Magyarország, 1987. július-december (24. évfolyam, 27-52. szám)
1987-07-19 / 29. szám
Emlékezés F. M. Szigliget, 1955 Első személyben Sok éve történt! Valahol, egy ablak alatt elhaladva két szót csíptem el a tévéből (vagy a rádióból?) : „Bolond!... Virágzik!.. Felkaptam a fejem: ez az elementáris erejű pesszimizmus nem Füsttől származik? Odaszólni a milliárd éves biológiai törvényt megvalósító, öntudatlan természetnek, s éppen egy illatozó virágnak. Szerencsétlen! Hát érdemes? Azon melegében elmondtam élményemet egy átlagon felüli műveltségű ismerősömnek: két szó mindössze, de micsoda kegyetlen két szó, megrázóbb és teljesebb művészi hitvallás, mint sokaknak egész életműve! S ekkor az illető — mondom, nem iskolázatlan ember — felnevetett, és kitört belőle a dilettánsok („ezt én is tudnám ’) tagját kívánó önhittsége: — Ugyan ne túlozz! Nem vicc ilyesmit írni! — Nem?!... Uramisten! Tán te is tudnál? Ó, te, fajankó, megmenekülhetnél az örök haláltól — gondoltam —, ha ennyi szellem, ennyi eredetiség, egyetlen ilyen szuverén ítélet, habár lesújtó is, találtatnék majdan akár egész életedben. Azóta is kerestem a helyet, ahonnan ez a sötét fájdalom származik. Versek? Elbeszélések? Nem. A IV. Henrik? Nem. Felhívhattam volna barátokat Füst egykori köréből, hogy kisegítsenek. Vagy Erzsi nénit, ő pillanatokon belül útbaigazított volna. De egyáltalán nem fontos, hogy itt lábjegyzetes annotációt közöljek a forrásról. Csak a szívszorító emlék kívánkozik ki belőlem: húsz évvel ezelőtt érkezett a gyászjelentés: „Füst Milán, 1888. július 17. — 1967. július 26. Végakaratához híven hamvait csendben helyezzük nyugalomra. Felesége.” S minap ő, a hű társ is utánament. Egy nyári estén 1955 júniusa volt, szikrázó nyár, érdekes társaság Szigligeten. Nagy László, Juhászék, Somlyó, Karinthy, Kosztolányiné, Kosztolányi Ádám, mások, s odafönt, a kastély első emeletén, a nagy terasz melletti szobában (az átalakítás előtti helyzetről beszélek) — mintegy a tréfától, játéktól, vidámságtól zsongó ház fölé emelkedő Olimposzon — Füst Milán Erzsi nénivel. Az istenek nem szoktak leszállni a magasból, még ha a lábuk bírná is, fel kell menni hozzájuk. S aki történetesen nem biciklizni, kirándulni, strandolni, hanem sziporkázó, bölcs szóra vágyott, nem is restellt felbaktatni a lépcsőn, s odaülni az öregúr közelébe a teraszon, ahol mindig népes hallgatóság vette körül, fiatalok, idősek vegyest.’ Egy késő délutáni órában én is bekéredzkedtem a körbe; a nap akkor bújt el az őspark lombjai mögé. Korábban nem ismertem személyesen Füst Milánt, versein kívül egyéb műveiből is csak keveset — a kíváncsiság hajtott a „Szellemek utcájába”. Emlékeztem erre a sorára: „Egetverő magány sarjad belőlem” — de itt most hogyan is értsem ezt? Hiszen vagy tízen hallgatták odaadó figyelemmel, s ő élvezte a rászegeződő tekinteteket, mintha katedráról szólna tanítványaihoz, csak Úgy ontotta a pompás történeteket és elképesztő a pergőket. Nem beszélgetett, hanem nyilatkozott, megfellebbezhetetlen döntéseket közölt, és nem is okvetlenül a szemérmesebb fülekhez szelídített módon. Egyre-másra leesett az állam, s magam is nagyokat nevettem, amikor valamilyen mókás csattanóval oldotta fel a megsűrűsödött hangulatot. De ellentmondani!... Ments isten! Füst prófétai szenvedéllyel hirdette a maga egyedülálló igazát, és az átkok átkával sújtotta azt, aki