Magyarország, 1985. július-december (22. évfolyam, 27-52. szám)

1985-10-06 / 40. szám

ŰRREPÜLŐTÉR Áll, mint Kufstein vára (JSüd/deutsötie Zeitung) A Live Aid műszaki csődje DER SPIEGEL A Live Aid koncertről, melyet július közepén ren­deztek a londoni Wembley stadionban, s a televízió jóvoltából becslések sze­rint 1,5 milliárd ember lá­tott szerte a világban, aligha adnak ki videoka­zettát vagy hanglemezt. A koncerten ugyanis egész sor műszaki hiba támadt: hol áramszünet volt, hol a mikrofonok nem mű­ködtek, vagy a zenét nem lehetett jó darabig halla­ni a „Vissza! Vissza!” kiál­tások miatt. „A techniku­sok egykönnyen nem fog­ják tudni összeeszkábálni a rendelkezésre álló anyagból a koncert tiszta és eladható változatát” — írta a New Scientist című brit tudományos magazin. A halk számok közben, például amikor Phil Col­lins énekel, a londoni taxi­rádió hallható, melynek adóállomása a Wembley stadion közelében üzemel. Minthogy URH-készülé­­keik gyakran csak beszél­getésfoszlányokat közvetí­tettek, a hangtechnikusok többnyire nem tudták, hogy mi a teendőjük. Kü­lönösen a finálé zajlott le „teljes összevisszaságban” (New Scientist), mert sen­ki sem tudta, hogy a szín­padon elhelyezett több, mint 40 mikrofon közül melyik volt éppen „sza­bad”. A távvezérlésű vi­deokamerák egy része csü­törtököt mondott, aztán a hangszórók kezdtek el sztrájkolni. „Az egész olyan volt — állapította meg a New Scientist —, mint egy elektronikus ön­csonkítás.” (A következ­mény anyagilag sem ér­dektelen : a hangverseny várva-várt kazettái sem kerülhettek forgalomba.) Amikor Pertini a Duce sorsáról döntött L'EUROPE 0 „Pertini megérkezett az érsekségre, sebes léptekkel haladt fel a lépcsőkön, nem figyelt senkire. Majd meg­érkezett oda, ahol a töb­biek már egy ideje össze­gyűltek. Javaslatának nem volt alternatívája: Musso­lininak meg kell adnia ma­gát, és népbíróság fog ítél­kezni felette. 1945. április 25-e délután volt, miköz­ben folyt az alkudozás a CLNAI (Észak-Olaszországi Nemzeti Felszabadítási Bi­zottság) és Benito Musso­lini között, ez a javaslat egyet jelentett a főbelö­­véssel.. és úgy is lett.” Giordano Bruno Guerri, a „Storia Illustrata” című folyóirat főszerkesztője (ez a Mondadori kiadó lapja) olyan dokumentumokat közöl, amelyekre Churchill archívumában bukkant rá. ,Ezen alapul az a megálla­pítása, hogy Sandro Per­tini (az olasz ellenállás le­gendás alakja, az olasz köztársaság hetedik elnöke) volt az személy szerint, aki eldöntötte Mussolini sorsát. Giuseppe Bottai, Curzio Malaparte és Galeazzo Cia­­no után Guerri elhatározta, hogy helyre teszi a­ hiány­­zó részeket Benitco M Musso­­lini életrajzában, ezúttal nem könyvben, mint a töb­bieket, hanem a „Storia Illustrata” hasábjain, amely egykor dicsőséges folyóirat volt, de az utóbbi időben kicsit poros lett. Guerri Franco Bandini történész­újságíró segítségét kérte, aki Mussolini utolsó órái­nak szentelte karrierjét. Két könyvet is írt: „Benito Mussolini utolsó 95 órája” és „Mussolini titkos élete és halála” címmel. „Honnan származik ez a dokumentum, amely ön szerint fejreállítaná az ed­digi hivatalos