Magyarország, 1985. július-december (22. évfolyam, 27-52. szám)
1985-10-06 / 40. szám
ŰRREPÜLŐTÉR Áll, mint Kufstein vára (JSüd/deutsötie Zeitung) A Live Aid műszaki csődje DER SPIEGEL A Live Aid koncertről, melyet július közepén rendeztek a londoni Wembley stadionban, s a televízió jóvoltából becslések szerint 1,5 milliárd ember látott szerte a világban, aligha adnak ki videokazettát vagy hanglemezt. A koncerten ugyanis egész sor műszaki hiba támadt: hol áramszünet volt, hol a mikrofonok nem működtek, vagy a zenét nem lehetett jó darabig hallani a „Vissza! Vissza!” kiáltások miatt. „A technikusok egykönnyen nem fogják tudni összeeszkábálni a rendelkezésre álló anyagból a koncert tiszta és eladható változatát” — írta a New Scientist című brit tudományos magazin. A halk számok közben, például amikor Phil Collins énekel, a londoni taxirádió hallható, melynek adóállomása a Wembley stadion közelében üzemel. Minthogy URH-készülékeik gyakran csak beszélgetésfoszlányokat közvetítettek, a hangtechnikusok többnyire nem tudták, hogy mi a teendőjük. Különösen a finálé zajlott le „teljes összevisszaságban” (New Scientist), mert senki sem tudta, hogy a színpadon elhelyezett több, mint 40 mikrofon közül melyik volt éppen „szabad”. A távvezérlésű videokamerák egy része csütörtököt mondott, aztán a hangszórók kezdtek el sztrájkolni. „Az egész olyan volt — állapította meg a New Scientist —, mint egy elektronikus öncsonkítás.” (A következmény anyagilag sem érdektelen : a hangverseny várva-várt kazettái sem kerülhettek forgalomba.) Amikor Pertini a Duce sorsáról döntött L'EUROPE 0 „Pertini megérkezett az érsekségre, sebes léptekkel haladt fel a lépcsőkön, nem figyelt senkire. Majd megérkezett oda, ahol a többiek már egy ideje összegyűltek. Javaslatának nem volt alternatívája: Mussolininak meg kell adnia magát, és népbíróság fog ítélkezni felette. 1945. április 25-e délután volt, miközben folyt az alkudozás a CLNAI (Észak-Olaszországi Nemzeti Felszabadítási Bizottság) és Benito Mussolini között, ez a javaslat egyet jelentett a főbelövéssel.. és úgy is lett.” Giordano Bruno Guerri, a „Storia Illustrata” című folyóirat főszerkesztője (ez a Mondadori kiadó lapja) olyan dokumentumokat közöl, amelyekre Churchill archívumában bukkant rá. ,Ezen alapul az a megállapítása, hogy Sandro Pertini (az olasz ellenállás legendás alakja, az olasz köztársaság hetedik elnöke) volt az személy szerint, aki eldöntötte Mussolini sorsát. Giuseppe Bottai, Curzio Malaparte és Galeazzo Ciano után Guerri elhatározta, hogy helyre teszi a hiányzó részeket Benitco M Mussolini életrajzában, ezúttal nem könyvben, mint a többieket, hanem a „Storia Illustrata” hasábjain, amely egykor dicsőséges folyóirat volt, de az utóbbi időben kicsit poros lett. Guerri Franco Bandini történészújságíró segítségét kérte, aki Mussolini utolsó óráinak szentelte karrierjét. Két könyvet is írt: „Benito Mussolini utolsó 95 órája” és „Mussolini titkos élete és halála” címmel. „Honnan származik ez a dokumentum, amely ön szerint fejreállítaná az eddigi hivatalos verziókat Benito Mussolini utolsó napjairól?” — A dokumentum, melynek címe „Német és Köztársasági tárgyalások Milánóban” 1945. június 13-i keltezésű, aláírója sir Noel Charles, a brit kormány magas rangú megbízottja (1944. április 5-től). A jelentést Churchill kérte, miután értesült Mussolini haláláról. Erről a naplójában is beszámol. A körülmények , kivizsgálásával Noel Charlesot bízta meg. „De ha ez a dokumentum ennyire fontos, miért nem vette senki a fáradtságot, hogy megkeresse és tanulmányozza? Rejtve volt vagy titkos?” Nekünk elég volt az angol archívumokban kutatni, mivel ismertük Churchill utasítását, így találtunk rá sir Noel Charles jelentésére. Sok olasz történésznek az a hibája, hogy csak az itthoni archívumokban kutatnak, és nem gondolják, hogy az angol és az amerikai levéltárak is tudnának mondani valamit ezekről a drámai órákról. „Lássuk ezt az angol dokumentumot: valóban alapvetően módosítja a hivatalos történelmet?” — Igen, de vissza kell térni a korábbi előzményekhez, vagyis a fegyverszüneti megállapodáshoz Olaszország, a Badogliokormány és a szövetségesek között. Ennek volt egy záradéka, amely kifejezetten az amerikaiak követelésére került be, hogy Mussolinit átadják a szövetségeseknek. Ez nem így történt, mert a szocialistáknak és a kommunistáknak nem tetszett ez a megoldás. „Mi volt eddig a hivatalos változat?” — Eddig ez volt: a Nemzeti Felszabadítási Bizottság április 24—25. ülésein elhatározták, hogy Mussolinit nem adják át a szövetségeseknek, hanem népbíróság