Magyarország, 1989. július-december (26. évfolyam, 27-52. szám)

1989-07-28 / 30. szám

Oktatástörténet A harmadik paragrafus Monográfia a numerus claususról I „ötletszerű törvényalkotás” A nemzetgyűlés 1925. október 20-i ülésén robbant ki a botrány.­ Nagy Vince, 1918-as Károlyi-párti miniszter, Debrecen egyik képvi­selője, a sajtóban már régóta bí­­rálóan emlegetett ügyben kért szót, éspedig a fajvédőknek Cuza bukaresti professzorral folytatott tárgyalásai dolgában. Cuzát még a román politikusok egy része is élesen bírálta soviniszta-antisze­mita állásfoglalásai miatt. S a magyar fajvédők éppen ezzel, a magyar nemzetiség jogait is sem­mibe vevő tanárral tárgyaltak egy olyan „antiszemita internacionálé” megalakításáról, amely — nézetük szerint — eredményesen léphetne fel a „zsidó internacionálé” ellen. Nagy Vince rámutatott, hogy Cuzáék a trianoni békeszerződés­nek csak a területi rendelkezései­re mondtak igent, ám elvetik mindazt, ami a Párizs környéki békeszerződésekben a nemzeti ki­sebbségek jogait érinti. „Az ő mentalitásuk, hogy a kisebbségi kérdés belügye, szuverén ügye egy államnak, és nem engedhetik meg, hogy a Népszövetségnek is bele­szólása legyen. Kisebbségként ke­zelik a zsidóságot, mint a magyar fajvédő párt teszi azt Magyaror­szágon, és ezzel egyszersmind le­hetetlenné teszik, hogy Erdélyben és az elszakított területeken élő magyar anyanyelvű zsidók ma­gyarnak vallják magukat” — mondta Nagy Vince. „A nők nem alkalmasak” Amikor a nemzetgyűlés több­sége döbbenten vette tudomásul a tiltakozást, már több mint öt éve érvényben volt az 1920. évi XXV. törvénycikk, „a tudományegyetem­re, a műegyetemre, a budapesti egyetem közgazdasági karára és a jogakadémiákra való beiratko­zást szabályozó törvény”, amelyet a köznyelvben a zárt szám tör­vényének, numerus clausus tör­vénynek neveztek, és neveznek azóta is. N. Szegvári Katalin mi­nap megjelent monográfiája,­ amely felidézi az említett nemzet­­gyűlési botrányt is, elmondja, hogy a magyar és a nemzetközi politi­kában sokáig emlegetett numerus clausus nemcsak a zsidó vallású hallgatók egyetemi felvételét akar­ta korlátozni. Kiderül a tanulmány­ból, hogy a diszkrimináció az ere­deti törvényjavaslatban még nem is szerepelt. A javaslatot a minisztertanács elé terjesztő Haller István vallás- és közoktatásügyi miniszter (1880— * N. Szegvári Katalin: Numerus clausus rendelkezések az ellenfor­radalmi Magyarországon. A zsidó és nőhallgatók főiskolai felvételé­ről. Akadém­­iai Kiadó, 1988. Ára: 86 forint. 1964) még csak az egyetemek túl­zsúfoltságáról beszélt mint a ren­dezést sürgető indokról. Egy jel­lemző mondata: „A világháború okozta változások, valamint az el­múlt két forradalom tanulságai sürgősen követelik,­­hogy eddigi egyetemi politikánkat revízió alá vegyük, nevezetesen olyan irány­ban, hogy a társadalom békéjét és az ország nyugodt fejlődését aka­dályozó szellemi proletariátus sza­porodását lehetőleg megakadályoz­zuk.” Megjegyzendő, a Haller minisz­ter által hangsúlyozott veszély, „a szellemi proletariátus szaporodá­sa” jogcímén a nők egyetemi fel­vétele ellen is erőteljes (és nem is eredménytelen) offenzíva indult meg. 1919. augusztus 22-én kelt Hoór Károly­­és Bársony János budapesti orvosprofesszorok írásos javaslata, amely csak négyszáz hallgató felvételét