Magyarország, 1985. július-december (22. évfolyam, 27-52. szám)
1985-09-22 / 38. szám
Budapest az ország településhálózatának központja, ott él a népesség egyötöde, oda összpontosul az ipar egyharmada, nappali népessége meghaladja a két és fél milliót. Az utóbbi évtizedekben több fontos határozat foglalkozott a főváros és a közművek fejlesztésével. De a közműállapot teljes rendezettsége még várat magára, annak ellenére, hogy az utóbbi évek alatt egy-egy területen évtizedek mulasztásait hozták helyre. Látványos káresetek A közművesítés fontos tényezője volt a főváros kialakulásának és fejlődésének. A közműszolgáltatásokról az elektromos és a postai vezetékek kivételével a fővárosi tanács gondoskodik célvállalatai útján. A városfejlesztés és közművesítés összhangja különösen fontos az urbanizáció, a tömeges lakásépítés időszakában. A közműhálózat megfelelőségét a vezetékek kora, anyaga, a közúti forgalom növekedése súlyban és arányban, a talajmozgás és a korrózió határozzák meg. Az egyes közműfajtákat és anyagokat egyedi mutatók jellemzik. A közművek állapota különböző színvonalon áll. Elég a nyomás alatti hálózaton keletkező szunnyadó tönkremenetel, egy kis repedés, és előáll a vízcsőtörés, vízömlés, gáz esetén a gázömlés, mindkettő látványos káreseteket okoz. Az egyes közművek területi kiépítettsége aránytalan. Az 1950- ben kialakult Nagy-Budapest viszonylag jól közművesített városmagból és rosszul közművesített külső kerületekből állt. A csatolt területek vezetékes vízellátása 40—50 százalékos volt, a csatornázottság még rosszabbul állt, néhol teljesen hiányzott. Az egyes közművek gyarapodása a telepszerű lakásépítésnél következett be, vagy ahol a kerületi tanács pénzügyi eszközökkel támogatta a lakossági kezdeményezést. Ilyen megrendelésre a vízművek 1975—80 között mintegy 70 000 folyóméter vízcsövet épített be. A gázhálózat a családi-, a társasházépítési körzetben fejlődött, vagy a távfűtési körzetektől távol eső területeken. A közműellátottság aránytalanságát jellemzi a vízi csatorna alló, a helyi kezdeményezések főként a vízellátásra összpontosultak, a csatornázás elmaradottsága állandósult, a telepszerű lakásépítés sem ellensúlyozta. A közművállalatok fejlesztését, egy-egy lakótelep közműellátását a fővárosi tanács biztosítja a központi fejlesztési alapból. A szennyvíztisztítás — ami nem csak fővárosi érdek — meghaladja a főváros költségvetési lehetőségeit. A közművállalatok minimális nyereséggel dolgoznak, számottevő fejlesztési alap csak a gázműveknél képződik. A csöves közművek fejlesztése — a lakosságot közvetlenül kiszolgáló mellékhálózat — központi erőforrásból történt. 1981-től a lakossági erők bevonásával intenzív fejlődés indult, a VI. ötéves tervidőszak alatt 250 kilométer gázvezeték, 65 kilométer csatorna és 16 kilométer vízvezeték épült ebben a formában. (A költségek egyharmadát az egyes közművek, kétharmadát a lakosság adta.) A budapesti vízellátás alapja a Duna. Kavicsteraszainak jóvoltából a víz a kutakból közvetlenül a vezetékhálózatba táplálható, közvetlen fogyasztásra alkalmas. Napjainkra a kedvező adottságok kimerültek, tisztított vízre is szükség van. A főváros vízfogyasztásának évi átlaga 1 millió köbméter körül van, a nyári kánikulai időszakban 1,3 millió köbméterre emelkedhet. Ilyenkor a csúcsvízműből kémiai és mechanikus tisztítással kerül a vezetékekbe a víz. A fővárosi vízművek ipari- és ivóvízhálózatának hossza 4400 kilométer, 93 százalékban öntöttvas és azbesztcement anyagú. A vezetékek 41 százaléka 40 évnél öregebb, 25 százaléka — körülbelül ezer kilométer — 50 évnél öregebb és több kilométer főnyomócső kora meghaladja a száz évet. Évente mintegy 700 csőtörés van a fővárosban, komoly károkat okoz a vízellátásban és a közlekedésben. Évi 40—50 kilométer vízcsőhálózat felújítására volna szükség. A főváros korszerű vízellátásához meg kellene teremteni a víztermelés, -szállítás és -tárolás összhangját és arányos fejlesztését. A fajlagos vízfogyasztás értéke növekszik, jelentősen befolyásolja az összkomfortos lakások száma, 1980- ban 250 l/fő/nap volt, az új lakótelepeken ez az arány 400—450 l/fő/nap. Új víznyerő terület Az ivóvíztermelő kapacitás bázisa mindig a jó vízminőséget biztosító parti szűrésű vízkincs volt, de a Duna északi oldalán befejeződött a hasznosítható vízkészletek kitermelése. Időszerű volna az eddig döntően északi irányú vízbeszerzés mellett a déli víznyerő területek fokozott hasznosítása. Szükség van a kitermelt vízmennyiséget a gépházból az elosztóhálózatig szállító