Magyarország, 1991. január-június (28. évfolyam, 1-26. szám)
1991-03-15 / 11. szám
KULTÚRA Petőfi Sándor izgató fantomképei Alapos gyanú — Feltűnés nélkül — A rendőrség résen Már több mint egy éve, hogy a segesvári csatamező tömegsírja befogadta a kozák pika áldozatát, Petőfi Sándort, de halálát sem a hazafiak, sem pedig a hatalmon levők nem tudták elfogadni. A bécsi állami archívum aktáit kutatva a félelemtől átitatott rendőri reflexek különleges Petőfi-dokumentumai kerültek kezünkbe. Michanovich konstantinápolyi császári ügyvivő 1850. július 3-án jelenti Bach Sándor belügyminiszternek, hogy Kossuth Lajos Magyarországra küldött ügynökei között Boros Józsefet, Noszlopy Gáspárt, Frankenovszkyt, Gál Sándort, Gázon Lajost, Alföldy Sándort és Petőfit várhatják. „Petőfy (sic!) Sándor, az ismert magyar költő, nincs Párizsban, hanem juhásznak maszkírozva a Muraközben, hanem annak horvátországi részében tartózkodik és működik.” Az információ Bachon keresztül eljut Jellasicshoz, felhíváa annak figyelmét „a forradalmi érzékkel működő,..., szavai és tettei által vétkes és veszedelmes egyén”-re. Jellasics intézkedéséről nem maradt Bécsben semmilyen írásos nyom. Pár hónap múlva újból felbukkant a költő neve a hivatalos aktákban: ekkorra már „Petőfi Erdélyben tartózkodik”. Alázatosan jelentem Bach tehát Bécsből sietve írt 1860. november 25-én az erdélyi katonai kormányzóhoz, Wohlgemuth altábornagyhoz: „Megbízható tudósítások következtében ismeretes, hogy Petőfi Sándor, a hírneves magyar költő, akinek írásait Párizsban Szarvady Frigyes és Hartmann Móric lefordították, Erdélyben rejtőzködik, és alapos a gyanú, hogy tartózkodása helyét Urban felkelő ezredes — akinek felesége nemrég Konstantinápolyba érkezett — hozzátartozói tudják. Amidőn ezt Nagyméltóságod tudomására hozom, van szerencsém megkérni arra, hogy az ebben a tekintetben lefolytatandó nyomozást lehetőleg feltűnés nélkül hajtsa végre.” A válasz Nagyszebeniből nem késlekedett, az erdélyi főparancsnok gyorsan dolgozott: „ ... Minthogy Urbán nevezetű felkelő ezredesről, illetve arról, hogy ily nevű ezredes itt működött volna, mit sem tudok, valószínű, hogy a név leírásába valami tévedés csúszott be. Erre a körülményre bátor vagyok Nagyméltóságod figyelmét felhívni, de egyúttal kérem arra, hogy további értesítést hozzám juttatni kegyeskedjék” (XII. 3.). Nemsokára újabb tudósítás érkezett Erdélyből. Petőfiről szól Wohlgemuth 1851. január 12-én kelt levele, amit Bachhoz címzett: „... a gyulafehérvári katonai parancsnokság Petőfi ügyében feltűnés nélkül lefolytatván a nyomozást, megállapította, hogy ő egy Kunság nevű magyar vidéken született, a forradalom idején mint százados Bem mellett működött, jelenleg Párizsban tartózkodik, és ott — a francia nyelvet tökéletesen leírván — költeményeket ír. Rokonai e helyütt nem nyomoztathattak ki. Felesége, kinek születési neve Szendrey Julianna, a kolozsvári kerületi parancsnokság jelentése szerint 1850 februárjában egy útlevéllel, amelynek részletes adatait bővebben lesz alkalmam közölni, Pestre utazott.” S valóban, Wohlgemuth február 2-án megküldi Bachnak Szendrey Júlia útlevelét, amely négyzet alakú ívpapiroson — az osztrák császári sas karmainak védelme alatt — arról értesít, hogy „a kérvényező állapota és foglalkozása: Petőfy Sándor felesége; születési helye: Keszthely; lakhelye: Kolozsvár; életkora: húsz; termete: középmagas; arca: telt; haja: barna; szeme: barna; orra: szabályos; külö- f er ríms-field)retlemt(j. Petőfi személyes leírása, melyet Windischgrätz küldött Szebenbe 1849 februárjában női ismertető jele: nincs; aláírása: (üresen maradt); hová utazik: Pest; az útlevél érvényes: három hónapra; kivel utazik: — — —”. Az 1850. február 18-án kiállított útlevelet Urbán ezredes, katonai kerületi parancsnok és a városparancsnokság részéről Dits százados írták alá. Júlia nem adott hitelt a kósza híreknek s Bach félelemreflexeinek. 