzódnia .. . (Folytatjuk.) KISSINGER KÜLÜGYMINISZTERI ESKÜTÉTELE Az elnök hanyatt fekve lebegett a vízen MAGYARORSZÁG 1982/11