nem hitt benne feltétlenül. Csodálatos elme: ilyen szellemi sugárözönt még soha nem élvezhettem. Felmentem tehát vacsora után is az emeletre. Már csak hárman-négyen gyűltünk össze, s ő megajándékozott bennünket azzal, hogy felolvasta a Könnyű felhők és nagy szél című elbeszélését, amelyet épp akkor köszönt meg távirati hozsannával a Csillag szerkesztésére. Aki hallotta őt saját írását előadni, akár csak Fónagy Iván kötetének lemezmellékletéről Az öregség című verset, alighanem elismeri: ragyogó előadóművész volt, Íróban soha nem találkoztam a párjával. Bár rosszul látott, és sorvadt ínyen hintázott a protézis, az átélés olyan, szuggesztív áramai, olyan szívet érintő hangsúlyok törtek fel belőle, hogy — a remeklés megbízható mércéje — hideg szaladgált oda-vissza a hallgató hátgerincén. S itt talán fölösleges elmondanom, hogy Füst prózában mindig egyes szám első személyben írt, vagyis „orruknál fogva vezette” az együgyű lelkeket, a be nem avatottakat — hadd higgyék, hogy a főhősök álarcában esetleg ő maga rejtezik. — Nem kompromittálom magam Sztrapka Ferivel? — kérdezte végül, miután elszállt az utolsó szó is a felgyűlt csillagok közé. — Sportolóval még soha nem volt dolgom, de én is szeretem a kutyákat, s velem is megesett Bártfán, hogy egy nő pofon akart vágni, mert dicsérni kezdtem a bájait ... Gúnyos írás ez, nem az én hangom. De ha megüti Tolsztoj gyengébb munkáinak mértékét, érdemes volt megcsinálni. Lelkes ünneplés, persze, s ő szívesen fogadta a gratulációkat. Későre járt, s — ha jól emlékszem — már csak egyedül voltam mellette, amikor így szólt: — Akarsz-e még valami különbet is hallani?... Ma írtam. S felolvasta Most már tudom című novelláját, de épp úgy, mintha „zsúfolt ház” előtt ülne, olyan viharzóan érzelmes megjelenítő erővel, hogy lélegzetet sem igen mertem venni. Az elbeszélés — amelyet először az öröktüzek című kötetben láttam viszont (Magvető 1961), noha valószínűleg már előbb is megjelent másutt — arról szól, hogy a névtelen főhősnek meghalt a felesége, s a tőle született kisfiút elvitte az anyós, mondván, özvegy embernek nem való gyerek. Külföldre mentek, később az anyós is meghalt, a fiú meg Oroszországba került. Az apa, aki mindig megbűvölten hallgatta a falakon átszűrődő zenét, sok-sok év múltán is emlékezett a képre: zene szól valahonnan, a gyerek a szőnyegen hasmánt fekszik, zöldernyős lámpa vet rájuk fényt, és neki nagyon fáj a szíve. Vasúti tisztviselőként találkozik egy orosz tábornokkal, megemlíti neki a dolgot, és csodák csodája, válasz jön: Gyulából Vlagyimir lett, s Harkovban, a repülőknél szolgál. Engedélyt kap az odautazásra, s találkozik fiával — alig-alig ismerik meg egymást. Ivászat, mulatás, búcsú. Itthon azután megint megnősül, ámde a második asszonyt is hamarosan kikíséri a temetőbe. „S azóta már meg tudom mondani, hogy gyermekkorom óta mit beszél hozzám a távoli zene. Azt mondja, hogy van ott valaki a messzeségben, de azt is hozzáteszi, hogy soha, soha többé!” „Kiről beszélsz ?” Buta dolog a tartalmi kivonat. Itt azonban szükségesnek látszott akkori lelkiállapotom és baklövésem megértéséhez. — Gyönyörű, Milán bácsi! — szakadt ki belőlem az első megindult hang, s várakozó tekintetének rabjaként hagytam a másodperceket elszaladni a hűs széllel, míg fel nem ocsúdtam az elbeszélés s az atyai remegést érzékeltető előadás révületéből. Azután