Magyarország, 1989. július-december (26. évfolyam, 27-52. szám)
1989-07-28 / 30. szám
Oktatástörténet A harmadik paragrafus Monográfia a numerus claususról I „ötletszerű törvényalkotás” A nemzetgyűlés 1925. október 20-i ülésén robbant ki a botrány. Nagy Vince, 1918-as Károlyi-párti miniszter, Debrecen egyik képviselője, a sajtóban már régóta bírálóan emlegetett ügyben kért szót, éspedig a fajvédőknek Cuza bukaresti professzorral folytatott tárgyalásai dolgában. Cuzát még a román politikusok egy része is élesen bírálta soviniszta-antiszemita állásfoglalásai miatt. S a magyar fajvédők éppen ezzel, a magyar nemzetiség jogait is semmibe vevő tanárral tárgyaltak egy olyan „antiszemita internacionálé” megalakításáról, amely — nézetük szerint — eredményesen léphetne fel a „zsidó internacionálé” ellen. Nagy Vince rámutatott, hogy Cuzáék a trianoni békeszerződésnek csak a területi rendelkezéseire mondtak igent, ám elvetik mindazt, ami a Párizs környéki békeszerződésekben a nemzeti kisebbségek jogait érinti. „Az ő mentalitásuk, hogy a kisebbségi kérdés belügye, szuverén ügye egy államnak, és nem engedhetik meg, hogy a Népszövetségnek is beleszólása legyen. Kisebbségként kezelik a zsidóságot, mint a magyar fajvédő párt teszi azt Magyarországon, és ezzel egyszersmind lehetetlenné teszik, hogy Erdélyben és az elszakított területeken élő magyar anyanyelvű zsidók magyarnak vallják magukat” — mondta Nagy Vince. „A nők nem alkalmasak” Amikor a nemzetgyűlés többsége döbbenten vette tudomásul a tiltakozást, már több mint öt éve érvényben volt az 1920. évi XXV. törvénycikk, „a tudományegyetemre, a műegyetemre, a budapesti egyetem közgazdasági karára és a jogakadémiákra való beiratkozást szabályozó törvény”, amelyet a köznyelvben a zárt szám törvényének, numerus clausus törvénynek neveztek, és neveznek azóta is. N. Szegvári Katalin minap megjelent monográfiája, amely felidézi az említett nemzetgyűlési botrányt is, elmondja, hogy a magyar és a nemzetközi politikában sokáig emlegetett numerus clausus nemcsak a zsidó vallású hallgatók egyetemi felvételét akarta korlátozni. Kiderül a tanulmányból, hogy a diszkrimináció az eredeti törvényjavaslatban még nem is szerepelt. A javaslatot a minisztertanács elé terjesztő Haller István vallás- és közoktatásügyi miniszter (1880— * N. Szegvári Katalin: Numerus clausus rendelkezések az ellenforradalmi Magyarországon. A zsidó és nőhallgatók főiskolai felvételéről. Akadémiai Kiadó, 1988. Ára: 86 forint. 1964) még csak az egyetemek túlzsúfoltságáról beszélt mint a rendezést sürgető indokról. Egy jellemző mondata: „A világháború okozta változások, valamint az elmúlt két forradalom tanulságai sürgősen követelik,hogy eddigi egyetemi politikánkat revízió alá vegyük, nevezetesen olyan irányban, hogy a társadalom békéjét és az ország nyugodt fejlődését akadályozó szellemi proletariátus szaporodását lehetőleg megakadályozzuk.” Megjegyzendő, a Haller miniszter által hangsúlyozott veszély, „a szellemi proletariátus szaporodása” jogcímén a nők egyetemi felvétele ellen is erőteljes (és nem is eredménytelen) offenzíva indult meg. 1919. augusztus 22-én kelt Hoór Károlyés Bársony János budapesti orvosprofesszorok írásos javaslata, amely csak négyszáz hallgató felvételét látta megengedhetőnek a budapesti orvoskarra. A „zárt számot” a forradalmak idején tevékeny szerepet játszó fiatalok kizárására kívánták felhasználni, és arra, hogy „a nőhallgatók felvételére szigorú korlátozásokat vezessenek be”. A budapesti egyetemi tanács ülésén az orvoskari javaslatot a dékán indítványa alapján kibővítik azzal, hogy „a numerus claususon belüli felvételnél ügyelni kell arra, hogy egyik hazai nemzetiség, faj vagy vallásfelekezet se részesüljön jogosulatlan előnyben”. Ugyanez a gondolat merül fel a jogi kar ülésén, Kmety Károly felszólalásában. Egyébként Kmetyvel az élen a jogi kar a nők teljes kirekesztése, egyetemi felvételének megtiltása mellett foglal állást.A nők egyetemi felvétele, egyáltalán a munkához való joguk heves viták tárgya volt már jóval korábban. Az Egyetemi Lapok 1895. december 2-i száma írta: „A nőnek, mennél magasabb a műveltsége, annál szabadabb a gondolkodása, annál tágabb a lelkiismerete és léhább az erkölcse. S ha így minden nő tudós lesz, akkor Budapesten nem 30 ezer nő, de valamennyi árulni fogja a testét.” Ez az ostobaság persze már akkor is megfelelő válaszokat kapott. 