Magyarország, 1986. január-június (23. évfolyam, 1-26. szám)
1986-06-22 / 26. szám
MAGYARORSZÁG 1986 26 BOTHA ÉS A PISZTOLYA Ennyire örült, hogy nem veszi észbe? (Le Canard Enchainé) Piros angol telefonfülkék ^ronffurtrr^Allgrmmr Mi lenne Angliából a tulipiros, oszlop alakú postaládák nélkül? Mi lenne Londonból, ha Erosz nem állna a Piccadilly Circuson, ha nem lennének többé a fekete taxik és a szeretetreméltóan régimódi emeletes buszok? Lehet, hogy a kérdés abszurdnak hangzik, aki azonban ma felkeresi a fővárost, sok „tipikusát”, amit korábbról vagy könyvekből ismert, hiába keresne. Az a citybeli alkalmazott, aki esernyővel, kemény kalapban, hóna alatt precízen hajtogatott Timesszal határozott léptekkel vonul az irodába — a hatvanas években még a londoni hétköznapok része volt, ma azonban már rég az elmúlt idők furcsa maradványává vált. A történelmi biztosítótársaság, a Lloyd Richard Rogers acél-alumínium-beton-szövedékébe költözik át; a nagy lapok elköltöznek a Fleet Streetről, hamarosan a fekete taxik sem lesznek. A legfájdalmasabb azonban a régi telefonfülkék fokozatos eltűnése, melyek egymás után esnek áldozatul a magánkézbe adott British Telecom telefontársaság modernizálási buzgalmának. Azzal az indokkal, hogy a bedobós telefonok elavultak, jelentette be 18 hónappal ezelőtt a British Telecom pusztító programját: az összetéveszthetetlen piros fülkéket lebontják, egy állítólag könnyen kezelhető eloxált alumíniumacél modellel helyettesítik. A régi öntöttvas telefonfülkék állítólag nem higiénikusak, könnyen tönkretehetők és a mozgássérülteknek nem felelnek meg. Ahelyett, hogy a meglévőt korszerűsítették volna, ahogyan eddig, a British Telecom, a saját szavai szerint a „radikális megoldást” részesítette előnyben, ami mellesleg 160 millió fontba fog kerülni. Csak bizonyos, műemlékvédelem alatt álló körzetekben fognak kivételt tenni, s így a mintegy 60 000 hagyományos fülkéből csak 500-at fognak megkímélni. A brit kultúra egy része megy veszendőbe. Ám nemcsak a szentimentális kötődés miatt sajnálják e megszokott tárgyakat. Ezeknek a György-stílusban épített házikóknak építészeti jelentőségük van. Tervezőjük Sir Giles Gilbert Scott, akinek fő műve a liverpooli anglikán katedrális, a cambridge-i egyetemi könyvtár és a battersea-i erőmű a Temze déli partján, amely a harmincas évek egyik legfigyelemreméltóbb műszaki építménye. Úgynevezett beszélőhelyek már 1884 óta voltak Angliában, de nem voltak egységesek. Némelyiküknek saját gondozója volt, aki létrehozta az összeköttetést, mások úgy működtek, mint az autópályák mentén a toalettek: egy pennyt kellett bedobni, hogy az ajtó kinyíljon. Vidéken a bedobós telefonok szalmatetős fabarakkokban voltak gyakran. Ezek némelyike olyan tágas volt, hogy asztalt, széket állítottak beléjük, amit, persze, rögtön eltávolítottak, miután egy rendőr tetten ért négy férfit, akik itt nem telefonáltak, hanem nagy kedélyesen dohányoztak és kártyáztak — ráadásul vasárnap. Londonban 1921-ben egységes betonmodellt vezettek be, de ezt nem szerették, ezért pályázatot írtak ki, melyet Scott terve nyert meg. Ezzel az öntöttvas házikóval, melynek kupola alakú teteje, osztóléces ablakai és hornyolt keretei vannak, antikva betűtípusból van a felirata és a korona díszíti, cserélték le az összes addigi modelleket. Ezt finomította 1936-ban az úgynevezett jubileumi 6. sz. kioszkra. A British Telecom most a New York-i modellel helyettesíti őket, amelyek éppoly rossz szagúak, mint a régiek és ugyanolyan gyakran nem működnek. Közben 1968-ban Bruce Martin megtervezte a réginek egy igen leegyszerűsített, de kellemes megjelenésű változatát, ám a British Telecomnak nincs érzéke a finom különbségek iránt. A modernizálási program mögött azonban nemcsak az a vágy rejlik, hogy a bedobós telefont hatékonyabbá tegyék. A telefonhálózatért való felelősséget a posta öt évvel ezelőtt adta át az 1984. novemberben privatizált British Telecomnak, amely kezdettől fogva el akart különülni a postától és ki akarta alakítani a saját arculatát. Először a klaszszikus „post office red”-et (postás piros) helyettesítette sárgával. A profilírozási őrület már odáig ment, hogy az új telefonfülkék többnyire sárgák, de néha zöldek, szürkék vagy kékek, de pirosak soha. Ezeknek az objektumoknak az eloxálás ellenére csak 15 éves élettartamot jósolnak, holott a Scott-féle kioszkok hetven évet kibírtak. Ilyen megközelítésből az árkülönbözet nem meggyőző. Az új modell 800 fontba fog kerülni. Londoni műemlékvédők rájöttek, hogy a Scott-féle kioszkot elő lehetne állítani könynyebb fémből is; ha csak egy tízes szériát gyártanak