1850. július 21-én kezét nyújtotta Horváth Árpád pesti egyetemi tanárnak. Benne fizikailag végérvényesen meghalt a költő. Ám Bécs gyanakvását ily „manőverekkel” nem lehet kioltani. 1851. december 21-én egy „legalázatosabb felterjesztésben” — Albrecht főherceghez — ezeket olvassuk: „Egy párizsi közlés folytán jelentem, hogy az időközben eltűnt magyar felkelő menekült Petőfi Sándor jelenleg Kassán található.” Nyomós érvek Petőfi feltámadására még másfél évtized elteltével is vigyázó szemekkel figyelnek. Zilahy Károly, a fiatalon elhunyt esztéta 1864- ben kiadta Petőfi Sándor életrajza című biográfiáját. A könyvet — természetesen — a pesti rendőrfőigazgatóság olvasta el először. Észrevételeit nyomban közölte Pálffy Móric helytartóval, aki a rendőri jelentésekben kiemelt „nyomós érveket” méltányolva lefoglalta a könyvet, s szabaddá tételét csak a „meggáncsolt helyek” kihagyásával engedélyezte. Zilahy megfellebbezte az ítéletet. Az ügy a kancellária elé került, amely arról értesítette az aggodalmas helytartót s a buzgó rendőrigazgatóságot, hogy a nyomtatvány gondos átolvasása után meggyőződött arról, sem általában, sem ia megjelölt jellegzetes helyeket figyelembe véve „olyan irály át nem vonul” rajta, ami a jelzett intézkedést akár csak távolról is indokolná. Éppen ezért a kérdéses munkát föltétlenül „szabadon bocsátandónak tartotta”. A következő évben a honvéd Petőfi ijesztett rá egy kicsit a hatóságra. 1865 őszén Oszterlam pesti könyvkereskedő Erzsébet téri könyvesboltja kirakatában egy Petőfi-arckép jelent meg. A költő honvédegyenruhában, egyik kezében papírlapot tartott, „1849” felírással, a másik kezével a kardjára támaszkodott. A rendőrigazgatóság átírt a kancelláriához, hogy az „ismert és hírhedt költő” képe eltávolítandó a kirakatból, mert politikai tüntetésre adhat alkalmat. A kancellária utasította a főtárnokmestert, távolíttassa el a képet. Sennyei Pál ezt végre is hajtotta. Jelentésében megjegyezte, a kép létezéséről neki ez ideg tudomása nem volt, s visszakérdezett a hatósághoz: miért késett a kép följelentésével? A rendőrigazgató erre azt a fölvilágosítást adta, hogy a képet ő csak három nappal korábban regisztrálta, s előbb meg akarta figyelni az általános hatást. Arról győződött meg, hogy a kép a gyér közönség körében különösebb érdeklődést nem keltett. Ennek ellenére a képet mégis eltávolították. A dacos honvédportré decemberben ismét megjelent — ezúttal a Lauffer-féle könyvkereskedés kirakatában (Váci utca 10.). A résen levő rendőrség onnan is hamarosan eltávolíttatta. Egyúttal azt is kiderítették, hogy a képet mindkét könyvkereskedő és -kölcsönző Demjén László kolozsvári szaktársuktól kapta, aki Berlinben készíttette. Sennyei ez ügyben megkereste az erdélyi főkormányszéket, hogy a kolozsvári üzletembernek tiltsa meg a további terjesztést, s egyben induljon eljárás a kép általános betiltására. Roskovics Ignác (1854—1915) Petőfi-portréja bcá Alexander Petőfi« «Hitet 36 3a$tí @ífmrtó«Tt Siebenbürgen ©tanb »erebfigt Weligion reformier Spraifce brutfa), ungotiftí unb míadjifcf) ®cfóáftígung unb (Síarafter: fnlfjer Sidjfer Äörierbau fíein magét ©ejiifct mager ®e|ic$tßfarbe brünett ©túrt bobé •Öaare fdjtoarj empcrflebntt 2iugen fdjmarj Qlugenkaunen ícfwatj Olafe breit üRunb jjrobortionirt 3$ne gut tfráit ettcaá fpi$ Sort Sdjnurbart príméire firmyrict)rn pflegt mit entblößten í»alá $u geben. petUréung na<b ber^tftbfli 9Robe. A cenzúra visszalép A rendőrség úgy vélekedett, hogy a német, horvát és szláv tartományokban, ahol az 1862. december 12-i sajtótörvény van életben, még nem ismerik s nem terjesztik. Félő, hogy általános tilalommal éppen ellenkezőjét érnék el: fölkeltenék a nagyközönség érdeklődését a kép iránt is. E vélemény alapján a honvéd Petőfi képét csak Magyarországon foglalták le, s tiltották be az Úr 1865. esztendejében. Ám a szívekben élő Petőfit rendőri erőkkel nem lehet csak úgy eltüntetni. RÁSZLAI TIBOR 59