Magyarország, 1989. július-december (26. évfolyam, 27-52. szám)
1989-12-22 / 51. szám
r Operaénekeseink mindig szívesen látott-hallott vendégei a világ szinte valamenynyi jelentős dalszínházának. Nagy hírű énekkultúránk számos kiemelkedő művészt adott eddig a világnak, s ebben elévülhetetlen érdemei vannak énekpedagógiánknak, azoknak a világszínvonalon tanító mestereknek, akikről érdemtelenül ritkán esik szó, így a háború utáni hazai énekpedagógia jórészt dr. Sipos Jenő nevéhez fűződik. Hat énekes generáció legjobbjait tanította, nevelte művésszé, segítette át olykor igen nehéz buktatókon, s mentette meg némelyiküket a zeneművészet számára. A nyolcvanadik életévéhez közeledő, ma is aktívan tanító mester, a szakma doyenje 1941-ben fejezte be tanulmányait a Zeneakadémián, az ugyancsak neves énektanár és zenei szakíró, Molnár Imre irányítása alatt. Egy ideig maga is ígéretes lírai tenor volt. A háború azonban kettétörte pályáját. Ezt megelőzően, még harmadéves főiskolai hallgatóként díjat nyert a genfi énekversenyen Ugyanabban az esztendőben, 1939- ben, itthon, egy zeneakadémiai oratórium koncerten — Lichtenberg Emil felkérésére — már olyan művészekkel együtt léphetett pódiumra, mint Báthy Anna, Rosier Endre, Koréh Endre, Basilides Mária .. . — Igaz, csupán nyolcütemnyi szerepem volt, a hírnöké — emlékezik Sipos Jenő. — Olyan szegény voltam akkoriban, hogy arra az estére Komor Vilmostól kaptam kölcsön egy frakkot. De az az 1940 es koncert is emlékezetes maradt számomra, amelyen Gyurkovics Máriával együtt adtunk dalestet, s amelynek plakátját féltve őrzöm. Zongorakísérőnk ForraiMiklós volt. 1941-ben azután, alig hogy elvégeztem az akadémiát, behívtak katonának. Két évvel később flekk - tífusszal hoztak haza a frontról, mialatt a hangszálakat mozgató izmaim teljesen elfagytak. Felépülésem után próbáltam még énekelni. Fél évig tanultam Riccardo Stracciarinál, a világ akkor legismertebb tanáránál, a híres bassz-baritonnál (Svéd Sándor is nála tanult), de ő sem tudott rajtam segíteni. Pedig mindent megpróbált velem, annyira a barátságába fogadott. — Mi késztette arra, hogy nem, sokkal később tanítani kezdjen? — Rövid kitérő után munkás énekkarokkal kezdtem dolgozni. Sokan felhívták a figyelmemet, hogy jó pedagógiai érzékem van. Az első tanítványaim a munkáskórusokból, illetve az Állami Népi Együttes és az opera énekkarából kerültek ki. Akkoriban sokat olvastam a feltételes reflex s a reflex-kondíció elméletéről, amelyet összekapcsoltam korábbi anatómiai ismereteimmel. Rájöttem a feltételes reflex és a hangszálakat mozgató izmok működése közötti bizonyos összefüggésekre, amelyek felhasználhatók a hangképzésnél. Eszerint kezdtem tanítani, s hamarosan komoly eredményeket értem el. 1961-ben a Zeneakadémia tanára, majd egyetemi tanára lettem. Innen 1983-ban mentem nyugdíjba. Közben kurzusokat tartottam Ausztriában, az NSZK-ban, Svájcban, Iránban, Japánban . . Tokióban például két évig tanítottam, 1981—1983 között, fiatal énektanárokat s az operatanszak énekeseit. Ez idő alatt ugyanott tanított feleségem is. Frankfurtban négy éven át voltam az opera énekmestere, mialatt megtartottam az itthoni, zeneakadémiai óráimat is. És hívtak jónéhányszor Norvégiába is, Japánból való hazatérésünk után az Operaház akkori igazgatója, Mihály András meghívott a színházhoz. Azóta vagyok az Állami Operaház énekmestere. Mindent egybevetve, négy évtizednél is hosszabb időt töltöttem el énektanárként, s ezalatt, rövidebb-hosszabb ideig, a legtöbb nagy magyar énekest tanítottam. Sokszor eldicsekedtem: első kiemelkedő tanítványom Osváth Júlia volt, akitől magam is sokat tanultam. Ő az ötvenes évek elején keresett fel, amikor már Kossuthdíjas, érdemes és kiváló művész volt, s egy komoly hangszálvérzés veszélyeztette a hangját. Egy évre el volt tiltva az énekléstől. Fél év eltelte után kérte, hogy hallgassam meg. Úgy láttam, bizonyos, gyógyító gyakorlatok után rendbe jöhetnek a hangszálai, s elvállaltam a tanítását, amiért azután Tóth Aladár, Oláh Gusztáv és dr. Láb László, a színház orvosa, nagyon megszidtak. De amikor az évadnyitó Bánk bán-előadáson, immár tökéletesen gyógyultan, Osváth gyönyörűen elénekelte Melinda szerepét, Tóth Aladár gratulált nekem. — Ön évtizedeken keresztül közvetlen szemtanúja, de jelentős mértékben részese is volt a hazai énekkultúra alakulásának. Milyen minőségi változásokat érzékel az egymást követő énekes generációk művészetében? — Volt egy időszak, amikor igen komoly rangot jelentett operaénekesnek lenni, bekerülni az Opera társulatába. Mert a színház csak a legjobbakat vette fel. Napjaink zenei élete — az