Magyarország, 1989. január-június (26. évfolyam, 1-26. szám)
1989-02-17 / 7. szám
Hosszú időn át a tömegtájékoztatás úgy érzékeltette: Rakowski (a lengyel miniszterelnök-helyettes) és Walesa (a volt s vélhetően leendő Szolidaritás elnöke) ádáz ellenfelek, akik személyileg is ki nem állhatják egymást. A mindkét részről ismételten el-elhangzó nyilatkozatok tiszteletkörei viszont azt érzékeltetik: a hatalomnak és az az ellenzéknek a nemzeti közmegegyezés kerek asztalához leült képviselői között kisebb az eltérés — a gyakorlati cselekvés lehetőségeinek és korlátainak megítélése tekintetében —, mint a tárgyaló felek és saját „hátországaik” között. Walesát diadalainak színhelyén, Gdanskban, a Szent Brigitta templom előtt ellentüntetők fogadták. A fütyörésző és harcias fiatalok nem birtokolják a hetvenes évek végének és a nyolcvanas évek kezdetének tapasztalatait, az illegalitással kacérkodó romantikus tettvágy és a karhatalmat bosszantó, magamutogató dac megfelelő irányítókra lelt: az Andrzej Gwiazda körüli, s a vezetés monopóliumáért Walesával már 1981-ben keményen vetélkedő mag mélységesen elítéli Walesa kompromisszumkészségét. Azt, hogy ha távolabbi célokért is, ha részben taktikázva is, de leül tárgyalni, elfogad feltételeket, s maga javasol a konferencia idejére hathetes sztrájkszünetet. (Annak idején, 1981 februárjában az akkor újdonsült kormányfő, Wojciech Jaruzelski kért az országtól kilenc nyugodt hetet. Neki akkor ez a nyugalom nem adatott meg.) önmérsékletre várva Walesa maga utazott el Belchatówba lecsendesíteni a bányászokat. Bár akciója sikeres volt, újabb bonyodalmakat támasztott. Hiszen a hivatalosan elismert OPZZ szakszervezet háta mögött adta kézjegyét egy olyan egyezséghez, amelyhez a még nem reaktivált, jogilag nem is létező Szolidaritásnak nincsen felhatalmazása. Az OPZZ a saját legitimitásáért, tekintélyéért is harcol, amikor inkább elnyújtana egy vadsztrájkot, csakhogy ő állíthassa le. A csiklandós valóság azonban az, hogy a tiltakozásokat, az ellenkezéseket, a bizalmat nem lehet politúros asztalnál aláírt egyezségekkel, rendeletekkel, akár törvényekkel végleg mederben tartani vagy csak befolyásolni is. („A kerek mondatokba formált elmélet szócséplés marad, ha csak a szándék, és nem a valóság a fedezete” — fogalmazta meg az egyik aktivista.) Nem kevésbé érzékeny Rakowski helyzete sem. Az NSZK-ba és Franciaországba tett látogatásai során többször is nyilatkozott a sajtónak a lengyelországi pluralizmusról, amely a lengyel viszonyok között nem egyszerűen csak több párt létezését jelenti. Eleve van ugyanis három párt, és a legújabb hírek szerint a törvényes szabályozást meg sem várva már alakulóban vannak másfajta pártformációk is. Döntőnek ígérkezik a szakszervezeti pluralizmus elismerése, s ma még megállapíthatatlan, hogy egészséges vetélkedés, testvérgyilkos szakadás vagy az OPZZ többé-kevésbé erőszakos bekebelezése lesz-e a következmény. Még lényegesebb kérdés azonban az: hogyan őrzi meg az alkotmánytól szavatolt vezető szerepét a Lengyel Egyesült Munkáspárt. Mieczyslaw Rakowski interjúiban világgá röpítette a hírt, amely a LEMP számára legalább akkora megrázkódtatást okoz, mint hazánkban az 1956 értékelése körül fölbuzgott vita. (Szerencséjükre a lengyelek a közelmúlt történelmi eseményeit már tisztázták, s az értékelések ezért már nem okoznak sokkot. Így például az 1956. júniusi poznani események is csak a magyar szakmunkákban szerepelnek — érthetetlenül még ma is — ellenforradalmi lázadásként. Edward Ochab alig négy hónappal később történt leváltása óta a hivatalos értékelés is munkástiltakozásként tartja számon , amelybe azonban rendszerellenes és lumpenelemek is belekeveredtek.) Rakowski nem kevesebbet kockáztatott meg, mint azt, hogy a LEMP várhatóan nem tartja meg monopolhelyzetét. (Egyes számítások szerint egy alkotmánymódosítást követő szavazás után a szavazatok 20 százalékára számíthat, a Szolidaritás, ha pártként indul, hasonló számú szavazót szerezhet.) A párt belső vitája: megengedhető-e a hatalom megosztása? Haez bekövetkezik, milyen következményekkel kell számolni ? Van-e valós alapja a szocializmuseszménynek ? A hatalom gyakorlásának kérdései nem kevés aggályt keltenek a LEMP-en belül , és Lengyelországon kívül is. A szövetségesi érdekek sértése valós veszély, erre utalt Jerzy Trurowicz is a Magyar Televíziónak adott interjújában, mondván, nagy lehetőségek nyílnak hangjuk hallatására az eddig adminisztratívan kirekesztett irányzatok számára, de figyelembe kell venniük a geopolitikai körülményeket. Eszerint az ellenzék önmérsékletén, önkorlátozásán múlik, hogy a társadalmi konszenzus megvalósul-e, illetve, hogy föl nem borul. (Turowicz, a katolikus Slowo Powszechny főszerkesztője, a Prímási Társadalmi