Magyarország, 1985. július-december (22. évfolyam, 27-52. szám)

1985-09-22 / 38. szám

B­udapest az ország település­­hálózatának központja, ott él a népesség egyötöde, oda összpontosul az ipar egyharmada, nappali népessége meghaladja a két és fél milliót. Az utóbbi évti­zedekben több fontos határozat foglalkozott a főváros és a közmű­vek fejlesztésével. De a közműál­lapot teljes rendezettsége még vá­rat magára, annak ellenére, hogy az utóbbi évek alatt egy-egy te­rületen évtizedek mulasztásait hoz­ták helyre. Látványos káresetek A közművesítés fontos tényező­je volt a főváros kialakulásának és fejlődésének. A közműszolgálta­tásokról az elektromos és a postai vezetékek kivételével a fővárosi tanács gondoskodik célvállalatai útján. A városfejlesztés és közmű­vesítés összhangja különösen fon­tos az urbanizáció, a tömeges la­kásépítés időszakában. A közmű­­­hálózat megfelelőségét a vezetékek kora, anyaga, a közúti forgalom növekedése súlyban és arányban, a talajmozgás és a korrózió hatá­rozzák meg. Az egyes közműfajtá­kat és anyagokat egyedi mutatók jellemzik. A közművek állapota különböző színvonalon áll. Elég a nyomás alatti hálózaton keletkező szunnyadó tönkremenetel, egy kis repedés, és előáll a vízcsőtörés, vízömlés, gáz esetén a gázömlés, mindkettő látványos káreseteket okoz. Az egyes közművek területi ki­építettsége aránytalan. Az 1950- ben kialakult Nagy-Budapest vi­szonylag jól közművesített város­magból és rosszul közművesített külső kerületekből állt. A csatolt területek vezetékes vízellátása 40—50 százalékos volt, a csatorná­zottság még rosszabbul állt, néhol teljesen hiányzott. Az egyes köz­művek gyarapodása a telepszerű lakásépítésnél következett be, vagy ahol a kerületi tanács pénz­ügyi eszközökkel támogatta a la­kossági kezdeményezést. Ilyen megrendelésre a vízművek 1975—80 között mintegy 70 000 folyóméter vízcsövet épített be. A gázhálózat a családi-, a társasházépítési kör­zetben fejlődött, vagy a távfűtési körzetektől távol eső területeken. A közműellátottság aránytalan­ságát jellemzi a vízi csatorna alló, a helyi kezdeményezések főként a vízellátásra összpontosultak, a csa­tornázás elmaradottsága állandó­sult, a telepszerű lakásépítés sem ellensúlyozta. A közművállalatok fejlesztését, egy-egy lakótelep köz­műellátását a fővárosi tanács biz­tosítja a központi fejlesztési alap­ból. A szennyvíztisztítás — ami nem csak fővárosi érdek — meg­haladja a főváros költségvetési le­hetőségeit. A közművállalatok mi­nimális nyereséggel dolgoznak, szá­mottevő fejlesztési alap csak a gázműveknél képződik. A csöves közművek fejlesztése — a lakossá­got közvetlenül kiszolgáló mellék­hálózat — központi erőforrásból történt. 1981-től a lakossági erők bevonásával intenzív fejlődés in­dult, a VI. ötéves tervidőszak alatt 250 kilométer gázvezeték, 65 kilo­méter csatorna és 16 kilométer víz­vezeték épült ebben a formában. (A költségek egyharmadát az egyes közművek, kétharmadát a lakosság adta.) A budapesti vízellátás alapja a Duna. Kavicsteraszainak jóvoltá­ból a víz a kutakból közvetlenül a­­ vezetékhálózatba táplálható, közvetlen fogyasztásra alkalmas. Napjainkra a kedvező adottságok kimerültek, tisztított vízre is szük­ség van. A főváros vízfogyasztásá­nak évi átlaga 1 millió köbméter körül van, a nyári kánikulai idő­szakban 1,3 millió köbméterre emelkedhet. Ilyenkor a csúcsvíz­műből kémiai és mechanikus tisz­títással kerül a vezetékekbe a víz. A fővárosi vízművek ipari- és ivóvízhálózatának hossza 4400 ki­lométer, 93 százalékban öntöttvas és azbesztcement anyagú. A veze­tékek 41 százaléka 40 évnél öre­gebb, 25 százaléka — körülbelül ezer kilométer — 50 évnél öregebb és több kilométer főnyomócső ko­ra meghaladja a száz évet. Éven­te mintegy 700 csőtörés van a fő­városban, komoly károkat okoz a vízellátásban és a közlekedésben. Évi 40­—50 kilométer vízcsőhálózat felújítására volna szükség. A főváros korszerű vízellátásá­hoz meg kellene teremteni a víz­termelés, -szállítás és -tárolás össz­hangját és arányos fejlesztését. A fajlagos vízfogyasztás értéke nö­vekszik, jelentősen befolyásolja az összkomfortos lakások száma, 1980- ban 250 l/fő/nap volt, az új lakó­telepeken ez az arány 400—450 l/fő/nap. Új víznyerő terület Az ivóvíztermelő kapacitás bá­zisa mindig a jó vízminőséget biztosító parti szűrésű vízkincs volt, de a Duna északi olda­lán befejeződött a hasznosítható vízkészletek kitermelése. Idősze­rű volna az eddig döntően északi irányú vízbeszerzés mellett a déli víznyerő területek fokozott hasz­nosítása. Szükség van a kitermelt vízmennyiséget a gépházból az el­osztóhálózatig szállító