látta megenged­hetőnek a budapesti orvoskarra. A „zárt számot” a forradalmak idején tevékeny szerepet játszó fiatalok kizárására kívánták fel­használni, és arra, hogy „a nő­­hallgatók felvételére szigorú kor­látozásokat vezessenek be”. A budapesti egyetemi tanács ülésén az orvoskari javaslatot a dékán indítványa alapján kibőví­tik azzal, hogy „a numerus clau­­suson belüli felvételnél ügyelni kell arra, hogy egyik hazai nem­zetiség, faj vagy vallásfelekezet se részesüljön jogosulatlan előnyben”. Ugyanez a gondolat merül fel a jogi kar ülésén, Kmety Károly fel­szólalásában. Egyébként Kmetyvel az élen a jogi kar a nők teljes kirekesztése, egyetemi felvételének megtiltása mellett foglal állást.­­A nők egyetemi felvétele, egy­általán a munkához való joguk heves viták tárgya volt már jóval korábban. Az Egyetemi Lapok 1895. december 2-i száma írta: „A nőnek, mennél magasabb a műveltsége, annál szabadabb a gondolkodása, annál tágabb a lel­kiismerete és léhább az erkölcse. S ha így minden nő tudós lesz, akkor Budapesten nem 30 ezer nő, de valamennyi árulni fogja a testét.” Ez az ostobaság persze már akkor is megfelelő válaszo­kat kapott. 1903-ban kérte az első nő — Seiler Emília — felvételét a budapesti egyetem jogi karára; a kar elutasítást javasolt, s a mi­nisztérium így is döntött. A szá­zad első évtizedében a kialakult álláspontot mintegy összefoglalva Oberschall Adolf, a Kúria elnöke egy körkérdésre kifejtette: „A nők bírói szerepre nem alkalmasak. Ügyvédnek ugyan alkalmasak len­nének, de ez a pálya annyira túl­zsúfolt, hogy megnyitása a nők előtt már ezért sem kívánatos.”) Ám ha az 1920-as numerus clau­sus törvényt és szellemét az egyetemi jobboldal igyekezett a nők felvételének megakadályozá­sára is felhasználni, legfontosabb szerepe mégis az volt, hogy a zsi­dó hallgatók bejutása elé emeljen gátat. Az eredeti törvényjavaslat­ban — mint említettük — még nem szerepelt a diszkriminatív paragrafus. Ezt Bernolák Nándor egyetemi tanár, képviselő módosító javaslata tartalmazta, s mellette szólalt fel, sok hangos képviselő között Prohászka Ottokár püspök, Milotay István szélsőjobboldali publicista és Gömbös Gyula, a fajvédők egyik vezére. (Tény azonban, hogy már előbb benyúj­totta a magyar zsidóság jogi hely­zetét antiliberális korlátozás alá vonni kívánó javaslatát Budaváry László képviselő, s annak kinyom­tatását és vitára bocsátását Nagy­atádi Szabó István kisgazdapárti miniszter ajánlotta a Tisztelt Ház­nak.) A numerus clausus indokolása­ként Prohászka püspök 1920-ban Hágában angolul megjelent köny­vében (The jewish question in Hungary) ezt állítja: „Az utolsó harminc évben a zsidók az ügy­védi és orvosi pályán riasztó számban nyernek teret...” (1910- ben mintegy 73 ezer állami és köztisztviselőből — ebben a szám­ban a pedagógusok is szerepelnek — csak mintegy 3800 volt zsidó; arányuk csak a kereskedelemben, az ügyvédi és a magánorvosi gya­korlatban volt jelentős. Sokkal ké­sőbb, a harmincas évek végén, az úgynevezett zsidótörvények előtt a magyar zsidóság 44 százaléka dol­gozott az iparban és a kereske­delemben, mindössze 1,5 százalék volt állami tisztviselő, és bár ará­nya az ügyvédi karban 42,2 szá­zalékos, az egész igazságügyi ap­parátusban mindössze 2,1 száza­lékos volt.) Éles bírálatok Néhány esztendővel azután, hogy