ismert, részben gazdasági, de egyéb okok miatt is — sajnos, egyre kevésbé kedvez az énekeseknek, egyre kevésbé biztosítja a feltételeket a jó produkció létrejöttéhez. Legjobb énekeseink külföldi szerződésekkel kárpótolják magukat... Ennek a kérdésnek számos összetevője van. Egyebek között az, hogy miközben ez a végtelenül tehetséges nemzet sok zeneművészt, énekest (is) ad a világnak, énekeseink itthon nem tudnak megélni, még akkor sem, ha a jövedelmük jóval több, mint például a prózai színészeké. Egy énekesnek sokkal iderjit A mester ! Elfogyott hangszálak több kiadása van önmagára, mint másoknak. A korrepetitortól kezdve az egészségét védő, megkülönböztetett öltözékig sok mindenre kell költenie, nem beszélve arról, hogy a pályája viszonylag rövidebb időhöz kötődik, s neki ennyi idő alatt kell egész életére biztosítania a megélhetést. Ugyanakkor féltem a mai fiatal, tehetséges generációt, hogy bele fog bukni a pénzkeresésbe, a külföldre való kacsintgatásba, abba, hogy sokan idő előtt vállalják a megterhelő főszerepeket, s többet is a megengedettnél. A fiatal szervezet sokat elbír, de ha rosszul használja fel az idejét, tönkreteszi magát, s korábban kell befejeznie a pályát. Ilyen veszélynek sok fiatal énekesünk van kitéve, mert a hazai viszonyok nem teszik lehetővé számára, hogy fokozatosan, a megfelelő követelmények szerint fejlődhessen. De nem kedveznek a körülmények magának az egész zenekultúrának sem. Hadd utaljak egyebek közt csak az iskolai zenei nevelés gondjaira Nekünk ismét alulról kell elkezdeni a tömegek kulturális, zenei nevelését, a fejlődés csak így biztosítható. Nyolcvanadik évemhez közeledve is nyugodt lelkiismerettel megismételhetem, amit Tóth Aladárnak mondtam, amikor Osváth Júlia szép Melinda-alakításáért gratulált: csak addig szeretnék tanítani, ameddig az énekesképzés során nem kapok olyan feladatot, amelyet már nem tudok megoldani... SZOMORY GYÖRGY Fotó: Mezey Béla TANÍTVÁNYAINAK EGYIKÉVEL, TOKODY ILONÁVAL A háború azonban kettétörte pályáját __________________________________________________ Nem gyakori eset, hogy azonos időpontban két, egymástól eltérő, ám azonos forrásra támaszkodó mű jut el ugyanahhoz az olvasó-, illetve nézőtáborhoz. S ha ez a szerencsés egybeesés két olyan, egymástól eltérő, de azonos művel történik, mint jelen esetben is, fokozott érdeklődésről beszélhetünk, hiszen arra is alkalom kínálkozik, hogy az olvasó-néző dramaturgiai ismeretekre tegyen szert. Az eredeti mű: Pu-Jinak, az utolsó kínai császárnak életrajza, illetve a belőle készült, kilenc Oscar-díjjal jutalmazott film. Bertolucci filmjét már hetek óta vetítik a hazai filmszínházak, s most kézhez kaptuk a film alapanyagául szolgáló eredeti írói művet is.* Az összehasonlítás tehát kézenfekvő. Bertolucci hatalmas körképet rajzol egy világbirodalom csaknem háromnegyed évszázadáról, amíg Kínában megdől a régi rend és helyébe egy új, szocialista társadalom lép. Hogyan éli élte át ezt a grandiózus folyamatot az a férfiú, akit még a régi tanok neveltek, az egykori kiváltságok kényeztettek el, s aki túlélte saját történelmi szerepét? Ezekre a kérdésekre keresi és adja meg válaszait az olasz rendező, aki az utóbbi évtizedek egyik legpompásabb történés BÖNGÉSZŐ mi filmjével ajándékozta meg az e témakörre leginkább ráhangolt nézőket. Bertolucci a hagyományos filmkészítés szuggesztív iskolájának egyik utolsó s alighanem mesterségbeli mindent-tudásával legkiválóbb képviselője, akinek minden beállítására, a szereplők mozgatásának legaprólékosabb részletére is oda kell figyelni. Nem könnyű követnie közel kétszáz perces filmpannót, de aki fegyelmezetten odafigyel, életre szóló élménnyel távozhat a vetítés után. Merőben más indíttatású a könyv, amely csak alapanyagul szolgált Bertolucci hatalmas történelmi tablójához. Itt a történések időrendbeli sorrendjükben bontakoznak ki, ahogyan egy serdülő gyermek a saját sorsának alakulását egy bonyolult, történelmi folyamatba ágyazva adja elő. Pu-Ji 1908-ban, hároméves korában Hszüan Tung néven lépett trónra és a második világháború befejezéséig, mindaddig, ameddig szovjet fogságba nem került, ennek a hatalmas birodalomnak hol első számú embere, hol pedig bukott, száműzött exuralkodója volt. 1950-ben lépte át újból Kína határát és haláláig, 1967-ig előbb egy átnevelő intézet foglyaként, majd az utolsó éveiben már a Kínai Népi Politikai Tanácskozó Testület képviselőjeként olyan ismeretre, élet- és élményanyagra tett szert, amelyek birtokában életrajzi kötete nemcsak remek olvasmány, de korunk egyik fontos dokumentuma is. * Pu-Ji: Az utolsó kínai császár voltam. Láng Kiadó, 1989.