Magyarország, 1991. január-június (28. évfolyam, 1-26. szám)

1991-03-15 / 11. szám

KULTÚRA Petőfi Sándor izgató fantomképei Alapos gyanú — Feltűnés nélkül — A rendőrség résen Már több mint egy éve, hogy a segesvári csatamező tömegsírja befogadta a kozák pika áldozatát, Petőfi Sándort, de halálát sem a hazafiak, sem pedig a hatalmon levők nem tudták elfogadni. A bécsi állami archívum aktáit kutatva a félelemtől átitatott rendőri reflexek különle­ges Petőfi-dokumentumai kerültek kezünkbe. Michanovich konstantinápolyi császári ügyvivő 1850. július 3-án jelenti Bach Sándor belügy­miniszternek, hogy Kossuth Lajos Magyaror­szágra küldött ügynökei között Boros Józse­fet, Noszlopy Gáspárt, Frankenovszkyt, Gál Sándort, Gázon Lajost, Alföldy Sándort és Pe­tőfit várhatják. „Petőfy (sic!) Sándor, az is­mert magyar költő, nincs Párizsban, hanem juhásznak maszkírozva a Muraközben, hanem annak horvátországi részében tartózkodik és működik.” Az információ Bachon keresztül eljut Jellasicshoz, felhíváa annak figyelmét „a forradalmi érzékkel működő,..., szavai és tettei által vétkes és veszedelmes egyén”-re. Jellasics intézkedéséről nem maradt Bécsben semmilyen írásos nyom. Pár hónap múlva új­ból felbukkant a költő neve a hivatalos ak­tákban: ekkorra már „Petőfi Erdélyben tar­tózkodik”. Alázatosan jelentem Bach tehát Bécsből sietve írt 1860. novem­ber 25-én az erdélyi katonai kormányzóhoz, Wohlgemuth altábornagyhoz: „Megbízható tu­dósítások következtében ismeretes, hogy Petőfi Sándor, a hírneves magyar költő, akinek írá­sait Párizsban Szarvady Frigyes és Hartmann Móric lefordították, Erdélyben rejtőzködik, és alapos a gyanú, hogy tartózkodása helyét Ur­ban felkelő ezredes — akinek felesége nem­rég Konstantinápolyba érkezett — hozzátarto­zói tudják. Amidőn ezt Nagyméltóságod tudo­mására hozom, van szerencsém megkérni ar­ra, hogy az ebben a tekintetben lefolytatan­dó nyomozást lehetőleg feltűnés nélkül hajtsa végre.” A válasz Nagyszebeniből nem késlekedett, az erdélyi főparancsnok gyorsan dolgozott: „ ... Minthogy Urbán nevezetű felkelő ezredesről, illetve arról, hogy ily nevű ezredes itt mű­ködött volna, mit sem tudok, valószínű, hogy a név leírásába valami tévedés csúszott be. Erre a körülményre bátor vagyok Nagyméltó­ságod figyelmét felhívni, de egyúttal kérem arra, hogy további értesítést hozzám juttatni kegyeskedjék” (XII. 3.). Nemsokára újabb tudósítás érkezett Erdély­ből. Petőfiről szól Wohlgemuth 1851. január 12-én kelt levele, amit Bachhoz címzett: „... a gyulafehérvári katonai parancsnokság Petőfi ügyében feltűnés nélkül lefolytatván a nyomo­zást, megállapította, hogy ő egy Kunság nevű magyar vidéken született, a forradalom idején mint százados Bem mellett működött, jelenleg Párizsban tartózkodik, és ott — a francia nyel­vet tökéletesen leírván — költeményeket ír. Rokonai e helyütt nem nyomoztathattak ki. Felesége, kinek születési neve Szendrey Ju­lianna, a kolozsvári kerületi parancsnokság jelentése szerint 1850 februárjában egy útle­véllel, amelynek részletes adatait bővebben lesz alkalmam közölni, Pestre utazott.” S valóban, Wohlgemuth február 2-án meg­küldi Bachnak Szendrey Júlia útlevelét, amely négyzet alakú ívpapiroson — az osztrák csá­szári sas karmainak védelme alatt — arról értesít, hogy „a kérvényező állapota és foglal­kozása: Petőfy Sándor felesége; születési he­lye: Keszthely; lakhelye: Kolozsvár; életkora: húsz; termete: középmagas; arca: telt; haja: barna; szeme: barna; orra: szabályos; külö- f­ er ríms-field)retlemt(j. Petőfi személyes leírása, melyet Windischgrätz küldött Szebenbe 1849 februárjában női ismertető jele: nincs; aláírása: (üresen ma­radt); hová utazik: Pest; az útlevél érvényes: három hónapra; kivel utazik: — — —”. Az 1850. február 18-án kiállított útlevelet Urbán ezredes, katonai kerületi parancsnok és a városparancsnokság részéről Dits százados írták alá. Júlia nem adott hitelt a kósza híreknek s Bach félelemreflexeinek. 