Magyarország, 1985. január-június (22. évfolyam, 1-26. szám)
1985-02-10 / 6. szám
reteszünk fejleszteni a saját fizikai és szellemi munkánkkal.”) A magyar kormány és a Vatikán közötti kapcsolatok 1964-ben megkezdett folyamatát elvi alapokon és hosszú távon erősítette meg Kádár János 1977. június 9-én létrejött találkozója a XXIII. János szellemét követő VI. Pál pápával. (VI. Pál: „A tapasztalat megerősíti a megtett út eredményességét ... A Szentszék és a magyarországi egyház őszintén hajlandók továbbra is ezen az úton járni, nyíltan és lojálisan, kellőképpen értékelve mindazt, amit az állam tett, hogy a maga részéről lehetővé tegye a kölcsönös megállapodások révén eddig elért eredményeket és attól az óhajtól vezetve, hogy lehetséges legyen az előrehaladás.”) Ez a több mint két évtizedes, mindkét oldalról türelmesen támogatott folyamat tette lehetővé, hogy a nemzetközi helyzet romlása, a Vatikánban bekövetkezett konzervatív irányzatú teológiai és egyházkormányzati változások, valamint a növekvő gazdasági gondok ellenére sem romlottak, sőt még javultak is a magyar állam és a katolikus egyház kapcsolatai. Nem tért vissza a korábbi szembenállás, a kölcsönös gyanakvás légköre. A vallásosság Magyarországon ma már nem jelent politikai ütközést, nyílt vagy burkolt szocialistaellenességet. A marxisták és a keresztények közötti párbeszéd a mindennapok valóságává válik, a politikai és társadalmi élet számos gyakorlati területére kiterjedő együttműködésnek pedig a Hazafias Népfront ad keretet. Az együttműködés szférái Az MSZMP és a magyar állam egyházpolitikája abból indul ki: a szocializmus építésének hosszú, történelmi folyamatában még tömegesen léteznek hívő állampolgárok, akik aktív, társadalmilag hasznos tevékenységet folytathatnak anélkül, hogy le kellene mondaniuk vallásos meggyőződésükről. Ebből következik: az ország boldogulása és békéje érdekében tevékenykedő, vallásos világnézetű dolgozó embereket nem ideigóráig megtűrt „útitársakként”, hanem egyenrangú partnerekként, szövetségesekként kell kezelni, a vallásos embernek lelki életével foglalkozó egyházaknak pedig a szocializmus építésének korszakában való tartós fennmaradásával kell számolni. (Mindezzel szorosan összefügg, hogy a pártfunkciókon kívül — amelyeknél ideológiai követelmények is vannak — valamennyi állami, társadalmi tisztség betöltését csupán a szakmai, politikai, emberi rátermettség szabhatja meg. A Hazafias Népfront tisztségviselői között például több mint 500 egyházi ember is található, egyebek közt a különböző egyházak legmagasabb rendű vezetői. Különböző állami, szakszervezeti, szövetkezeti szervekben sokkal több katolikus hívő tevékenykedik. Erről csak azért nem közölhetünk pontos adatot, mert törvényeink tiltják az állampolgárok világnézet szerinti megkülönböztetését az adatfelvételek terén is.) Az együttműködésnek bőséges tere van a mindennapi életben, a társadalomépítő munkában; a családdal, az ifjúság nevelésével, a népesedési politikával, az egészségügyi feladatok megoldásával kapcsolatban; az alkoholizmus, a bűnözés, a magatartásbeli és nyelvi eldurvulás, az erkölcsi közömbösség és cinizmus elleni küzdelemben; a rászoruló öregek, a magányos emberek megsegítésében; az önpusztító viselkedésformák megakadályozásában; s nem utolsósorban a békéért, még konkrétabban a fegyverkezési hajsza, a nukleáris háború