főnyomóve­zetékek, az ellátatlan területeket a közműves vízellátásba bekap­csoló elosztóvezetékek és végül a lakásépítéssel összefüggő vízellátó­hálózat fejlesztésére. Fontossági sorrend szerint a víz és a csatornázási közművek azonos értékűek, de ez nem mindig volt egyértelmű a fővárosban ... Hogy Budapesten csúcsidőszakban több, mint egymillió köbméter víz kell — ez világos volt. (Hogy a keletke­zett szennyvíz hogyan kerül a csa­tornákba és milyen állapotban ke­rül a Dunába — ez nem mindig volt világos ... Budapesten a víz­hálózat 94 — a csatornázás 84 százalékos. A közműves vízellátás mellett egyes ipari üzemeknek sa­ját kútjaik is vannak, a hozam egy része a csatornákba kerül vissza. Több, mint egymillió­­köbméter , az a szennyvíz, ami bekerül a fő­városi közcsatornákba. Sokáig tar­totta magát a tévhit, hogy ott a Duna, majd elbírja... Budapest szennye úgyis lejjebb kerül terí­tékre ... A csatornák kezdetben kőből, majd vasalatlan, később vasalt betonból épülte­k. Az úttest tenge­lyén haladó törzscsatorna-hálózat több,­­mint egyötöde a múlt szá­zadban épült. 1895-ben a törzscsa­torna-hálózat hossza 276 kilométer, 1945-ben 1112 kilométer, 1980-ban 1834 kilométer volt. Ebből kitű­nik, hogy míg — a főváros régi közigazgatási területét figyelembe véve — 50 év alatt 836 kilométer hosszal nőtt a csatornahálózat, ad­dig — és 1950-ben a fővároshoz csatolták a peremkerületeket — 1945 és 1980 között a csatornaháló­zat csak 722 kilométerrel nőtt a felépült lakótelepek, a terület, a lakásszám és a lakónépesség növe­kedése ellenére. Az utóbbi évek jelentős erőfeszítései után még 300 kilométer csatornahálózat vár fel­újításra. Az elmaradás felszámolá­sára a fővárosban évente 30 ki­lométer csatorna átépítését, át­emelő telepek felújítását kellene elvégezni. Funkcióváltásra van szükség, a szennyvizet az átemelés helyett a törzstelepekre kellene el­juttatni. Torlódó tennivalók A végcél az, hogy a főváros te­rületéről a szennyvizet zárt csator­nahálózat gyűjtse össze, kivéve ahol a szennyvizek elszikkasztásá­ra kedvezőek a talajadottságok. Biztosítani kellene, hogy a csator­nahálózat által összegyűjtött és le­vezetett szennyvíz teljes mennyi­sége tisztítva kerüljön a Dunába. Tovább kellene növelni a még csatornázatlan peremkerületek el­látottságát. Több szennyvíztisztító­­telepre van szükség, megoldást kellene találni az ott lerakodott iszap, de a csatornahálózatból és a homokfogókból kikerülő iszap és üledék megnyugtató elhelyezésére. A háború előtt nem tisztították a szennyvizet, nem volt jelentős az ipari szennyeződés, a kemiká­liák használata, elegendőnek bizo­nyult a Duna öntisztító képessége. A háború után az ipar jelentős ré­sze Budapestre telepedett, az ipa­ri szennyvízmennyiség évről évre nőtt. A fővárosi szemlélet is a víz­ellátást, csatornázást tekintette el­sődlegesnek, a szennyvíztisztítás elmaradt. Jelenleg két szennyvíz­tisztító-telep működik a fővárosban, a dél-pesti napi 72 000 köbméter, az észak-pesti napi 140 000 köbmé­ter kapacitású. (Szükség lenne még az észak-csepeli és a nagytétényi szennyvíztisztító-telep építésére.) A telepek működésének köszönhe­tően a fővárosi szennyvíztermelés 21 százaléka tisztítva ömlik a Du­nába. Kétségtelen, hogy hatalmas összegű ráfordítást igényel a víz­termelés, a szennyvízelvezetés és -tisztítás. De tervszerű, folyamatos fejlesztés esetén a tennivalók nem torlódtak volna, a költségek nem emelkedtek volna már-már elérhe­tetlen magasságokba. Költségemelkedés, szűkös keretek Az észak-pesti szennyvíztisztító­telep kapacitása nincs teljesen ki­használva, még nem épült ki a teljes szenny­vízszállító-hálózat, ehhez jelentős beruházásra volna szükség. A tisztítás a mai körül­mények között nem tud lépést tar­tani a keletkező szennyvízmennyi­séggel, már nem elég a Duna ön­tisztító képessége. Az elmaradott­ság már nem szemléleti hiba, pénzhiányról van szó. 1974-ben 27 milliárd forintban állapították meg a fővárosi szennyvíztisztítás beke­rülési költségeit, ez az összeg azóta lényegesen megemelkedett. A ha­logatással időarányosan emelked­nek a költségek, a Duna egyre szennyezettebb lesz a főváros tér­ségében. A beszűkült költségvetési keretek már nem elegendők az egyik legfontosabb közmű­szolgál­tatás, a szennyvízelvezetés és -tisz­títás megoldására. A probléma meghaladja a főváros lehetőségeit, megnyugtató megoldása országos, sőt nemzetközi érdek a Duna men­tén. (Folytatjuk.) LAKOS ÉVA MAGYARORSZÁG 1985/38 Közműhálózat Ingoványos talajon Nemcsak fővárosi érdek Egymillió köbméter szennyvíz A CSEPELI FELSZÍNI VÍZMŰ MEDENCÉI 50 kilométer felújítására lenne szükség­ ­.

Next