1850. július 21-én ke­zét nyújtotta Horváth Árpád pesti egyetemi tanárnak. Benne fizikailag végérvényesen meg­halt a költő. Ám Bécs gyanakvását ily „ma­nőverekkel” nem lehet kioltani. 1851. decem­ber 21-én egy „legalázatosabb felterjesztés­ben” — Albrecht főherceghez — ezeket ol­vassuk: „Egy párizsi közlés folytán jelentem, hogy az időközben eltűnt magyar felkelő me­nekült Petőfi Sándor jelenleg Kassán talál­ható.” Nyomós érvek Petőfi feltámadására még másfél évtized el­teltével is vigyázó szemekkel figyelnek. Zi­­lahy Károly, a fiatalon elhunyt esztéta 1864- ben kiadta Petőfi Sándor életrajza című biog­ráfiáját. A könyvet — természetesen — a pes­ti rendőrfőigazgatóság olvasta el először. Ész­revételeit nyomban közölte Pálffy Móric hely­tartóval, aki a rendőri jelentésekben kiemelt „nyomós érveket” méltányolva lefoglalta a könyvet, s szabaddá tételét csak a „meggán­csolt helyek” kihagyásával engedélyezte. Zi­­lahy megfellebbezte az ítéletet. Az ügy a kan­cellária elé került, amely arról értesítette az aggodalmas helytartót s a buzgó rendőrigaz­­gatóságot, hogy a nyomtatvány gondos átol­vasása után meggyőződött arról, sem általá­ban, sem ia megjelölt jellegzetes helyeket fi­gyelembe véve „olyan irály át nem vonul” rajta, ami a jelzett intézkedést akár csak tá­volról is indokolná. Éppen ezért a kérdéses munkát föltétlenül „szabadon bocsátandónak tartotta”. A következő évben a honvéd Petőfi ijesztett rá egy kicsit a hatóságra. 1865 őszén Oszter­­lam pesti könyvkereskedő Erzsébet téri köny­vesboltja kirakatában egy Petőfi-arckép je­lent meg. A költő honvédegyenruhában, egyik kezében papírlapot tartott, „1849” felírással, a másik kezével a kardjára támaszkodott. A rendőrigazgatóság átírt a kancelláriához, hogy az „ismert és hírhedt költő” képe eltávolítan­­dó a kirakatból, mert politikai tüntetésre ad­hat alkalmat. A kancellária utasította a fő­­tárnokmestert, távolíttassa el a képet. Sennyei Pál ezt végre is hajtotta. Jelentésében meg­jegyezte, a kép létezéséről neki ez ideg tudo­mása nem volt, s visszakérdezett a hatóság­hoz: miért késett a kép följelentésével? A rendőrigazgató erre azt a fölvilágosítást adta, hogy a képet ő csak három nappal korábban regisztrálta, s előbb meg akarta figyelni az általános hatást. Arról győződött meg, hogy a kép a gyér közönség körében különösebb ér­deklődést nem keltett. Ennek ellenére a képet mégis eltávolították. A dacos honvédportré decemberben ismét megjelent — ezúttal a Lauf­fer-féle könyvke­reskedés kirakatában (Váci utca 10.). A résen levő rendőrség onnan is hamarosan eltávolít­tatta. Egyúttal azt is kiderítették, hogy a ké­pet mindkét könyvkereskedő és -kölcsönző Demjén László kolozsvári szaktársuktól kapta, aki Berlinben készíttette. Sennyei ez ügyben megkereste az erdélyi főkormányszéket, hogy a kolozsvári üzletembernek tiltsa meg a to­vábbi terjesztést, s egyben induljon eljárás a kép általános betiltására. Roskovics Ignác (1854—1915) Petőfi-portréja­ bcá Alexander Petőfi« «Hitet 36 3a$tí @ífmrtó«Tt Siebenbürgen ©tanb »erebfigt Weligion reformier Spraifce brutfa), ungotiftí unb m­­íadjifcf) ®cfóáftígung unb (Síarafter: fnlfjer Sidjfer Äörierbau fíein magét ©ejiifct mager ®e|ic$tßfarbe brünett ©túrt bobé •Öaare fdjtoarj empcrflebntt 2iugen fdjmarj Qlugenkaunen ícfwatj Olafe breit üRunb jjrobortionirt 3$ne gut tfráit ettcaá fpi$ Sort Sdjnurbart príméire firmyrict)rn pflegt mit entblößten í»alá $u geben. petUréung na<b ber^tftbfli 9Robe. A cenzúra visszalép A rendőrség úgy vélekedett, hogy a német, horvát és szláv tartományokban, ahol az 1862. december 12-i sajtótörvény van életben, még nem ismerik s nem terjesztik. Félő, hogy ál­talános tilalommal éppen ellenkezőjét érnék el: fölkeltenék a nagyközönség érdeklődését a kép iránt is. E vélemény alapján a honvéd Petőfi képét csak Magyarországon foglalták le, s tiltották be az Úr 1865. esztendejében. Ám a szívekben élő Petőfit rendőri erőkkel nem lehet csak úgy eltüntetni. RÁSZLAI TIBOR 59

Next