verziókat Benito Mussolini utolsó napjairól?” — A dokumentum, mely­nek címe „Német és Köz­­társasági tárgyalások Mi­lánóban” 1945. június 13-i keltezésű, aláírója sir Noel Charles, a brit kormány magas rangú megbízottja (1944. április 5-től). A je­lentést Churchill kérte, mi­után értesült Mussolini ha­láláról. Erről a naplójában is beszámol. A körülmé­nyek , kivizsgálásával Noel Charlesot bízta meg. „De ha ez a dokumen­tum ennyire fontos, miért nem vette senki a fáradt­ságot, hogy megkeresse és tanulmányozza? Rejtve volt vagy titkos?” Nekünk elég volt az an­gol archívumokban kutat­ni, mivel ismertük Chur­chill utasítását, így talál­tunk rá sir Noel Charles jelentésére. Sok olasz tör­ténésznek az a hibája, hogy­ csak az itthoni archí­vumokban kutatnak, és nem gondolják, hogy az angol és az amerikai le­véltárak is tudnának mon­dani valamit ezekről a drá­mai órákról. „Lássuk ezt az angol do­kumentumot: valóban alapvetően módosítja a hi­vatalos történelmet?” — Igen, de vissza kell térni a korábbi előzmé­nyekhez, vagyis a fegyver­szüneti megállapodáshoz Olaszország, a Badoglio­­kormány és a szövetsége­sek között. Ennek volt egy záradéka, amely kifejezet­ten az amerikaiak követe­lésére került be, hogy Mus­solinit átadják a szövetsé­geseknek. Ez nem így tör­tént, mert a szocialistáknak és a kommunistáknak nem tetszett ez a megoldás. „Mi volt eddig a hivata­los változat?” — Eddig ez volt: a Nem­zeti Felszabadítási Bizott­ság április 24—2­5. ülésein elhatározták, hogy Musso­linit nem adják át a szö­vetségeseknek, hanem népbíróság elé állítják. Valószínű, hogy ezt már csak utólag állították be így. Pedig három nappal korábban még másképpen álltak a dolgok. „Próbáljuk rekonstruálni ezeket az órákat részlete­sen.” A döntő ülésen minden­ki jelen volt a szaléziánu­­sok kollégiumában: Giusti­­no Arpesani a liberális párt, Achille Marazza a kereszténydemokrata párt, Sandro Pertini a szocialis­ta párt, Emilio Sereni a kommunista párt, és Leo Valiani az akciócsoport ré­széről. A Nemzeti Felsza­badítási Bizottság, készen állt arra, hogy a Duce sorsáról döntsön. Hamaro­san azonban megérkezett a hír, hogy Mussolini kész megadásáról tárgyalni Al­fredo Ildefonso Schuster bíboros, Milánó érseke közvetítésével. Marazza el akart menni a tárgyalá­sokra, és kérte Valianit, hogy kísérje el. Valiani azonban, mivel tagja volt a népfelkelési bizottság­nak, és nem ért rá, Ric­­cardo Lombardit, az Észak-Olaszországi Nem­zeti Felszabadító Bizott­ság által kinevezett milá­nói prefektust jelölte ma­ga helyett. Úgy tűnik, hogy erről a megbeszélés­ről mindenki azzal a meg­győződéssel távozott, hogy ha Mussolini megadja ma­gát, akkor Lombardi, Mal­­geri ezredes pénzügyőrei­vel őrizetben tartja a szö­vetségesek érkezéséig. „Hol volt ekkor Musso­lini?” — Milánóban, a prefek­­túrán, teljesen szabadon. Minden embere ott­ volt, miniszterei, alárendeltjei, kormánya, még akkor is, ha egy már nem létező állam kormánya volt, mi­közben a s­zövetségesek Milánó kapuinál voltak... „Ki parancsolt Milánó­ban?” — Részben Mussolini, részben a partizánparancs­­nokok. Milánóban például két prefektus