Magyarország, 1990. január-június (27. évfolyam, 1-26. szám)

1990-01-12 / 2. szám

A kongresszus nem december 12-én kezdődött, és nem az elnöki megnyitóval, nem is a politikai kérdéssé vált napi­rendvitával, amely tulajdonkép­pen a leghevesebb erőpróbája volt. A kongresszus minden lényeges kérdése eldőlt már december 9-én, amikor az SZKP Központi Bizott­sága megtartotta tavalyi kilence­dik tanácskozását. Noha a transz­parensek mindenütt, akár hivata­los gyűléseken, akár az alternatí­vok hívják össze őket, azt hirde­tik, hogy „minden hatalom a ta­nácsoké”, azaz annak legfelső szin­tű fórumáé, a népképviselők kong­resszusa és törvényhozó testülete, a Legfelső Tanács gyakorolja a törvényhozó hatalmat. A gyakor­lat ennek az ellenkezője. A párt, pontosabban annak apparátusát tömörítő központi bizottság dönt el mindent jó előre, ami csak a törvényhozás elé kerül. Két tűz között igaz, a pártplénum nem vitatta meg azokat a témákat érdemben, amelyek a kongresszus elé kerül­tek. Ellenben meghallgatta Gor­bacsov beszédét, amely a párt- és kormányprogram fő téziseit tar­talmazta. Általános tájékoztatás volt ez a kialakult helyzetről és határozatilag kötelezte a párttag képviselőket, hogy támogassák szavazataikkal a beterjesztett in­dítványokat. Ezt követeli a párt­fegyelem. Ezért eleve eldöntött volt, hogy nem tűzik napirendre a radikális­­képviselők — köztük az időközben elhunyt Szaharov akadémikus — által beterjesztett követelést, az alkotmánymódosí­tást, amely kiiktatná a nevezetes 6. paragrafust. Ez a paragrafus tar­talmazta és tartalmazza még min­dig a párt vezető szerepét. Ugyancsak követelte Szaharov, Jelcin, Popov, Afanaszjev és a többi „hegypárti” képviselő a földtörvény és a tulajdontörvény napirendre tűzését, valamint az állami berendezkedés vitáját, amely nélkül nem rendezhető a központi áll­ami irányítás, és a szö­vetségi köztársaságok és a terü­leti irányítás viszonya. Gorbacsov a plénumon igen árnyaltan világította meg állás­pontjának lényegét. Nem ellenzi, sőt aktívan támogat egy érdemi vitát ezekről a témákról.­­De ez nincs előkészítve, nincsenek kész a jogi formulák, csak elkap­kodott határozatokat hoznának. Míg az ország súlyos gazdasági helyzete megköveteli, hogy érde­mi vita után egységesen és értel­mesen döntsenek a gazdaság talp­­raállításáról és a reformról a gaz­daságban. Ez a beszéd visszaver­te a radikális reform híveinek érvrendszerét, mely szerint nincs gazdasági reform politikai nélkül, és semmiféle agrárgazdasági re­form nem képzelhető el, ha nem biztosítja a jog a föld örököl­hetőségét vagy legalábbis az örök­bérletet. Az iparban pedig annak kimondása nélkül, hogy a tulaj­donformák egyenrangúak, és a magántulajdon vagy annak szelí­dített változata összefér a szov­jet jogrenddel. Ez egy csomag, és semmiféle korlátolt gazdasági re­form nem lehet eredményes, nem oldhatja meg a szovjet válságot. Gorbacsov két tűz közé kerül­het. Noha a plénum jegyzőköny­vét nem publikálták, annyi kü­lönböző csatornákon kiszivárgott, hogy nemcsak a kívülről jövő kö­vetkezetes reformkövetelésekkel kellett szembenéznie az elnök­főtitkárnak, hanem a plénumon a konzervatívok dühödt támadásá­val is. Rövid távon ez számára a veszedelmesebb. Találgatások vagy cáfolatok és ellencáfolatok sora keletkezett, hogy vajon csak­ugyan lemondásra szólította-e föl a dogmatikus-konzervatív vonal a főtitkárt, vagy csupán szóno­ki fogás volt, hogy lemondási szándékát hangoztatta. Vagy eset­leg még az sem, hanem csak azt a korábbi kijelentését ismé­telte meg, hogy amennyiben a peresztrojka által kibontakozta­tott politikáját érdemi támadás éri és ki akarják kényszeríteni az ő irányváltását, eredeti elképzeléseit föl nem adja, ellenben lemond. Jelcin egy felszólalásában, ame­lyet a területközi csoport, azaz a radikálisok összejövetelén mon­dott el, egyenesen azt állította, hogy Gorbacsovot senki sem akar­ja lemondásra kényszeríteni, el­lenben pozíciójának megerősítése végett önmaga terjeszti, hogy szembekerült a konzervatívokkal. Csomagterv A bizonytalanságban egy dolog látszik biztosnak, az, hogy a kon­zervatív kritika olyan erős volt, hogy a gorbacsovi vezetés a komp­romisszumot választotta, mint annyi más alkalommal eddig. Ez­úttal viszont nem a konstruktív reformerekkel kötött kompromisz­­szumot, hanem a konzervatívok szavazataira számítva terjesztette elő a kormány óvatos gazdaság­­politikai elképzeléseit. Tette ezt abban a biztos tudatban, hogy a „hallgatag többség” diadalra se­gíti akár a lázadó radikálisok leg­­elkeseredettebb tömegakciói elle­nére is a kormányprogramot. Minden — látszólag — úgy történik, ahogy elképzelte a ve­zetés: nem tűzték napirendre az ellenzéki jellegű