1903-ban kérte az első nő — Seiler Emília — felvételét a budapesti egyetem jogi karára; a kar elutasítást javasolt, s a minisztérium így is döntött. A század első évtizedében a kialakult álláspontot mintegy összefoglalva Oberschall Adolf, a Kúria elnöke egy körkérdésre kifejtette: „A nők bírói szerepre nem alkalmasak. Ügyvédnek ugyan alkalmasak lennének, de ez a pálya annyira túlzsúfolt, hogy megnyitása a nők előtt már ezért sem kívánatos.”) Ám ha az 1920-as numerus clausus törvényt és szellemét az egyetemi jobboldal igyekezett a nők felvételének megakadályozására is felhasználni, legfontosabb szerepe mégis az volt, hogy a zsidó hallgatók bejutása elé emeljen gátat. Az eredeti törvényjavaslatban — mint említettük — még nem szerepelt a diszkriminatív paragrafus. Ezt Bernolák Nándor egyetemi tanár, képviselő módosító javaslata tartalmazta, s mellette szólalt fel, sok hangos képviselő között Prohászka Ottokár püspök, Milotay István szélsőjobboldali publicista és Gömbös Gyula, a fajvédők egyik vezére. (Tény azonban, hogy már előbb benyújtotta a magyar zsidóság jogi helyzetét antiliberális korlátozás alá vonni kívánó javaslatát Budaváry László képviselő, s annak kinyomtatását és vitára bocsátását Nagyatádi Szabó István kisgazdapárti miniszter ajánlotta a Tisztelt Háznak.) A numerus clausus indokolásaként Prohászka püspök 1920-ban Hágában angolul megjelent könyvében (The jewish question in Hungary) ezt állítja: „Az utolsó harminc évben a zsidók az ügyvédi és orvosi pályán riasztó számban nyernek teret...” (1910- ben mintegy 73 ezer állami és köztisztviselőből — ebben a számban a pedagógusok is szerepelnek — csak mintegy 3800 volt zsidó; arányuk csak a kereskedelemben, az ügyvédi és a magánorvosi gyakorlatban volt jelentős. Sokkal később, a harmincas évek végén, az úgynevezett zsidótörvények előtt a magyar zsidóság 44 százaléka dolgozott az iparban és a kereskedelemben, mindössze 1,5 százalék volt állami tisztviselő, és bár aránya az ügyvédi karban 42,2 százalékos, az egész igazságügyi apparátusban mindössze 2,1 százalékos volt.) Éles bírálatok Néhány esztendővel azután, hogy a numerus claususból törvény lett, mind több éles bírálat érte külföldön a magyar politikai vezetést, de itthon is számosan mutattak rá a jogegyenlőség kiáltó sérelmének kártékonyságára. A törvényt benyújtó miniszter, Haller István könyvben próbált magyarázkodni (Harc a numerus clausus körül, 1928). S árulkodó jel, hogy érvelésének egyik eleme a korábban haladó gondolkodású, majd szélsőségesen sovinisztává lett román Octavian Gogától származik: „A fertőzési központ Budapest, a szemita nemzeti kultúrának hatalmas empóriuma”. Ekkoriban már Haller helyén, a kultuszminiszteri székben Klebelsberg Kunó gróf ült, a kormányelnök Bethlen István gróf híve és barátja, aki világosan látta, hogy az egész ország nemzetközi megítélése, de elsősorban a szomszéd országokban élő több millió magyar nemzetiségű ember jogainak védelmében a világfórumokon fellépni kívánó Budapest hitele szempontjából ideje revízió alá venni az 1920-as törvényt. 1927 májusában egy parlamenti interpellációra adott válaszában jelentette be, hogy „a középosztály gyermekeinek életkörülményeiben beállt kedvező változás miatt tervbe vettük a numerus clausus törvény megváltoztatását”. Kevéssel azután Bethlen az egységes párt konferenciáján elismerte, hogy a törvény „a magyar állampolgárok egy részének erős ellenszenvét váltotta ki, mert egyes szempontjai miatt a numerus clausus törvény reakciós”, s módosítása elkerülhetetlen. (A változtatás ellen fellépők élén több egyetemi tanár volt, jó néhány kormánypárti képviselő, sokan a jobboldal ismert alakjai közül, s több egyetemi karon jól szervezett diáktüntetések is voltak.) Ürügyül szolgálhat A törvény módosításáról szóló javaslatot Klebelsberg 1927 novemberében terjesztette elő a képviselőházban. NI. Szegvári Katalin tanulmányában az indokolással kapcsolatban idézi a minisztert, aki diplomatikusan „félreértésre okot adónak” minősítette az 1920-as törvény diszkriminációs paragrafusát, majd így folytatta: „Ami pedig még ennél is súlyosabb, az a körülmény, hogy a külföldiközvélemény egy számottevő részébebeivódott az a hit, hogy mi igazságtalanul bánunk a magyarországi kisebbséggel, ami ürügyül szolgálhat az idegen államokban élő magyar kisebbségek kezelésére, amire Magyarországnak csak ürügyet sem szabad szolgáltatnia. Ezenfelül a magyarországi zsidóság köréből is elhangzott a panasz, hogy magukat a 3. paragrafusharmadik bekezdésével mintegy megbélyegzettnek látják.” A törvény tehát módosult, de a nők egyetemi felvétele nem lett számottevően könnyebb, s a magasabb képzettséget szerezni kívánó zsidó vallású fiatalok közül is (ez persze a jó anyagi körülmények között élők kisebbségére vonatkozik) százak kényszerültek csehszlovák, olasz, francia főiskolákra és egyetemekre. Klebelsberg az 1920-as törvény antiszemita jellegű, Bernolák-féle toldatát úgy jellemezte, hogy az „ötletszerű törvényalkotás jellegével bír, s a törvény struktúrájához nem is tartozik hozzá”. A harmincas évek végén született, a toldat szellemét mesze túllépő, náci ihletésű zsidótörvényekre már senki sem mondhatta, hogy azok „ötletszerűek”. GÁRDOS MIKLÓS Fotó: Archív KLEBELSBERG KUNÓ „Magukatmegbélyegzettnek látják" 22 MAGYARORSZÁG 1989/30 Minden héten MAGYARORSZÁG - teljes kép a világról