Magyarország, 1985. január-június (22. évfolyam, 1-26. szám)

1985-02-10 / 6. szám

reteszünk fejleszteni a saját fizi­kai és szellemi munkánkkal.”) A magyar kormány és a Vati­kán közötti kapcsolatok 1964-ben megkezdett folyamatát elvi ala­pokon és hosszú távon erősítette meg Kádár János 1977. június 9-én létrejött találkozója a XXIII. János szellemét követő VI. Pál pápával. (VI. Pál: „A tapasztalat megerősíti a megtett út eredmé­nyességét ... A Szentszék és a ma­gyarországi egyház őszintén haj­landók továbbra is ezen az úton járni, nyíltan és lojálisan, kellő­képpen értékelve mindazt, amit az állam tett, hogy a maga ré­széről lehetővé tegye a kölcsönös megállapodások révén eddig elért eredményeket és attól az óhajtól vezetve, hogy lehetséges legyen az előrehaladás.”) Ez a több mint két évtizedes, mindkét oldalról türelmesen tá­mogatott folyamat tette lehetővé, hogy a nemzetközi helyzet rom­lása, a Vatikánban bekövetkezett konzervatív irányzatú teológiai és egyházkormányzati változások, va­lamint a növekvő gazdasági gon­dok ellenére sem romlottak, sőt még javultak is a magyar állam és a katolikus egyház kapcsolatai. Nem tért vissza a korábbi szem­benállás, a kölcsönös gyanakvás légköre. A vallásosság Magyaror­szágon ma már nem jelent poli­tikai ütközést, nyílt vagy burkolt szocialistaellenességet. A marxis­ták és a keresztények közötti pár­beszéd a mindennapok valóságá­vá válik, a politikai és társadalmi élet számos gyakorlati területére kiterjedő együttműködésnek pedig a Hazafias Népfront ad keretet. Az együttműködés szférái Az MSZM­P és a magyar állam egyházpolitikája abból indul ki: a szocializmus építésének hosszú, történelmi folyamatában még tö­megesen léteznek hívő állampol­gárok, akik aktív, társadalmilag hasznos tevékenységet folytathat­nak anélkül, hogy le kellene mon­daniuk vallásos meggyőződésük­ről. Ebből következik: az ország boldogulása és békéje érdekében tevékenykedő, vallásos világnézetű dolgozó embereket nem ideig­­óráig megtűrt „útitársakként”, ha­nem egyenrangú partnerekként, szövetségesekként kell kezelni, a vallásos embernek lelki életével foglalkozó egyházaknak pedig a szocializmus építésének korszaká­ban való tartós fennmaradásával kell számolni. (Mindezzel szoro­san összefügg, hogy a pártfunk­ciókon kívül — amelyeknél ideo­lógiai követelmények is vannak — valamennyi állami, társadalmi tisztség betöltését csupán a szak­mai, politikai, emberi rátermettség szabhatja meg. A Hazafias Nép­front tisztségviselői között például több mint 500 egyházi ember is található, egyebek közt a külön­böző egyházak legmagasabb rendű vezetői. Különböző állami, szak­­szervezeti, szövetkezeti szervek­ben sokkal több katolikus hívő te­vékenykedik. Erről csak azért nem közölhetünk pontos adatot, mert törvényeink tiltják az állam­polgárok világnézet szerinti meg­különböztetését az adatfelvételek terén is.) Az együttműködésnek bőséges tere van a mindennapi életben, a társadalomépítő munkában; a családdal, az ifjúság nevelésével, a népesedési politikával, az egész­ségügyi feladatok megoldásával kapcsolatban; az alkoholizmus, a bűnözés, a magatartásbeli és nyel­vi eldurvulás, az erkölcsi közöm­bösség és cinizmus elleni küzde­lemben; a rászoruló öregek, a ma­gányos emberek megsegítésében; az önpusztító viselkedésformák megakadályozásában; s nem utolsó­sorban a békéért, még konkrétab­ban a fegyverkezési hajsza, a nuk­leáris háború