főnyomóvezetékek, az ellátatlan területeket a közműves vízellátásba bekapcsoló elosztóvezetékek és végül a lakásépítéssel összefüggő vízellátóhálózat fejlesztésére. Fontossági sorrend szerint a víz és a csatornázási közművek azonos értékűek, de ez nem mindig volt egyértelmű a fővárosban ... Hogy Budapesten csúcsidőszakban több, mint egymillió köbméter víz kell — ez világos volt. (Hogy a keletkezett szennyvíz hogyan kerül a csatornákba és milyen állapotban kerül a Dunába — ez nem mindig volt világos ... Budapesten a vízhálózat 94 — a csatornázás 84 százalékos. A közműves vízellátás mellett egyes ipari üzemeknek saját kútjaik is vannak, a hozam egy része a csatornákba kerül vissza. Több, mint egymillióköbméter , az a szennyvíz, ami bekerül a fővárosi közcsatornákba. Sokáig tartotta magát a tévhit, hogy ott a Duna, majd elbírja... Budapest szennye úgyis lejjebb kerül terítékre ... A csatornák kezdetben kőből, majd vasalatlan, később vasalt betonból épültek. Az úttest tengelyén haladó törzscsatorna-hálózat több,mint egyötöde a múlt században épült. 1895-ben a törzscsatorna-hálózat hossza 276 kilométer, 1945-ben 1112 kilométer, 1980-ban 1834 kilométer volt. Ebből kitűnik, hogy míg — a főváros régi közigazgatási területét figyelembe véve — 50 év alatt 836 kilométer hosszal nőtt a csatornahálózat, addig — és 1950-ben a fővároshoz csatolták a peremkerületeket — 1945 és 1980 között a csatornahálózat csak 722 kilométerrel nőtt a felépült lakótelepek, a terület, a lakásszám és a lakónépesség növekedése ellenére. Az utóbbi évek jelentős erőfeszítései után még 300 kilométer csatornahálózat vár felújításra. Az elmaradás felszámolására a fővárosban évente 30 kilométer csatorna átépítését, átemelő telepek felújítását kellene elvégezni. Funkcióváltásra van szükség, a szennyvizet az átemelés helyett a törzstelepekre kellene eljuttatni. Torlódó tennivalók A végcél az, hogy a főváros területéről a szennyvizet zárt csatornahálózat gyűjtse össze, kivéve ahol a szennyvizek elszikkasztására kedvezőek a talajadottságok. Biztosítani kellene, hogy a csatornahálózat által összegyűjtött és levezetett szennyvíz teljes mennyisége tisztítva kerüljön a Dunába. Tovább kellene növelni a még csatornázatlan peremkerületek ellátottságát. Több szennyvíztisztítótelepre van szükség, megoldást kellene találni az ott lerakodott iszap, de a csatornahálózatból és a homokfogókból kikerülő iszap és üledék megnyugtató elhelyezésére. A háború előtt nem tisztították a szennyvizet, nem volt jelentős az ipari szennyeződés, a kemikáliák használata, elegendőnek bizonyult a Duna öntisztító képessége. A háború után az ipar jelentős része Budapestre telepedett, az ipari szennyvízmennyiség évről évre nőtt. A fővárosi szemlélet is a vízellátást, csatornázást tekintette elsődlegesnek, a szennyvíztisztítás elmaradt. Jelenleg két szennyvíztisztító-telep működik a fővárosban, a dél-pesti napi 72 000 köbméter, az észak-pesti napi 140 000 köbméter kapacitású. (Szükség lenne még az észak-csepeli és a nagytétényi szennyvíztisztító-telep építésére.) A telepek működésének köszönhetően a fővárosi szennyvíztermelés 21 százaléka tisztítva ömlik a Dunába. Kétségtelen, hogy hatalmas összegű ráfordítást igényel a víztermelés, a szennyvízelvezetés és -tisztítás. De tervszerű, folyamatos fejlesztés esetén a tennivalók nem torlódtak volna, a költségek nem emelkedtek volna már-már elérhetetlen magasságokba. Költségemelkedés, szűkös keretek Az észak-pesti szennyvíztisztítótelep kapacitása nincs teljesen kihasználva, még nem épült ki a teljes szennyvízszállító-hálózat, ehhez jelentős beruházásra volna szükség. A tisztítás a mai körülmények között nem tud lépést tartani a keletkező szennyvízmennyiséggel, már nem elég a Duna öntisztító képessége. Az elmaradottság már nem szemléleti hiba, pénzhiányról van szó. 1974-ben 27 milliárd forintban állapították meg a fővárosi szennyvíztisztítás bekerülési költségeit, ez az összeg azóta lényegesen megemelkedett. A halogatással időarányosan emelkednek a költségek, a Duna egyre szennyezettebb lesz a főváros térségében. A beszűkült költségvetési keretek már nem elegendők az egyik legfontosabb közműszolgáltatás, a szennyvízelvezetés és -tisztítás megoldására. A probléma meghaladja a főváros lehetőségeit, megnyugtató megoldása országos, sőt nemzetközi érdek a Duna mentén. (Folytatjuk.) LAKOS ÉVA MAGYARORSZÁG 1985/38 Közműhálózat Ingoványos talajon Nemcsak fővárosi érdek Egymillió köbméter szennyvíz A CSEPELI FELSZÍNI VÍZMŰ MEDENCÉI 50 kilométer felújítására lenne szükség .