Magyarország, 1983. július-december (20. évfolyam, 27-52. szám)
1983-12-04 / 49. szám
Valamelyest elcsendesedett a „taxiháború”. (Nem is háború ez ma már, inkább és szerencsére — verseny.) Kevesebbet háborgunk a szerződéses üzletek léte, működése s vezetőik — nem oly rég még horribilisnek hitt — jövedelme miatt. Alig esik szó a szakcsoportokról, a polgárjogi társaságokról, a kisvállalkozások megannyi más formáiról, ám a vállalati gazdasági munkaközösségek (vgmk) körüli vita csillapíthatatlan. Végletes vélemények ütközőpontjai a munkaközösségek; van, aki áldja, van, aki átkozza mindazokat, akik a vgmk-formát kiötlötték, működési lehetőségeit megteremtették. Szélsőséges esetek A vgmk-k működését kommentáló végletes véleményeket persze végletes példákkal igazolják. Híre jött például, hogy a nagy hírű kutatóintézet mérnökei gazdasági munkaközösséget alakítottak — intézeti jóváhagyással —, a cég szobáinak, laboratóriumainak, mellékhelyiségeinek takarítására. Híre jött annak is, hogy az ugyancsak nagy hírű gépipari tröszt öntőműhelyének munkásai egmktagokként bugaköszörülést vállaltak, s végezték ezt olyan tempóban, hogy csakhamar kiderült, idejükből, energiájukból bőven futja még a csővégvágásra is. Aztán: A Hungária Műanyag-feldolgozó Vállalat budapesti gyárában alakult gazdasági munkaközösség a padlóburkoló anyagot gyártó — hétközben éjjel-nappal dolgozó — gépek hétvégi működtetésére vállalkozott. (Miért is ne? A nagy értékű, nagy termelékenységű gépek folyamatos működtetése elemi vállalati érdek, és — ha megfizetik — személyes munkavállalói érdek is.) A munkaközösség tagjai, szombatonként és vasárnaponként, műszakkezdés előtt fél órával már a munkahelyükön vannak, hogy előkészíthessék a munkájukat, s a műszak végén még „ráhúznak” jó félórát, hogy rendbe tehessék a munkahelyeket. Mindezt személyenként és átlagosan műszakonként 600 forintért, s nemcsak ezért, mert a gyár az idén 400 000 négyzetméterrel többet adhat a kereskedelemnek e nagyon keresett burkolóanyagból. Máris megkockáztatható feltételezés, hogy a vgmk-k léte és működése nem haszontalan, s hogy ez ügyben közös véleményük lehet a munkáltatóknak és a munkavállalóknak. Másként mivel magyarázható, hogy 1983 első felében 2700-ról 6300-ra emelkedett a vállalati gazdasági munkaközösségek száma? Látványos a növekedés, ám senki se gondolja, hogy nagy tömeget érintő foglalkoztatási formáról van szó. Mindössze hetven-valahányezer munkavállalóról, a vgmk-k szempontjából elméletileg számításba jöhető foglalkoztatottak 1,7 (nem tévedés, egy egész héttized!) százalékáról. Érthető lenne e munkaközösségek körüli vita akkor, ha a többiek valóban kényszerű okok miatt lennének kívülállók, s csak azért nem juthatnak az irigyelt munkaközösségek tagjai közé, mert azok elzárkóznak előlük. Ám erről szó sincs. A kívülmaradtak nagy többségének esze ágában sincs belépni vagy újabb gazdasági munkaközösséget alapítani. Vagy azért, mert más formában jutnak a számukra is nélkülözhetetlen mellékjövedelemhez (például háztáji gazdaság); vagy azért, mert közeledik a nyugállományba vonulás időpontja, s a vgmk-jövedelem nem számít a nyugdíjalapba (vajon miért nem?...); vagy pedig azért — s ez meglepően nagy tömeg —, mert egyszerűen csak a szabad idejüket féltik. Vannak olyanok is — és nem kevesen —, akik eleve nem lehetnek tagok, mert olyan munkaterületen dolgoznak, vagy mert beosztásukkal