megakadályozásáért vívott harc támogatásában. De együttműködés nem csupán a politikai és a társadalmi gya­korlat területén lehetséges. Ha a különböző világnézetek között nincs is konvergenciára lehetőség (például az isteni teremtésnek és az anyagi világ időbeni végtelen­ségének gondolata közt), bizonyos erkölcsi normatívákban, esztétikai értékekben megtalálhatók az ana­lógiák. Az értékítéletek egy része ugyanis találkozik az élet minő­ségének javításáról, a becsületes munkáról, a felelősségtudatról, a tisztességről, a szolidaritás fon­tosságáról, az egészséges életmód keresésének szükségességéről stb. vallott felfogásban. A dialógus tartalma Az együttműködés során elen­gedhetetlenül szükséges az érint­kezési pontok állandó tisztázása, a vitás kérdések megtárgyalása is. A marxista gondolkodásúak azonban a dialógus homlokterébe nem az olyan világnézeti kérdé­seket állítják, amelyek csak a szembenállást erősíthetik (például az emberis­ég krisztusi megváltá­sának, a lélek halhatatlansá­gának materialista megítélését), sokkal inkább azokat az ideoló­giai-erkölcsi problémákat, ame­lyekben érintkezik, de nem egye­zik a szocialista állam és az egy­ház gyakorlati felfogása. Ilyenek: milyen legyen az értelmes emberi élet; hogyan lehetséges a nők fel­szabadítása a társadalomban, a családban; mekkora lehet a gyer­mekvállalás önkéntessége, a szü­lői felelősségvállalás, mi jelle­mezze a fiatalabb nemzedék tisz­teletét az idősebb iránt, s ugyan­akkor a fiatalok emberi méltósá­gának tiszteletben tartását az idő­sebbek által stb. Más szóval a marxisták az isten létéről vagy nem létéről folytatott elvont viták helyett a szocializmus konkrét ér­tékeinek, eszméinek tényleges tar­talmára és az életben való elő­mozdítására helyezik a hangsúlyt még akkor is, ha a vallásos em­berek mindezeket a természetfö­löttiből vezetik le. Vagyis a tu­dományos materialista világnézet terjesztése érdekében az MSZMP, a szocialista állam intézményei — mindenekelőtt a marxista világ­nézet és az annak szellemében létrehozott értékek pozitív kifej­tése, illetve megmutatása útján — türelmes, kitartó, meggyőző tevé­kenységet folytatnak. Igyekeznek arra ösztönözni a vallásos em­bereket, hogy reálisan értékeljék hazánk szerepét, legyenek képe­sek megkülönböztetni országunk barátait, partnereit és ellenfeleit, józanul ítéljék meg eredményein­ket és fogyatékosságainkat, tanú­sítsanak jóindulatot a másként gondolkozók iránt. Annak is tudatában vannak azonban, hogy a vallásosság nö­vekedésének vagy csökkenésének tendenciái nem elsősorban a tu­dati ráhatások nyomán, hanem a társadalom reális életviszonyai függvényében változnak: tartós és mélyreható változást­ csak az ob­jektív gazdasági, társadalmi vi­szonyok kedvezőbbé tétele ered­ményezhet. Amikor például a hat­vanas-hetvenes években gyors, di­namikus fejlődés jellemezte ha­zánkat, az elvilágiasodás folya­mata is felgyorsult. A múlt évti­zed vége óta azonban, mióta a gazdasági fejlődésünk lelassult, az életfeltételek nehezebbé váltak, a nemzetközi feszültség pedig kiéle­ződött, ez a folyamat is leféke­ződött. Mindez, persze, nem adhat fel­mentést az eszmei felvilágosító te­vékenység restségére, mint ahogy a helyenként tapasztalható vallási elkülönülésnek sem lehet ellen­szere az egyházpolitika megke­ményítése. A marxista világnézet terjesztését csak az szolgálhatja eredményesen, ha képviselői — miközben igyekeznek előmozdítani a