Magyarország, 1982. január-június (19. évfolyam, 1-26. szám)

1982-03-14 / 11. szám

Kissinger-emlékiratok A második kötet A Watergate-ügy hullámai Csók Szadatnak és Golda Meirnek I­ s. A helyzet ezúttal sem nélkülözi a drámai elemeket. Március utolsó napjaiban jelenik meg Amerikában Henry Kissinger emlékiratainak második kötete. A könyv címe: „A zűrzavar évei”. Nixon katasztrofá­lisan végződött második elnöki időszakában követi nyomon a nemzetbiztonsági tanácsadó, majd ezzel párhuzamosan a külügymi­niszteri tisztséget is ellátó pro­fesszor-politikus pályafutását. Páncélszekrényben Sokan emlékezhetnek még arra, hogy 1979-ben az emlékiratok első kötetének legizgalmasabb részle­teit óriási tiszteletdíj fejében előre megkapta a Time című hírmaga­zin.­­Akkor a kéziratot a Chase Manhattan Bank páncéltermében helyezték el. Onnan futár vitte az anyagot feldolgozó szerkesztő iro­dájába. A rendkívüli alkalomra a Time két elektronikus riasztóval ellátott páncélszekrényt bérelt és állíttatott fel szerkesztője szobájá­ban.) A hírek most arról szólnak, hogy ugyanaz a szerkesztő (Ro­nald Kriss) páncélszekrények he­lyett kellemesebb módszert válasz­tott: egy kis kariib-tengeri holland szigetre vonult vissza a féltve őr­zött kéziratkivonattal. A drámai elemet ezúttal in­kább az szolgáltatta, hogy Kissin­ger a kézirat előkészítésének nap­jaiban bonyolult szívműtéten esett keresztül. Példás fegyelemmel még az operáció előtti éjszakán is személyesen olvasott el, és korri­gált egy tizenötezer szóból álló részletet. A szenzációnak tehát üzleti szempontból is megfelelően „meg­ágyaztak”, bár erre voltaképpen nem lett volna szükség. Kissinger szellemi kapacitásánál és stílusá­nál fogva egyedülálló és egyálta­lán nem „típusosan amerikai” je­lenség az Egyesült Államok politi­kai életében. Az emlékiratok második kötete, amely 1973 januárjától 1974 augusztusáig, tehát Nixon lemon­dásáig sorolja fel az eseményeket, az első kötethez hasonlóan számos „gyöngyszemet” tartalmaz. Az említett második kötet idő­szakára esik egyebek között az 1973. októberi közel-keleti háború is. Ezt megelőzve Nixon — állító­lag Kissinger számára is váratla­nul — a nemzetbiztonsági tanács­adót egyúttal külügyminiszterré is kinevezte. Nixon tekintélyét akkor már erősen megtépázták a Watergate­­ügy hullámai. Kissinger szerint Nixon „végső kétségbeesésében” nevezte ki őt külügyminiszter­ré. „A Watergate-ügy — írja — egyre tarthatatlanabbá tette a ki­emelkedő fehér házbeli tanács­adók helyzetét. Befolyásom a kor­mányban az elnöki tekintélytől függött, ez pedig rohamosan csök­kent. Nixon valójában sohasem akarta, hogy erős külügyminisz­tere legyen. Ha kinevezésemmel hajlandó volt arra,­­hogy megszeg­je ezt az elvet­­, ez csak azt mutatta, hogy milyen kétségbe­esett­­helyzetbe került.” Nixon egyéniségére egyébként jellemzőnek mondja Kissinger azt a módot, ahogy közölte vele szán­dékát: „A gyerekekkel együtt meghívott bennünket az elnök, hogy a kaliforniai rezidencia uszo­dájában fürödjünk. Rövidesen ő maga is megjelent, és velünk együtt lubickolt. Néhány perc múlva azt mondta: üljünk le a medence sekély vizű végén, és beszéljünk a másnap reggelre ösz­­szehívott sajtóértekezletről. Én a medence lépcsőjén ültem fürdő­nadrágban. Az elnök hanyatt fek­ve lebegett a vízen. Egyszercsak