összeférhetetlen a vgmk-státus. Irigység vagy félreértés? Végeredményben és mindössze a kívülállók alig 10 százaléka szeretne belépni, de a már működő munkaközösségek elzárkóznak előlük. (Mondván, hogy megbízhatatlanok, pontatlanok, lusták és képzetlenek, vagy éppenséggel tűrhetetlenül fegyelmezetlenek ...) ők, a valóban kívülrekedtek, persze hogy kifogásolják e munkaközösségek létét, ám aránytalanul kis tábor ez ahhoz, hogy ilyen vihart kavarhasson a vgmk-k körül. Kell ehhez némi támogatás, hogy ne mondjuk, bátorítás, például a sajtóban és más fórumokon is, azoktól, akik eleve félreértették — vagy egyszerűen nem hajlandók megérteni, felfogni — a vgmk-k, s általában a kisvállalkozások létrehozásának valóságos indítékait, ideológiai-politikai veszélytelenségét, egyszersmind célszerűségét, cáfolhatatlan gazdasági hasznát. Igaz, a vállalatoknál működő gazdasági munkaközösségek az eredeti elképzelésektől merőben eltérő célok érdekében működnek. Általában semmi közük a lakossági szolgáltatásokhoz (eredetileg főként ezt a profilt szánták a munkaközösségeknek). Inkább afféle sajátságos, cégen belüli „alvállalkozókként” tevékenykednek. Amire nincs ember vagy nincs — jutányos árakkal dolgozó — külső partner, ott többnyire segít a vgmk. Okkal gyanítható, hogy ez a szolgáltatói alapállás eredetileg sem volt átgondolt. Mert például a bugaköszörülésre és csővégvágásra szövetkezett vgmksok ugyan hol és mit köszörülhetnének és vagdoshatnának a lakosság hasznára és megrendelésére? Vagy a partvissal és felmosóronggyal szorgoskodó kutatómérnökök; a példa valóban agyrém, de még mindig jobb, ha saját intézetükben sorolnak — mert az ezért járó pénz számukra is nélkülözhetetlen (lásd a műszaki értelmiség anyagi megbecsülésével kapcsolatos újabbkori vitákat és vészjelzéseket) —, mintha napi kutatómunkájuk befejeztével ajánlanák magukat a lakosság szolgálatára ... S e ponton kell szót ejteni a megbukott munkaközösségekről. Eddig vagy 200 jutott ilyen sorsra, mert nem mérték fel — s a működésüket engedélyező anyavállalatok sem mérték fel —, hogy az indulásnál adódó lehetőségek mennyire tartósak, hogy vajon hosszabb távon is gondolkodhatnak-e a vgmk-vállalkozási formában? S mert e közösségek elsősorban az anyavállalat — többnyire szervezési hibákból vagy kooperációs bajokból adódó — krónikus gondjaiból élnek, e gondok esetleges megszűntével vagy enyhülésével céltalanná és értelmetlenné válnak. Nem így lenne, ha „két lábon” állnának. Ha nemcsak saját cégük „alvállalkozóiként”, hanem — amennyiben erre igény és lehetőség adódik — lakossági szolgáltatókként is működnének. S ha már itt tartunk: a bukottak jó része azért bukott, mert sokkal nagyobb volt a kezdeti lelkesedés, mint a későbbi kitartás. A vgmk — még az anyavállalat megrendelései esetén is — kemény munkát követelő, a szabad idő nagy részének feláldozásával együtt járó, és nem kevés kockázati elemet magában hordozó vállalkozás. No, de mekkora ez a tempó? Az ÁBMH korábbi felmérése szerint ugyanazon a munkán esetenként az átlagos normateljesítés kétszeresét-háromszorosát produkálják a munkaközösségek tagjai. (Általában a 20—30 százalékos teljesítménytöbblet jellemző, s ez fölfogható a gazdálkodó szervezetek munkájának, belső munkaszervezésének kemény kritikájaként is. Másrészt viszont anynyiban kedvező, hogy e munkaközösségek végre valóban megmozdították a sokat emlegetett belső