a numerus claususból törvény lett, mind több éles bírálat érte kül­földön a magyar politikai veze­tést, de itthon is számosan mu­tattak rá a jogegyenlőség kiáltó sérelmének kártékonyságára. A törvényt benyújtó miniszter, Hal­ler István könyvben próbált ma­gyarázkodni (Harc a numerus clausus körül, 1928). S árulkodó jel, hogy érvelésének egyik eleme a korábban haladó gondolkodású, majd szélsőségesen sovinisztává lett román Octavian Gogától szár­mazik: „A fertőzési központ Buda­pest, a szemita nemzeti kultúrá­nak hatalmas empóriuma”. Ekkoriban már Haller helyén, a kultuszminiszteri székben Kle­­belsberg Kunó gróf ült, a kor­mányelnök Bethlen István gróf híve és barátja, aki világosan lát­ta, hogy az egész ország nemzet­közi megítélése, de elsősorban a szomszéd országokban élő több millió magyar nemzetiségű ember jogainak védelmében a világfóru­mokon fellépni kívánó Budapest hitele szempontjából ideje revízió alá venni az 1920-as törvényt. 1927 májusában egy parlamenti interpellációra adott válaszában jelentette be, hogy „a középosztály gyermekeinek életkörülményeiben beállt kedvező változás miatt terv­be vettük a numerus clausus tör­vény megváltoztatását”. Kevéssel azután Bethlen az egységes párt konferenciáján elismerte, hogy a törvény „a magyar állampolgárok egy részének erős ellenszenvét vál­totta ki, mert egyes szempontjai miatt a numerus clausus törvény reakciós”, s módosítása elkerül­hetetlen. (A változtatás ellen fel­lépők élén több egyetemi tanár volt, jó néhány kormánypárti kép­viselő, sokan a jobboldal ismert alakjai közül, s több egyetemi ka­ron jól szervezett diáktüntetések is voltak.) Ürügyül szolgálhat A törvény módosításáról szóló javaslatot Klebelsberg 1927 no­vemberében terjesztette elő a kép­viselőházban. NI. Szegvári Kata­lin tanulmányában az indokolás­sal kapcsolatban idézi a minisz­tert, aki diplomatikusan „félreér­tésre okot adónak” minősítette az 1920-as törvény diszkriminációs paragrafusát, majd így folytatta: „Ami pedig még ennél is súlyo­sabb, az a körülmény, hogy a kül­földi­­közvélemény egy számotte­vő részébe­­beivódott az a hit, hogy mi igazságtalanul bánunk a magyarországi kisebbséggel, ami ürügyül szolgálhat az idegen álla­mokban­ élő magyar kisebbségek kezelésére, amire Magyarország­nak csak ürügyet sem szabad szol­gáltatnia. Ezenfelül a magyaror­szági zsidóság köréből is elhang­zott a panasz, hogy magukat a 3. paragrafus­­harmadik bekezdésé­vel mintegy megbélyegzettnek lát­ják.” A törvény tehát módosult, de a nők egyetemi felvétele nem lett számottevően könnyebb, s a ma­gasabb képzettséget szerezni kí­vánó zsidó vallású fiatalok közül is (ez persze a jó anyagi körül­mények között élők kisebbségére vonatkozik) százak kényszerültek csehszlovák, olasz, francia főisko­lákra és egyetemekre. Klebelsberg az 1920-as törvény antiszemita jel­legű, Bernolák-féle toldatát úgy jellemezte, hogy az „ötletszerű tör­vényalkotás jellegével bír, s a tör­vény struktúrájához nem is tarto­zik hozzá”. A harmincas évek vé­gén született, a toldat szellemét mesze túllépő, náci ihletésű zsidó­­törvényekre már senki sem mond­hatta, hogy azok „ötletszerűek”. GÁRDOS MIKLÓS Fotó: Archív KLEBELSBERG KUNÓ „Magukat­­megbélyegzettnek látják" 22 MAGYARORSZÁG 1989/30 Minden héten MAGYARORSZÁG - teljes kép a világról

Next