tudományos társadalomszemlélet térhódítását, s toleráns módon igent mondanak a vallás által közvetített haladó kulturális és történelmi vívmányokra, progresz­­szív, konstruktív törekvésekre, a párbeszédre — nyíltan vitába szállnak a katolikus egyház kon­zervatív köreivel, amelyek rágal­mazzák a szocialista társadalmat, és támadják a haladó szellemű egyházvezetést, illetve az azt tá­mogató papságot. A felszabadítás teológiája Vitáznak az olyan koncepciók­kal például, mint amilyen a kon­zervatív Joseph Ratzinger pre­fektus (akit a Newsweek 1985. ja­nuár 14-i cikke „­nagy inkvizítor­­nak” nevez) elnöklete alatt mű­ködő, s hitvédelmi funkciót el­látó Hittana Kongregáció útmu­tatása tartalmaz. „A felszabadítás teológiája” címet viselő vatikáni direktíva ugyanis nemcsak eluta­sítja a marxista eszmei áramla­tok elemzéseit a fejlődő világról, nem is csupán megtiltja azok akárcsak bizonyos következteté­seinek az integrálását az egyházi felfogásba, hanem — hogy elret­tentse a felemelkedés útját ke­reső katolikusokat a marxistáktól — azt terjeszti: „az osztályszem­léleten alapuló koncepció totali­tárius, erőszakon alapuló társa­dalomhoz vezet”. Az „útmutatás” egyidejűleg elveti a „szegények egyháza”, a „nép egyháza” kon­cepciót is, amelyet pedig sok fej­lődő országnak a nyomorgó nép­pel együttérző papja támogat. Ideológiai harc folyik tehát az egyházon belül is a társadalmi haladás szükségletei elfogadásá­nak a hívei között. Ez az egymás­nak feszülés tapasztalható a hi­degháborús mentalitást, a szocia­lizmus- és kommunistaellenességet támogató konzervatív egyházi erők, illetve a II. Vatikáni Zsinat szellemében fellépő, a békéért, a fegyverkezési hajsza ellen, a más világnézetűekkel közös cselekvés­re vállalkozó, a társadalmi igaz­ságosság érvényesítését követelő vallásos egyházi tényezők között is. Nem utolsósorban éppen ez a belső harc, illetve megújulást szol­gáló képesség adott alapot arra, hogy a kereszténység — miközben világnézetileg kétezer éven át úgy­szólván változatlan maradt —, képesnek bizonyult az antik tár­sadalom, a feudalizmus, a pol­gári világ és immár a szocialista társadalom szükségleteihez való eszmei alkalmazkodásra. (Ez utób­bihoz éppen a kereszténység ere­deti, népi, plebejus-demokratikus szellemiségéből igyekszik ihletet meríteni.) A magyar marxisták a katoli­kus egyháznak éppen erre az al­kalmazkodó képességére, a társa­dalmi haladás iránt megértést ta­núsító realista erőire építenek, amikor igyekeznek maguk is pél­dát mutatni az elvhűséggel páro­suló toleranciára és türelemre. 1985. JANUÁR: KADAR JÁNOS ÉS LÉKAI LÁSZLÓ A PARLAMENTBEN A pápa is elismeréssel szólt az esztergomi érsek tevékenységéről A KATOLIKUS EGYHÁZZ MAGYARRORSZÁGON, 1983 Templomok,­­kápolnák 3520 Aktív pap 3350 A 4 szerzetesrend taglétszáma 284 Ezen belül a tanári kar létszáma 138 A fi fiú és 2 leánygimnázium tanulóinak száma 1920 A vallási rendezvényeket a katolikus hívők 15—22 százaléka látogatja rendszeresen (egyházi becslés szerint). Katolikus keresztelésben részesül az újszülöttek 46%-a Katolikus esküvőt rendez a (a tendencia enyhén házasulok 28%-a csökken) Katolikus temetést kap az elhunytak 54%-a. KATOLIKUS ÚJSÁGOK: Új Emiber ifthetilap) 90 000 példány Vigília­­(havi folyóirat) 11 500 példány Teológia (negyedévi) 4 000 példány Katolikus Szó (2 hetenként) 15 000 példány Könyvkiadás: 30 mű 300 000 példány VÁRNAI FERENC MAGYARORSZÁG 1985/6 25

Next