radikális csoport politikai reformelképzeléseit, a csendes többség elutasította a kö­vetelést, és megindulhatott az ülés­teremben a kimerítő vita a gaz­dasági intézkedésekről és a re­formról, valamint az új, 13. öt­éves terv irányelveiről. Rizskov kormányfő és csapata egy kétlépcsős tervet dolgozott ki. Annak első szakaszában egy óva­tos piacgazdaság érvényesülne, azt azonban alkalmanként érdemi intézkedésekkel, adminisztratív eszközökkel is korlátozná az ál­lami tervbizottság. A csomagterv részeként meg kell teremteni egy három évig tartó átmeneti sza­kaszban a reform jogi garan­ciáit, résziben át kell adni az állami tulajdonú vállalatokat szö­vetkezeti és kisvállalkozói tu­lajdonba vagy bérletbe, mégpedig úgy, hogy eközben megmaradjon az állami tulajdon hegemóniája. A mezőgazdaságban alapvető mó­don fenn kell tartani a kollektív formák vezető szerepét, de fel­szabadítva a mezőgazdasági üze­meket a területi párt és állami szervek diktatúrája alól... Az árrendszer reformját több foko­zatban hajtanák végre, mégpedig úgy, hogy a kiskereskedelmi-fo­gyasztói árakat két évig változat­lanul hagyják. A tőkének kívül­ről történő beáramlását elősegítik, de csak az ipar egy részében. A KGST-partnerekkel pedig megte­remtik a konvertibilis elszámolású kereskedelmet, mégpedig úgy, hogy három éviig, az átmeneti idő­szakban, kompenzálják a partner országoknak az áttérésből adódó veszteségeit. Óvatos reformok Mint az elmondottakból is ki­derül, ez egy rendkívül óvatos reformtterv, maga Rizskov is el­ismerte, hogy nem „radikális”, egyik helyettese pedig úgy érvelt a konzervatív reform vádjával szemben, hogy forradalmi folya­matok a gazdaságban csak hosz­­szú távon érvényesülhetnek. A radikális reform hívei között igen tekintélyes reformközgazdák vannak, a piac- és áruviszonyok következetes érvényesítésének ko­moly és megbízható teoretikusai. Ilyenek: Gavriil Popov, Smeljov, Bunyics, Jemeljanov agrárközgaz­da és sokan mások, ők azt a tak­tikát választották, hogy fórum­nak használták fel a kongresz­­szust nézeteik kifejtésére. Tud­ván, hogy a szavazásnál minden­képpen kisebbségben maradnak, fórumnak használják fel a kong­resszust, ahol megfelelő széles körben a televízió és a sajtó kö­telező nyilvánosságával élve hir­dethetik nézeteiket. Ugyanakkor Szaharov és Jelcin egyaránt azt a taktikát ajánlotta, hogy az utca segítségével gyakoroljanak nyo­mást a törvényhozásra. Feliratok­kal, tüntetésekkel segítsék a ra­dikális reformerek kisebbségben levő csoportját. Ezt a taktikát Szaharov szemé­lyes tekintélye meglehetősen ered­ményesen segítette. Az országos gyász pedig, amelyet bár törvény és rendelet nem mondott ki, még­is Moszkvában és Leningrádban széles körben érvényesült, halá­la után még szembetűnőbb és eredményesebb politikai eszközzé vált. Maga Szaharov bizonyára nem ellenezte volna, hogy ez így legyen. Hozzá kell fűzni, hogy Szaharov még halála előtt három nappal nyilvános sajtókonferen­cián úgy nyilatkozott, hogy fenn­tartásokkal ugyan, de változatla­nul támogatja Gorbacsovot, és to­vábbra is szembeszegül a párt­bürokráciával. Éppen ezért a gyászgyűléseken és ravatalánál megjelenők jól értették: a harc nem Gorbacsov ellen, hanem Gor­bacsov radikális reformpolitikájá­nak érvényesítéséért, az ő meg­mentéséért folyik a pártbürokrá­cia ellenében. Ez annak a nép­­képviselőnek a végakarata, aki a jogállamért és a humánus társa­dalomért harcolt. Az utca nyomása Szaharov temetése, amely az el­múlt napok legdemonstratívabb eseménye volt és szorosan össze­függött a Kreml falain belüli vi­tákkal, világosan mutatta: a te­remben ülőknek számolniuk kell nemcsak azzal, hogy a leningrádi konzervatívok megmozdulásai nyo­mán feltörő reakciós hullám át­csap a Kreml falain, hanem az­zal is, hogy a konzervatívokkal szembeszegülő tömegakciók a de­mokratizálásnak Prágában és Ber­linben megismert formáit veszik át, kimozdítva a törvényhozást óvatos alapállásából. Jelcin úgy fogalmazott a kongresszuson: ad­dig hallgassunk a tömegekre, amíg békés és konszolidált módon sze­reznek érvényt követeléseiknek. Amíg nem késő . .. A 2250 képviselőt tömörítő kong­resszus tehetetlenségi nyomatéka, a csendes többség uralma egy­előre erősnek látszik. A kérdője­lek nem tűntek el a politikai képletből, hanem sokasodnak. S egyáltalán nem biztos, hogy a parlamenti eszközök a kérdések megoldására egy olyan súlyos gazdasági válságban, mint ami­lyen a Szovjetunióban kialakult, elégségesek-e. N. SÁNDOR LÁSZLÓ Szovjetunió Reformkényszer Radikálisok és konzervatívok Mi lesz, ha átszakad a gát ? ! Fotó: MTI — Külföldi Képszolgálat NYIKOLAJ RIZSKOV ÉS MIHAIL GORBACSOV „A kérdőjelek nem tűntek el a politikai képletből"

Next