minden lelkesedés nélkül vagy emberi melegség nélkül azt mond­ta: holnap azzal kezdem a sajtó­­értekezletet, hogy bejelentem az ön külügyminiszteri kinevezését. Ez volt az első eset, hogy egyál­talán beszélt velem erről a kér­désről.” Királyi szavak Mindez 1973 augusztusában tör­tént. Októberben kirobbant a kö­zel-keleti háború, amely előbb az emlékezetes kissingeri „ingadiplo­máciába”, majd sokkal később, már egy más politikai korszakban, a Camp David-alkuba torkollott. A háborúval kapcsolatban két rendkívül érdekes, emberileg és politikailag egyaránt sokatmondó úgynevezett „profil” jelenik meg a Kissinger-emlékiratok második kötetében. (Akárcsak az első kö­tetben, itt is ezek a profilok a leg­érdekesebbek.) Az első karcolat a Time hírma­gazin összefoglalójában a „Nixon és a zsidók” címet viseli. Kissin­ger ebben egyebek között a követ­kezőket írja: „Nixon örökölte mindazokat az előítéleteket, ame­lyek oly jellemzőek a gyökérte­­len kaliforniai alsó középosztály­ra, ahová származásának gyökerei nyúltak. Meggyőződése volt, hogy az amerikai zsidók többségükben liberálisok; hogy jobban rokon­szenveznek a Szovjetunióval, mint a többi etnikai csoportok; hogy rendkívül veszélyessé teszi őket a sajtóban, rádióban és televízióban megmutatkozó erős befolyásuk. Meggyőződése volt az is, hogy Iz­raelt kényszeríteni kell a békés ki­egyezésre és nem engedhető meg, hogy Izrael kedvéért veszélyeztes­sük arab kapcsolatainkat.” Természetesen — írja Kissinger — mindez nem gátolta meg vi­szont abban, hogy egyrészt szívé­lyes kapcsolatot tartson fenn a gazdasági vagy politikai élet szá­mos zsidó vallású képviselőivel és azt sem gátolta, hogy a kritikus helyzetben ne támogassa a legha­tározottabban Izraelt. Kissinger szerint ő és Nixon különböző uta­kon végül is arra a közös megál­lapodásra jutottak, hogy az Egye­sült Államoknak demonstratív módon bizonyítaniuk kell: a ra­dikális arab országok nem érhetik el céljaikat, és az úgynevezett mérsékelt arab országoknak is meg kell mutatniok, hogy készen állnak egy igazi kompromiszumra ebben az ügyben. Érdekes, ahogy Kissinger ebben a vonatkozásban saját magáról be­szél. A következőket írja: „Én per­sze az érzelmi színkép túlsó végé­ről indultam. Vallásomat sohasem gyakoroltam. De nem felejthettem el, hogy családom tizenhárom tag­ja halt meg náci koncentrációs tá­borban. Tűrhetetlen lett volna szá­momra, hogy újabb katasztrófát provokáljon egy esetleg jó szándé­kú, de végül ellenőrizhetetlenné váló politika. Akárcsak Nixon, én is alárendeltem érzelmeimet a nemzeti érdekeknek. Esetenként ez kínos erőfeszítést követelt. De én is úgy véltem, hogy Izrael biztonsá­gát is csak úgy lehet megőrizni, ha nem személyes érzelmekhez, hanem az amerikai stratégiai ér­dekekhez horgonyozzák.” A háborút követő diplomáciai mozgás során Kissinger egész sor arab országba látogatott el, így nemcsak Egyiptomba és Szíriába, hanem Szaúd-Arábiába is. Egy másik portré rendkívül figyelem­reméltó vonásokkal gazdagítja a képet. A politikai portré modell­je Fejszal, Szaúd-Arábia akkori uralkodója. Kissinger a követke­zőképen írja le a látogatást és az uralkodó beszédét: „Előttem mentek a kardhordo­zók. Az óriási trónterem falai mentén egyforma fekete ruhában és fehér fejdíszben hallgatag és mozdulatlan férfiak