Magyarország, 1982. január-június (19. évfolyam, 1-26. szám)

1982-06-06 / 23. szám

Öt világrész száz lapjából • Öt világrész TANÁCSTALANSÁG A KÉPERNYŐ ELŐTT — Mióta is tart ez a háború? (Basler Zeitung) Valósággá vált lidércnyomás Vorwärts Nem egy sci-fi film egyik jelenete volt, ha­nem szörnyű valóság. Egy japán ipari üzemben egy ellenőrizhetetlenné vált ro­bot megölt egy technikust.­­ Megdöbbent kollégái nem tudtak segíteni neki, mert senki sem tudta, hogyan kell leállítani az acélször­nyet. Ez volt az első ilyen jel­legű baleset Japánban, ab­ban az országban, ahol az egész világon a legtöbb robottal dolgoznak az iparban. Ezek a robotok most jó néhány munkást­ megijesztettek. Ugyanak­kor azonban lassan-lassan vita kezdődik a japán szakszervezetekben a ro­botok tömeges alkalmazá­sáról, és annak veszélyei­ről, most már világos azonban, hogy a robotok nem csak munkaalkalma­kat „gyilkolnak”. A lidércnyommásos eset 1980 júliusában történt a Kawasaki Heavy, Indust­ries vállalatnál, de a vizs­gálati eredményeket csak alapos késéssel tették köz­zé, és így értesült róla a közvélemény. Az áldozat a 37 éves Urava Kendzsi, aki meg akarta javítani az autó­motorgyártásban alkalma­zott egyik robotot, eköz­ben átlépett egy biztonsá­gi határvonalat, és vélet­lenül meglökött a karjá­val egy kapcsolót. A robot gépkarjával magához szo­rította a technikust, és agyonnyomta. Ezzel szin­te jelképezte a szociálpoli­tikai japán valóságot. Ja­pánban az embert egyre inkább a falhoz szorítják a munkafolyamatban, és a technika a legjobb úton halad afelé, hogy önmagát reprodukálja. A „szép új világ” megmutatta, milyen mérhetetlen brutalitás rej­lik benne. A­­japán , újságokban nem közöltek szalagbetűs című cikkeket az esetről, mindössze néhány soros kis hírt szenteltek neki. Nem akarták nyugtalanítani a munkásokat, akiknek 50 000 acélkollégával kell együtt dolgozniuk. Eddig ugyan­is még nyugalom van a robotok irányította ipar­ban. A robotforradalom nem váltott ki forradalmat ebben az országban, mert elkerülte a tömeges mun­kanélküliség réme, és mert itt a technikai újdonságo­kat haladásnak tekintik. A haladás-eufória mel­lett ennek több oka van: a „munkafolyamatokat irányító automatákat” egyelőre csak a nagyipar­ban hasznosítják, így pél­dául az autógyárakban, ahol a munkások az egész életre szóló foglalkozta­tottság biztonságát élvezik. A munkásokat szükség esetén átképezik, bérük emelkedik — ha csak mér­sékelten is —, és a robot­gyártók szövetsége tudni véli, hogy sokszor hálásak is, ha a robotok leveszik a vállukról a piszkos, egészségtelen,­ veszélyes vagy unalmas munka ter­hét. A szövetség ezenkívül azt állítja, hogy a robo­tok révén sok új munka­helyre lesz szükség: a mérnökök, tervezők, tech­nikusok és kémikusok egész hadseregét igényli majd az egyre újabb robo­tok kifejlesztése és keze­lése. A szakszervezetek mind ez ideig hallgattak. Nem tö­mörültek szakszervezetbe ugyanis a napibérben fog­lalkoztatottak és a kisüze­mek dolgozói. Ezek a kis­üzemek csak mostanában térnek rá robotok vásár­lására, s ha nem, csődbe mennek a bősz versenyben. Lassanként azonban a japán fémipari szakszer­vezetek is ráébrednek, hogy Japán jóléte az ex­port fellendülésére épül, de nagyon is lehetséges, hogy a nagyarányú expor­tot nem tudják majd fenntartani.­­Naponta be­számolnak a hírközlő szer­vek az amerikaiak fenye­getőzéseiről, hogy lezárják piacukat a japán robotter­mékek előtt, önkéntes ex­portkorlátozásokat emle­getnek, továbbá az Euró­pával folytatandó keres­kedelmi háború veszélyei­re hívják fel a figyelmet. Éppen ezért a japán autógyári munkások szak­­szervezetének vezetője er­re a felismerésre jutott: „Ma már kétséges, hogy a robotok tömeges alkalma­zása nem gyakorol negatív hatást a munkaerőpiacra.” A kormány, amely két­százalékot, alacsony mun­kanélküliségi kvótáját a számokkal folytatott bű­vészmutatványának kö­szönheti — aki havonta csak egyetlen órát is dol­gozott, nem számít munka­­nélkülinek —, bizottságot állít fel az ipari robotok szociális és gazdasági ha­tásainak kivizsgálására. MAGYARORSZÁG 1982/23 T T 18 Riasztókészülék könyvlopás ellen Göteborgs-Posten Amióta a Göteborgi Vá­rosi Könyvtárban bevezet­ték az elektromos riasz­tókészüléket, a könyvlopá­sok száma 83 százalékkal csökkent. A felszerelés költsége negyedév alatt megtérült. Korábban eb­ben a