tartalékokat, s végre kikényszerítették bizonyos elemi szervezési tennivalók elvégzését. Vagyis van némi remény arra, hogy a kisvállalkozások — s jelesül a vgmk-k — előbb-utóbb kedvezően befolyásolják az általános munkamorált is.) Ám ez ügyben vigyázni kell a túlzott derűlátással. Az ÁBMH újabb keletű országos vizsgálata szerint a vgmk-k gyakorta „felélték” a főmunkaidőben felhasználandó anyagokat, alkatrészeket, s ez kíméletlen feszültségeket okozott főleg a teljesítménybérrel elszámolt dolgozók között. A gazdálkodás általános feltételei tehát a vgmk-tevékenységet is korlátozzák, ha csak nem vállalják a főmunkaidőben dolgozókkal való kínos-kellemetlen konfliktusok sorozatát. (Igazából ez nem a vgmk-k gondja, mert az anyavállalat, bármely kritikus helyzetben és esetben, nem késlekedik a korlátozó intézkedésekkel.) A leginkább izgató, s a legtöbb embert irritáló kérdés, hogy vajon mennyit lehet megkeresni egy-egy munkaközösségben, s miért annyit, amennyit? Lenti Zsuzsanna, az ÁBMH munkatársa: „A munkáltató abból indul ki, hogy a vgmk-k tag- Munkaügy Vgmk-vita Vállalati háztáji jai minimum a törvényes munkaidőben elérhető kereset kétszeresére számítanak. Tehát, mintha a heti pihenőnapokon túlórában dolgoznának. Az óránkénti vállalkozási díjnak természetesen fedeznie kell az adót, a társadalombiztosítási járulékot, s az adminisztráció költségeit is.” Olcsóbb, mint a külső Ennyit mindenesetre érdemes tudni ahhoz, hogy ki-ki megítélhesse, végül is felháborítóan magas vagy elfogadhatóan arányos az az 50—80 forint közötti óránkénti kereset, ami egy-egy gazdasági munkaközösségben elérhető. (Az összeg lényegében a 100 százalékos teljesítmény esetén járó, egy órára jutó nettó munkabér kétszerese-háromszorosa.) Ilyen nézőpontból vizsgálódva aligha lehet túlzottan magasnak minősísíteni a vgmk-tagok jövedelmét. Főleg akkor nem, ha még arra is gondolunk, hogy az általuk végzett munka ugyan mennyibe kerülne a vállalatoknak, ha azt külső partnerekkel végeztetnék kooperációban? A vállalat egyébként maga is korlátok közé szorítja a vgmktagok jövedelmét. Többnyire előírja, hogy a tagok havi 80—100 óránál többet nem dolgozhatnak; eszerint adják ki a munkát, a munkához való anyagokat és alkatrészeket, jóllehet maguk is tudják, hogy a munkaközösségekben még további teljesítménytartalékok vannak. Ám ha nem így tennének, akkor végül is a főmunkahelyen történő — amúgy sem folyamatos — munkavégzést veszélyeztetnék. Alighanem sokan nem is az 50—80 forint között mozgó órabérek miatt háborognak, hanem azt vitatják, hogy vajon miért nem lehet ilyen béreket fizetni a törvényes munkaidőben, a főmunkahelyen végzett ugyanolyan vagy jellegében hasonló munkáért? A válasz egyetlen mondatba sűríthető: azért, mert a vgmk-ban fizethető bér a vállalati költségeket terheli, s mint ilyen nem érinti a központilag szigorúan szabályozott és kötött béralapot. S ha valaki most tovább kérdez és további válaszokra kíváncsi, akkor jobban teszi, ha életének néhány hetét-hónapját az évek, évtizedek óta kavargó bérszabályozási vita könyvtárnyi irodalmának aprólékos áttanulmányozására fordítja. Megjegyzendő — mert a korrektség így kívánja! — erre vállalkozni kockázatos, mert nem garantálható, hogy ettől bárki is okosabb lesz ... VÉRTES CSABA FIÓKVÁLLALKOZÁSOK - SZÜR-SZABÓ JÓZSEF RAJZA Miért nem lehet ilyen béreket fizetni a munkaidőben? 25 MAGYARORSZÁG 1983/49