megakadályozásáért vívott harc támogatásában. De együttműködés nem csupán a politikai és a társadalmi gyakorlat területén lehetséges. Ha a különböző világnézetek között nincs is konvergenciára lehetőség (például az isteni teremtésnek és az anyagi világ időbeni végtelenségének gondolata közt), bizonyos erkölcsi normatívákban, esztétikai értékekben megtalálhatók az analógiák. Az értékítéletek egy része ugyanis találkozik az élet minőségének javításáról, a becsületes munkáról, a felelősségtudatról, a tisztességről, a szolidaritás fontosságáról, az egészséges életmód keresésének szükségességéről stb. vallott felfogásban. A dialógus tartalma Az együttműködés során elengedhetetlenül szükséges az érintkezési pontok állandó tisztázása, a vitás kérdések megtárgyalása is. A marxista gondolkodásúak azonban a dialógus homlokterébe nem az olyan világnézeti kérdéseket állítják, amelyek csak a szembenállást erősíthetik (például az emberiség krisztusi megváltásának, a lélek halhatatlanságának materialista megítélését), sokkal inkább azokat az ideológiai-erkölcsi problémákat, amelyekben érintkezik, de nem egyezik a szocialista állam és az egyház gyakorlati felfogása. Ilyenek: milyen legyen az értelmes emberi élet; hogyan lehetséges a nők felszabadítása a társadalomban, a családban; mekkora lehet a gyermekvállalás önkéntessége, a szülői felelősségvállalás, mi jellemezze a fiatalabb nemzedék tiszteletét az idősebb iránt, s ugyanakkor a fiatalok emberi méltóságának tiszteletben tartását az idősebbek által stb. Más szóval a marxisták az isten létéről vagy nem létéről folytatott elvont viták helyett a szocializmus konkrét értékeinek, eszméinek tényleges tartalmára és az életben való előmozdítására helyezik a hangsúlyt még akkor is, ha a vallásos emberek mindezeket a természetfölöttiből vezetik le. Vagyis a tudományos materialista világnézet terjesztése érdekében az MSZMP, a szocialista állam intézményei — mindenekelőtt a marxista világnézet és az annak szellemében létrehozott értékek pozitív kifejtése, illetve megmutatása útján — türelmes, kitartó, meggyőző tevékenységet folytatnak. Igyekeznek arra ösztönözni a vallásos embereket, hogy reálisan értékeljék hazánk szerepét, legyenek képesek megkülönböztetni országunk barátait, partnereit és ellenfeleit, józanul ítéljék meg eredményeinket és fogyatékosságainkat, tanúsítsanak jóindulatot a másként gondolkozók iránt. Annak is tudatában vannak azonban, hogy a vallásosság növekedésének vagy csökkenésének tendenciái nem elsősorban a tudati ráhatások nyomán, hanem a társadalom reális életviszonyai függvényében változnak: tartós és mélyreható változást csak az objektív gazdasági, társadalmi viszonyok kedvezőbbé tétele eredményezhet. Amikor például a hatvanas-hetvenes években gyors, dinamikus fejlődés jellemezte hazánkat, az elvilágiasodás folyamata is felgyorsult. A múlt évtized vége óta azonban, mióta a gazdasági fejlődésünk lelassult, az életfeltételek nehezebbé váltak, a nemzetközi feszültség pedig kiéleződött, ez a folyamat is lefékeződött. Mindez, persze, nem adhat felmentést az eszmei felvilágosító tevékenység restségére, mint ahogy a helyenként tapasztalható vallási elkülönülésnek sem lehet ellenszere az egyházpolitika megkeményítése. A marxista világnézet terjesztését csak az szolgálhatja eredményesen, ha képviselői — miközben igyekeznek előmozdítani a