ültek. Az emelvény, amelyen a trónszék­ ál­lott, csaknem száz­­méternyire volt. Amikor beléptem, a király fel­emelkedett, s vele együtt a fa­lak mentén ülő hercegek és fej­, kék. Egyetlen lépést tett előre. Az emelvényig vezető­ út többi részét nekem kellett megtenni. Később megtudtam, hogy az az egy lépés jelentős udvariassági gesztust je­lentett a király részéről. Vacsora közben Fejszal beszédet mondott. Lényeges tartalma az volt, hogy a zsidók és kommunisták néha egymással összefogva, de mindig párhuzamosan dolgoznak, s a civi­lizált világ szerinte a zsidók és kommunisták együttműködésével áll szemben. Izraelt az ő fogalma­zása szerint a bolsevikok találták ki azzal a céllal, hogy elválasszák az amerikaiakat az araboktól. Azt sem tudtam, hol kezdjem a vá­laszt. Amikor végül a király már ott tartott, hogy a szóban forgó összeesküvés az amerikai kormány átvételére készül, úgy határoz­tam: változtatok a témán.” Érdekes, hogy miután Kissinger érezteti olvasóival, mennyire kép­telen a szaúdi uralkodó érvelése, végül is nem titkolja megértését: „Bármennyire bizarrnak is hang­zott, amit a beszédben mondott, pontosan tükrözte a királyságának taktikai érdekeit. Egyszerre akarta biztosítani Amerika segítségét a látványos antikommunizmus útján és arra késztetni a körzet radiká­lisait, hogy ne tartsák szükséges­nek a szaúdi monarchia aláakná­­zását.” Mint az emlékiratok egy későbbi szakaszából megtudtuk, Golda Meir, Izrael akkori miniszterelnö­ke nem hagyta említés nélkül Kis­singer arab kirándulásait. Külö­nösképpen nem azokat a csókokat, amelyeket Kissinger Egyiptomban Szadattól kapott. Amikor végül is az „ingadiplomácia” végén létre­jött a fegyverszüneti megegyezés, az izraeli miniszterelnök asszony fogadást adott hivatalának helyi­ségeiben Kissinger így írja le a zárójelenetet: „Odamentem és ar­con csókoltam. De úgy látszik, nem tűrte a szentimentalizmust. Hozzám fordult, és azt­­mondta: már féltem, hogy csak férfiakat csókol meg.” Miközben mindez lezajlott, a Fehér Ház lakójának helyzetét mind könyörtelenebből aknázta alá a Watergate-botrány. Szekérsánc mögé Kissinger a Time hírmagazinban közölt emlékiratrészletekben visz­­szanyúlik ennek a kezdeteire és megállapítja, hogy Nixon már 1973 elejétől kezdve jóformán nem tudott érdemiben foglalkozni kül­politikai kérdésekkel. Kissinger azt írja a többi közt: „Egyszer elő­fordult, hogy egy különböző, egy­mástól természetesen eltérő, sőt, egymásnak ellentmondó cselekvési lehetőségeket tartalmazó okmányt terjesztettünk elébe. Nixon annyi­ra figyelmetlen volt, hogy egyszer­re valamennyi változatot jóvá­hagyta ...” „Volt olyan eset, hogy az elnök egy fogadás közben felhívott tele­fonon. Nagyon ideges volt, mert előtte a Fehér Házba akkreditált újságíróknak adott, évenként meg­rendezett vacsorán vett részt, és a növekvő sajtóbírálatok miatt na­gyon nehezen tűrte az újságírók jelenlétét. Amikor felhívott telefo­non, izgatott hangon mondta a kagylóba: Ostrom alatt állunk. Nem gondolja, hogy szekérsáncot kellene vonni a Fehér Ház köré?” Nixon ostromló indiánok csapa­tának tekintette a sajtót. Előre a régi nyugati pionírok példájára szekérsánc mögé kell húzódnia .. . (Folytatjuk.) KISSINGER KÜLÜGYMINISZTERI ESKÜTÉTELE­­ Az elnök hanyatt fekve lebegett a vízen MAGYARORSZÁG 1982/11

Next