elemezni kezdtem a mű szépségeit, s csak úgy mellékesen odavetettem: — Nem volna-e derűsebb az élete, Milán bácsi, ha a közelben tudná a fiát? — Kiről beszélsz? — Az Oroszországban élő fiáról. S ekkor „kétszer is” fennakadt a szeme: nem értette, hogy ugratom-e, vagy a varázserejével meggyőzött közönség szól belőlem. — De hiszen nekem nincs fiam! Most meg az én eszem állt meg, pirultam, s Füst a rivaldán a sikert felhabzsoló művész mámorában úszva ölelt át, könnye is kibuggyant az örömtől, hogy így fennakadtam az ő mesterien szőtt hálójában — ez igen, ez már valami! — Drága fiam! Köszönöm!... Köszönöm!... Soha ilyen befogadó érzékenységgel nem találkoztam, örök életre a szívembe zárlak! S ezt a kis esetet, az élete viszonyaiban járatlan újonc hittel hitt melléfogását, kivételes kritikusi képességként emlegette fűnek, fának. Így kezdődött, így vált tudatlanságom ritka szerencsévé: barátjául fogadott. Tolsztojtól tanulni Hajnalig körmöltem azután földszinti kis szobámban, hogy rögzítsem délutáni és esti élményeimet. Nem volna értelme, hogy most csiszolgatni kezdjek az akkor hevenyészve készült feljegyzéseken. Tehát úgy nyersen: Írókról: ‘ Tolsztojjal töltött húsz évet. A Karenina Anna első kötetét könyv nélkül tudja. Aki ezt tudja, mindent tud. Könyv nélkül kell tudni, azután lehet beszélni róla. A Feltámadás első hetven oldalát ugyancsak Tolsztojtól kell tanulni, ő tudatos művész. Igaz, nem képes absztrahálni és nem tud befejezni, a Kreutzer szonáta vége hibás. Az esztelenség csimborasszója, hogy Sully Prudhomme kapta a Nobel díjat, amikor Ibsen és Tolsztoj még élt. Dosztojevszkijtől viszont nem lehet tanulni, mert ösztönös zseni volt. Amikor kivégzésre vitték, azon gondolkodott, hogyan kellene a proszpekteket átrendezni. Raszkolnyikovja egyedülálló remekmű. Sz. ezt mondja egyhelyütt: menyasszonyom olyan, mint a málna. Zseniális. Az angol és a francia irodalomban sok a hamisítvány. Fielding Tom Jonesa olvashatatlan. A Copperfield Dávid első kötete a világirodalom legremekebb alkotása, de a Pickwick gyenge dolog. Zoláról nem is érdemes beszélni, bár még mindig jobb, mint Balzac. Goethe Wahlverwandschaftenját nem lehet elolvasni — kutyaszar. Nagy utánzó volt: Homérosz — Hermann és Dorothea; görög tragédiák — Iphigenia; skót balladák — balladák. Kétszáz kötete arra vall, hogy grafomániás volt. Mindenre tudott egy rímet, a német WC-kben Goethe-rigmusok éktelenkednek. Nem az a nagy költő, akinek kikiáltották, mindössze öthat jó verset írt. Gyakran fogott mellé, Kleistet és Hölderlint, a két lángészt marta és elgáncsolta, Kotzebue-t viszont felkarolta. Három nevet nem illik előtte kimondani: Thomas Mann, Stefan Zweig, Franz Werfel. Nehéz a helyzete, mert egyedül van ezen a véleményen. Gelléri Andor Endre vékaszám ontotta hozzá a kéziratokat, de mindegyikben volt valami figyelemreméltó. Egyszer azt mondták neki, hogy tévedett két Gellérinovella megítélésében. És valóban, nem vett észre valamit, s nem szégyellte beismerni tévedését. Gelléri később elhidegült tőle. Kaffka: Színek és évek — úgy látszik, a nők egyszerűen azért nem lehetnek zseniálisak, mert nők. Egyetlen nőt ismert (Kaszab Ilonát), akiből lehetett volna valami. Egy köteg verset küldött neki, jórészt meddő hordalékot, de voltak rá KÉPESLAP A SZIGLIGETI ALKOTÓHÁZRÓL "„Akarsz-e még valami különbet hallani?" 20 MAGYARORSZÁG 1987/29