tudományos társadalomszemlélet térhódítását, s toleráns módon igent mondanak a vallás által közvetített haladó kulturális és történelmi vívmányokra, progreszszív, konstruktív törekvésekre, a párbeszédre — nyíltan vitába szállnak a katolikus egyház konzervatív köreivel, amelyek rágalmazzák a szocialista társadalmat, és támadják a haladó szellemű egyházvezetést, illetve az azt támogató papságot. A felszabadítás teológiája Vitáznak az olyan koncepciókkal például, mint amilyen a konzervatív Joseph Ratzinger prefektus (akit a Newsweek 1985. január 14-i cikke „nagy inkvizítornak” nevez) elnöklete alatt működő, s hitvédelmi funkciót ellátó Hittana Kongregáció útmutatása tartalmaz. „A felszabadítás teológiája” címet viselő vatikáni direktíva ugyanis nemcsak elutasítja a marxista eszmei áramlatok elemzéseit a fejlődő világról, nem is csupán megtiltja azok akárcsak bizonyos következtetéseinek az integrálását az egyházi felfogásba, hanem — hogy elrettentse a felemelkedés útját kereső katolikusokat a marxistáktól — azt terjeszti: „az osztályszemléleten alapuló koncepció totalitárius, erőszakon alapuló társadalomhoz vezet”. Az „útmutatás” egyidejűleg elveti a „szegények egyháza”, a „nép egyháza” koncepciót is, amelyet pedig sok fejlődő országnak a nyomorgó néppel együttérző papja támogat. Ideológiai harc folyik tehát az egyházon belül is a társadalmi haladás szükségletei elfogadásának a hívei között. Ez az egymásnak feszülés tapasztalható a hidegháborús mentalitást, a szocializmus- és kommunistaellenességet támogató konzervatív egyházi erők, illetve a II. Vatikáni Zsinat szellemében fellépő, a békéért, a fegyverkezési hajsza ellen, a más világnézetűekkel közös cselekvésre vállalkozó, a társadalmi igazságosság érvényesítését követelő vallásos egyházi tényezők között is. Nem utolsósorban éppen ez a belső harc, illetve megújulást szolgáló képesség adott alapot arra, hogy a kereszténység — miközben világnézetileg kétezer éven át úgyszólván változatlan maradt —, képesnek bizonyult az antik társadalom, a feudalizmus, a polgári világ és immár a szocialista társadalom szükségleteihez való eszmei alkalmazkodásra. (Ez utóbbihoz éppen a kereszténység eredeti, népi, plebejus-demokratikus szellemiségéből igyekszik ihletet meríteni.) A magyar marxisták a katolikus egyháznak éppen erre az alkalmazkodó képességére, a társadalmi haladás iránt megértést tanúsító realista erőire építenek, amikor igyekeznek maguk is példát mutatni az elvhűséggel párosuló toleranciára és türelemre. 1985. JANUÁR: KADAR JÁNOS ÉS LÉKAI LÁSZLÓ A PARLAMENTBEN A pápa is elismeréssel szólt az esztergomi érsek tevékenységéről A KATOLIKUS EGYHÁZZ MAGYARRORSZÁGON, 1983 Templomok,kápolnák 3520 Aktív pap 3350 A 4 szerzetesrend taglétszáma 284 Ezen belül a tanári kar létszáma 138 A fi fiú és 2 leánygimnázium tanulóinak száma 1920 A vallási rendezvényeket a katolikus hívők 15—22 százaléka látogatja rendszeresen (egyházi becslés szerint). Katolikus keresztelésben részesül az újszülöttek 46%-a Katolikus esküvőt rendez a (a tendencia enyhén házasulok 28%-a csökken) Katolikus temetést kap az elhunytak 54%-a. KATOLIKUS ÚJSÁGOK: Új Emiber ifthetilap) 90 000 példány Vigília(havi folyóirat) 11 500 példány Teológia (negyedévi) 4 000 példány Katolikus Szó (2 hetenként) 15 000 példány Könyvkiadás: 30 mű 300 000 példány VÁRNAI FERENC MAGYARORSZÁG 1985/6 25