volt: Lom­bardi és Carlo Tiengo, aki a „Szocialista Köztársasá­got” képviselte. Éppen ő figyelmeztette a Ducét, hogy az érsekségen meg­változott a légkör Pertini érkezése után. „Hogyan zajlott le ez a történelmi összecsapás az érseki palotában?” — Ildefonso Schuster érsek mindenképpen el akarta kerülni, hogy a II. világháború befejező csa­tája a milánói utcákon folyjon. Schuster kihallga­táson fogadta Mussolinit, miután­ a palotába érke­zett. Mussolini nem akart feltétel nélküli megadást. Biztosítékokat kért, ismer­ni akart minden részletet. Ezzel szemben az asztal túlsó végén, Raffaele Ca­­dorna tábornok,­­az önkén­tes felszabadító hadtest parancsnoka, Lombardi és Marazza feltétel nélküli megadást vártak. Mussolini úgy tűnt, nem zárkózik el attól, hogy megadja magát az ameri­kaiaknak. Annál is in­kább, mert eddig még nem volt szó a népbírósá­gi perről. Mussolini azt kérte, hogy találkozhasson németekkel, a Nemzeti Felszabadítási Bizottság egy képviselőjének kísére­tében. Ezt vita nélkül el­utasítják. A Dúcénak em­bereivel együtt nincs más választása, mint távozni, és megígérik, hogy egy óra múlva visszatérnek, mi­után tárgyalnak a néme­tekkel. Senki nem jött vissza. 20.30-kor Schuster telefonált a prefektúrára, ahol közölték vele, hogy Mussolini elhagyta Milá­nót. „Miért nem tért vissza Mussolini? Miért döntött a menekülés mellett?” — Erről Noel Charles így ír a Churchillnek ké­szített jelentésében: Ma­razza szerint mindjárt Mussolini távozása után megérkezett a volt fasisz­ta prefektus, Tiengo, és felajánlotta a milícia meg­adását. Miközben az Észak-Olaszországi Nem­zeti Felszabadító Bizottság küldötteivel tárgyalt, meg­érkezett Pertini, a szocia­lista párt képviselője. Na­gyon feldúlt volt, és közöl­te, hogy ha Mussolini visz­­szatér, azonnal népbíróság elé állítják. A többi képvi­selő emlékeztette arra, hogy Mussolinit a döntés értelmében át kell adni a szövetségeseknek. Pertini azt válaszolta, hogy min­denképpen ragaszkodik az azonnali tárgyaláshoz. Itt következik Charles elbeszélésének kulcsrésze­ .„Tiengo ekkor elhagyta a tanácskozást, Marazza úgy gondolta, hogy azonnal visszatért Mussolinihoz, aki még nem­­tudott érint­kezésbe lépni a németek­kel és tájékoztatta őt. Mussolini nyilvánvalóan arra gondolt, hogy bizto­sabb elmenni és néhány perccel később elindult Como felé.” Idáig tart a jelentés. Ebből egyértel­műen kiderül, hogy Per­tini változtatta meg a tör­ténelem menetét. Vélemé­nyem szerint, ha Pertini nem lép közbe, Mussolini elfogadta volna a meg­adást. „Mi történt volna, ha Mussolini eljutott volna a szövetségesek kezébe?” — Valószínűleg nagy­szabású perre került vol­na sor. Nyilván azért dön­töttek ,mégis amellett, hogy főbelövik, hogy meg­akadályozzanak örökre minden fasiszta nosztal­giát. Mussolini a perben valószínűleg látványosan védekezett volna, és sok követőre számíthatott vol­na a későbbiek során. Ezt akarhatták elkerülni. Így azonban nem sikerült még most sem pontosan megál­lapítani felelősségét, és a hatalmi csoportok felelős­ségét a Marcia su Romá­tól a háborúba való belé­pésig. MAGYARORSZÁG 1 9 8 5 4 0

Next