elé állítják. Valószínű, hogy ezt már csak utólag állították be így. Pedig három nappal korábban még másképpen álltak a dolgok. „Próbáljuk rekonstruálni ezeket az órákat részletesen.” A döntő ülésen mindenki jelen volt a szaléziánusok kollégiumában: Giustino Arpesani a liberális párt, Achille Marazza a kereszténydemokrata párt, Sandro Pertini a szocialista párt, Emilio Sereni a kommunista párt, és Leo Valiani az akciócsoport részéről. A Nemzeti Felszabadítási Bizottság, készen állt arra, hogy a Duce sorsáról döntsön. Hamarosan azonban megérkezett a hír, hogy Mussolini kész megadásáról tárgyalni Alfredo Ildefonso Schuster bíboros, Milánó érseke közvetítésével. Marazza el akart menni a tárgyalásokra, és kérte Valianit, hogy kísérje el. Valiani azonban, mivel tagja volt a népfelkelési bizottságnak, és nem ért rá, Riccardo Lombardit, az Észak-Olaszországi Nemzeti Felszabadító Bizottság által kinevezett milánói prefektust jelölte maga helyett. Úgy tűnik, hogy erről a megbeszélésről mindenki azzal a meggyőződéssel távozott, hogy ha Mussolini megadja magát, akkor Lombardi, Malgeri ezredes pénzügyőreivel őrizetben tartja a szövetségesek érkezéséig. „Hol volt ekkor Mussolini?” — Milánóban, a prefektúrán, teljesen szabadon. Minden embere ott volt, miniszterei, alárendeltjei, kormánya, még akkor is, ha egy már nem létező állam kormánya volt, miközben a szövetségesek Milánó kapuinál voltak... „Ki parancsolt Milánóban?” — Részben Mussolini, részben a partizánparancsnokok. Milánóban például két prefektus volt: Lombardi és Carlo Tiengo, aki a „Szocialista Köztársaságot” képviselte. Éppen ő figyelmeztette a Ducét, hogy az érsekségen megváltozott a légkör Pertini érkezése után. „Hogyan zajlott le ez a történelmi összecsapás az érseki palotában?” — Ildefonso Schuster érsek mindenképpen el akarta kerülni, hogy a II. világháború befejező csatája a milánói utcákon folyjon. Schuster kihallgatáson fogadta Mussolinit, miután a palotába érkezett. Mussolini nem akart feltétel nélküli megadást. Biztosítékokat kért, ismerni akart minden részletet. Ezzel szemben az asztal túlsó végén, Raffaele Cadorna tábornok,az önkéntes felszabadító hadtest parancsnoka, Lombardi és Marazza feltétel nélküli megadást vártak. Mussolini úgy tűnt, nem zárkózik el attól, hogy megadja magát az amerikaiaknak. Annál is inkább, mert eddig még nem volt szó a népbírósági perről. Mussolini azt kérte, hogy találkozhasson németekkel, a Nemzeti Felszabadítási Bizottság egy képviselőjének kíséretében. Ezt vita nélkül elutasítják. A Dúcénak embereivel együtt nincs más választása, mint távozni, és megígérik, hogy egy óra múlva visszatérnek, miután tárgyalnak a németekkel. Senki nem jött vissza. 20.30-kor Schuster telefonált a prefektúrára, ahol közölték vele, hogy Mussolini elhagyta Milánót. „Miért nem tért vissza Mussolini? Miért döntött a menekülés mellett?” — Erről Noel Charles így ír a Churchillnek készített jelentésében: Marazza szerint mindjárt Mussolini távozása után megérkezett a volt fasiszta prefektus, Tiengo, és felajánlotta a milícia megadását. Miközben az Észak-Olaszországi Nemzeti Felszabadító Bizottság küldötteivel tárgyalt, megérkezett Pertini, a szocialista párt képviselője. Nagyon feldúlt volt, és közölte, hogy ha Mussolini viszszatér, azonnal népbíróság elé állítják. A többi képviselő emlékeztette arra, hogy Mussolinit a döntés értelmében át kell adni a szövetségeseknek. Pertini azt válaszolta, hogy mindenképpen ragaszkodik az azonnali tárgyaláshoz. Itt következik Charles elbeszélésének kulcsrésze .„Tiengo ekkor elhagyta a tanácskozást, Marazza úgy gondolta, hogy azonnal visszatért Mussolinihoz, aki még nemtudott érintkezésbe lépni a németekkel és tájékoztatta őt. Mussolini nyilvánvalóan arra gondolt, hogy biztosabb elmenni és néhány perccel később elindult Como felé.” Idáig tart a jelentés. Ebből egyértelműen kiderül, hogy Pertini változtatta meg a történelem menetét. Véleményem szerint, ha Pertini nem lép közbe, Mussolini elfogadta volna a megadást. „Mi történt volna, ha Mussolini eljutott volna a szövetségesek kezébe?” — Valószínűleg nagyszabású perre került volna sor. Nyilván azért döntöttek ,mégis amellett, hogy főbelövik, hogy megakadályozzanak örökre minden fasiszta nosztalgiát. Mussolini a perben valószínűleg látványosan védekezett volna, és sok követőre számíthatott volna a későbbiek során. Ezt akarhatták elkerülni. Így azonban nem sikerült még most sem pontosan megállapítani felelősségét, és a hatalmi csoportok felelősségét a Marcia su Romától a háborúba való belépésig. MAGYARORSZÁG 1 9 8 5 4 0