könyvtárban éven­te egymillió korona érté­kű könyvet loptak el, fő­ként szakirodalmi műve­ket, és ezek közül is első­sorban jogi tárgyúakat. A könyvtár elégedett az eredménnyel. Amikor az amerikai könyvtárakban vezették be, a lopások kö­rülbelül 85 százalékkal csökkentek. A göteborgi könyvtárban korábban a könyvállomány 5 százalé­ka eltűnt. Főleg új, muta­tós könyveket loptak, szép­irodalmi mű alig volt kö­zöttük. Új figyelmeztető mód­szert is bevezettek. Ko­rábban levelezőlapot küld­tek azoknak, akik nem hozták vissza a kölcsön­zött könyvet. Most egy adatfeldolgozógép munká­jának segítségével telefo­non felhívják a kölcsön­ző személyt, sőt ki is kül­denek a lakására a vissza nem adott könyvekért. A riasztókészülék lelke egy detektor, amely előtt el kell haladnia a kölcsönző­nek miután beíratta a ki­kölcsönzött könyvet. Min­den könyv hátsó fedelének belső oldalán egy fémszál van láthatatlanul elhelyez­ve, a fémszálat fedélnagy­ságú papírral ragasztják le. Ha a kölcsönző nem adja át a könyvet és sze­mélyazonossági kartotékját a könyvtárosnak bejegyzés céljából, és így akar elha­ladni a detektor előtt, megszólal a jelzőkészülék. A berregő vagy felvillanó piros égő egyúttal a kijá­ratot is elzárja. A könyv és a kartoték átadása esetén a könyvtá­ros a bejegyzett könyvet egy mozgó szalagra helye­zi. Ez a könyvvel együtt egy kis alagúton halad ke­resztül — ez kikapcsolja a detektort. A kölcsönző ez­után emeli le a szalagról a könyvet. Ha a detektor jelzést ad le, a kölcsönzőt udvariasan figyelmeztetik, hogy elfelejtette a könyvet bejegyzésre átadni. Hogy évente olyan sok könyv el­tűnhetett, az azzal magya­rázható, hogy a kikölcsö­nözhető könyvek száma nincs korlátozva. A könyv­tártagok átlagban 5—10 könyvet kölcsönöznek ki, így bárki megtehette, hogy egy-két könyvet zsebrevá­­gott. Nincs visszaút a bordélyból IHE Sunday times magazin. Amennyiben a történet hollywoodi ízű, annak egy­szerűen az az oka, hogy Hollywoodban játszódik és naiv kék szemű, szőke lányokról, valamint egy rejtélyes maffiáról szól. Az elmúlt pár hónap alatt több mint 150 fiatal hollywoodi énekesnőt csá­bítottak át Japánba, ahol aztán a yakuza nevezetű maffiaszerű szervezet ve­zetése alatt álló bordély­házak nyelik el őket. Ami az erőszakot és a bűnözést illeti, a ya­kuza pontos megfelelője szicíliai hason­másának. A városi zsebmetszők középkori klánjának „jog­utódjaként” a yakuza (ejtsd: juksa), tagjai sár­kányok , és harcosok ké­peivel tetoválják testüket. Aki egy „akcióban” hibá­­zik, az tőből levágja az egyik ujját. Akárcsak a maffiát, a 150 000 tagot számláló ya­­kuzát is családok és al­­családok, úgynevezett ku­­mik tartják kézben és mindegyik a saját oyabun­­jának vagyis „keresztapjá­nak” tartozik elszámolás­sal. Az amerikai rendőrség szerint a jakuza a Ha­waii-szigetek alvilágát is a markában tartja. Hálóza­tukat szép lassan Ameri­kára is kiterjesztik, és Los Angeles Kis-Tokió- ne­gyedének japán—amerikai üzlettulajdonosait úgyne­vezett védőpénz kicsikará­sával tartják sakkban, melynek lefizetése ellené­ben garantálják, hogy megvédik őket más gengsz­terbandáktól. Jelen pillanatban azon­ban a Los Angeles-i rend­őrséget elsősorban a lá­nyok foglalkoztatják, akik közül több tucat tűnt már el nyomtalanul. A jelek szerint valamennyiük kö­zös tulajdonsága a nyú­lánk termet, kék szem, szőke haj, jó megjelenés, de leginkább a Hollywood­hoz fűződő gyermekes ál­maik, melyek ezeket a lá­nyokat ide vonzották. Könnyű prédájává vál­tak a silány tehetségűekkel manipuláló ügynököknek. Ezek jó hírű magazinok hirdetési rovatában aján­lanak külföldi szereplést énekeseknek, táncosoknak. „Munkalehetőséget kínál­nak, rendszerint klubéne­kesi munkát”, mondja Fred Clap, az eltűnések kivizsgálásával megbízott Los Angeles-i nyomozó. „Fizetik az útiköltségüket, persze csak odafelé.” Clap elmondja, hogy a lá­nyokat odakint aztán To­kió, Osaka, Kobe és Kyoto városok jakuza kézen le­vő bordélyaiba kényszerí­tik és nyilvános szexbe­mutatókon kell részt ven­niük. Bár néhánynak sikerült megszöknie és egy haza­felé jövő gépre felkönyö­rögnie magát, William Landis, amerikai ügyvéd mégis azt állítja, hogy ed­dig még sohasem sikerült elegendő bizonyítékot sze­rezni az Amerikában ver­buváló ügynökök ellen ar­ra vonatkozóan, hogy na­gyon is tudják, mi vár a Japánba átcsábított lá­nyokra. John Barnes

Next