le, egy kioszk 1300 fontba kerülne, de nagy sorozatban csökkennének az előállítás költségei. Isten után az első Sildaeutscne Zeiliing Asuncion nemzetközi repülőterének érkezési csarnokában is jelen van: nem lehet nem észrevenni életnagyságúnál nagyobb, Paraguay lobogójával keretezett durva, széles arcú portréját, amely szinte fenyegetően tekint a szemlélőre. Alfredo Stroessner tábornok, a dél-amerikai személyi kultusz nagymestere. A repülőtér az ő nevét viseli. iPresidente Stroessnernek hívják Paraguay második legnagyobb városát a brazíliai határ mentén. Az államfő tiszteletére róla neveztek el számtalan lakónegyedet, iskolát, közintézményt és épületet az országban. A vidékies Asunción fővárosban képeken, fotókon, plakátokon mindenütt jelen van Stroessner. A Hősök terén, a központban, a Gazdaságfejlesztési Bank homlokzatán fénybetűkkel olvasható a „Stroessner — Paz y Trabajo” (Béke és munka) felirat. Néhány lépéssel távolabb, az idillikus parlamenti palotában évtizedek óta a Colorado Párt, Stroessner pártja, a minden választáson jóváhagyott kétharmados többséggel szankcionálja a törvényeket. A hatalmat azonban az államfő és főparancsnok a fegyveres erőkkel biztosítja magának: több mint 30 éve a rendkívüli állapottal, amelyet a fővárosban kihirdetett, sakkban tartja az egész országot Gran Chaco és a Rio Paraná között. Az elnök csak a választások napján függeszti fel 24 órára a rendkívüli állapotot, hogy — mint kijelentette az 1985. október 20- án tartott községi választásokon — „messzemenő garanciákat” nyújtson a polgároknak. A választások után azonnal ismét hatályon kívül helyezték ezeket a jogi garanciákat, mert „titkos szervezetek továbbra is zavarják a törvényes rendet” — közölte a kormányzat. A hatalom birtokosának megdönthetetlen meggyőződése szerint kommunisták irányítják az összeesküvést Paraguay ellen (s ezt bel- és külföldön támogatják). Stroessner betiltatta a kommunista pártot, a kommunistaellenes világliga — elődökkel Tajvanon, Dél-Koreában és az Egyesült Államokkal — éppen ezért a legnagyobb emberek egyikének tartja a tábornokot. A liga 1979- es világkongresszusán, Asunciónban, hálából emléktáblát hagyott a paraguayi népnek a Hősök terén. A küldöttek pedig lelkesen fogadták Stroessner üzenetét: „Egy gyenge kormány nem tudja támogatni a demokráciát. .. Korunk megingathatatlan magatartást követel Latin- Amerikában a marxista veszéllyel szemben.” A tábornok gyűlölködő kirohanásai, akinek pedig sosem voltak erős kommunista ellenfelei Paraguayban, a konzervatív-nacionalista Colorado Párt forrófejű tagjait erőszakra uszítják. Amikor az egyetemi klinika orvosai, nővérei és alkalmazottai egy 185 márkának megfelelő törvényes minimális havi keresetért sztrájkoltak, és a klinikát a rendőrség vette ostrom alá, Ramón Aquino, a Colorado Párt kerületi elnöke 200 barátjával betört a klinikára. A gumibotokkal és vasrudakkal felszerelt agreszszív csoport a rendőrség csendes egyetértésével léphetett fel, és okozhatott pánikot a klinikán. Az akció kezdeményezője, Aquino, azzal kérkedett, hogy a bevetés a sztrájk kommunista kezdeményezői ellen irányult, „ötvenkét éves vagyok — jelentette ki büszkén az egyik asuncióni újság munkatársának —, és már az 1947-es forradalomban, amikor mindössze 14 éves voltam, lefejeztem kommunistákat.” Április 29-én a kommandók betörték a Nanduti magánrádió-állomás ablakait. A Nanduti őszinte beszámolói a rendszer ellen erősödő ellenállásról, kiváltották a coloradók dühét. A rendzavarok szétromboltak egy adóberendezést is. Ramón Aquino a népszerű rádióállomás tulajdonosát és legfőbb szóvivőjét „kommunistának, kommunista zsidónak” nevezte, aki túl gyáva ahhoz, hogy az általa felizgatott diákokkal együtt tüntessen. „Tulajdonosával együtt felgyújtom ezt a rádióállomást, mert nem érdemel mást — fenyegetőzött Aquino. — Ez az ember a legveszélyesebb agitátor az országban." Az alapjában békés és gyenge ellenzéket Aquino uszító beszédei a Guardia Urbana, a coloradók volt pártmilíciája véres razziáira emlékeztetik. Az államcsíny és a coloradók Stroessner által 1954-ben történt egyesítése után sok liberálisnak el kellett hagynia Paraguayt. Stroessner uralma alatt a spanyol gyarmati urak elleni függetlenségi küzdelem után a coloradók jelentéktelen csoportocskává tizedelték, és több frakcióra bomlasztották az évszázad elején uralkodó szerepet betöltő liberálisokat. A „szabad és tiszta választások” , amelyekkel Stroessner kérkedik, 1983-ban a szavazatok 90,07 százalékát biztosították a colorádóknak, 5,62 százalékot szereztek a radikálisliberálisok és 3,24 százalékot a liberálisok.