Tanács tagja részt vesz a kerekasztal-konferencián is.) Munkacsoportviták A LEMP központi bizottságának legutóbbi ülésén határozatban körvonalazta tárgyalási feltételeit és saját elképzeléseit. A leglényegesebb pontokon azonban a határozat nem merev álláspontot tükröz, hanem vitát indítványoz — ezzel érthetően vitát és ellenkezést váltva ki a párton belül is. („Az, hogy milyenek legyenek a pluralizmus intézményes formái, elvei és működési gyakorlata, nyitott kérdés, amely a munkásosztály, a dolgozók, az egész társadalom akaratától, valamint az ország életének konkrét társadalmi, gazdasági és politikai feltételeitől függ.” Az álásfoglalás kimondja: „A politikai pluralizmus képletének tükröznie kell az érdekeknek és politikai orientációknak, valamint az egyes társadalmi csoportok és körök nézeteinek változatosságát és sokféleségét, elő kell segítenie az ellentmondások és viták olyan megoldását, amely nem károsítja a nemzet alapvető érdekeit, ugyanakkor a törvényes keretek között — az állami struktúrák keretei között, nem pedig azok ellenében történik.” Konstruktív ellenzékről szólván a KB állásfoglalása a jelenlegi feltételekkel összhangban az egyesület, a politikai klub, a társadalmi és politikai vitaközpont létezését tartja elképzelhetőnek, a pártokról nem tesz említést. Mindamellett a szejm képviselői helyeinek koalíciós alapon történő elosztása kimondatlanul is pártérdekeket tükrözne. A szakszervezeti pluralizmussal kapcsolatban az álláspont azt az elvet ismétli meg, hogy „a szakszervezetek olyanok lesznek, amilyen szakszervezetekre a dolgozók igényt tartanak. Ez az elv jutott kifejezésre az 1982. október 8-án elfogadott szakszervezeti törvényben. Ezen elv érvényesülésének korlátozása az 1980—81-es események miatt előállott politikai és gazdasági helyzetből adódott.” A határozat szerint a központi bizottság most fontosnak tartja ezeknek a korlátozásoknak a megszüntetését.) Az Alfred Miocowicz vezette (és ma hétmilliós taglétszámú) OPZZ szakszervezet különvéleményét fejezte ki a központi bizottsági határozat után (s hogy ennek nem csupán felületi jelentése van, mutatja, hogy Miocowicz 1986 óta a Politikai Bizottságnak, tehát a LEMP legfelső, operatív irányító testületének is tagja). Az OPZZ elnöke a kerekasztal-tárgyalások megkezdése után viszont azért is tiltakozott nyilvánosan, hogy a Szolidaritás igyekszik kisajátítani az összes szakszervezeti jogosítványt és az egész társadalom képviselőjeként lép fel a hatalommal szemben. A különféle nyilatkozatok és megnyilvánulások mellett sokatmondó a konferencia munkarendje, a munkacsoportok és albizottságok megoszlása is. A valamikori gdanski 21 pont helyett száznál is több kérdésről tárgyalnak. Az albizottságok áttekintik a mezőgazdaság, a bányászat, a jogi és bírósági reform, az egyesülés és helyi önkormányzat, az ifjúság, a tömegtájékoztatás, a tudomány, az oktatás, a műszaki fejlődés, az egészségügy, az ökológia és a lakáspolitika problémáit, a három fő munkacsoportban — az elnöki tisztet ezekeben közösen látják el a hatalom és az ellenzék képviselői — a gazdaság és a társadalompolitika (Wladyslaw Baka és Witold Trzeciakowski és Romald Sosnowski) valamint a politikai reform kérdéseivel foglalkoznak (Bronislaw Geremek és Janusz Reykowski). A káplán kutyája A LEMP központi lapja, a Trybuna Lada egy teljes oldalán ismertette a konferencia 57 reprezentáns résztvevőjének rövid életrajzát. A szekciók munkájában, sőt azok irányításában azonban olyanok is részt vesznek, akik ezen a „szőkébb” 57-es listán nem szerepelnek. (Ilyenek például Baka és Reykowski, ők a kormány tagjaiként nyertek áttekintést az ügyekről.) A magyar sajtóban ritkábban olvasható nevek közül: Sosnowski az OPZZ alelnöke, Kwiasniewski miniszteri rangban a Társadalmi Gazdasági Bizottság elnöke, Mazowiecki a Solidarnosc — illegálisan ma is megjelenő — hetilap főszerkesztője, Trzeciakowski közgazdász professzor, a Prímási Társadalmi Tanács tagja. A látványos összecsapásokkal, szókimondóan kezdődött konferencia most nem teljes ülésen, hanem a bizottságokban folytatja munkáját. A részletkérdések miniciózus megmunkálása kevésbé szenzációkeltő. Az utóbbi napokban a világsajtóban szinte több szó eset egy titokzatos módon elhunyt pap tragédiájáról, mint a konferenciáról. Vád érte Jerzy Urban kormányszóvivőt, hogy tudatosan hamisan tájékoztatja az újságírókat. Egy nyugati tudósító keresztkérdése: „Mi lett a káplán kutyájával?” (Ugyanis a kutyát is holtan találták.) Urban válasza: „Felboncolták, szén-monoxidmérgezés áldozata lett.” ALAKSZA TAMÁS Lengyelország Hat nyugodt hét? Nyitott határozatok Monopólium és pluralizmus A SZOLIDARITÁS A TÁRGYALÓASZTALNÁL „Az állami struktúrák keretei között, nem pedig azok ellenében” MAGYARORSZÁG 1989/7