Magyarország, 1991. január-június (28. évfolyam, 1-26. szám)
1991-04-26 / 17. szám
Budapest 62., Pontosan már nem emlékszem, 1986-ban vagy 1987-ben két levélíró a hadifogoly témával foglalkozott. Ezekre a levelekre válaszoltam, s megírtam az igazságot. Nem közölték. A későbbi főszerkesztőnek is elküldtem publikálásra, ő sem adta azonban közre. Most ismét elküldöm levelem, hiszen a malenkij robot a ma élők tízezreit még mindig foglalkoztatja, ideje, hogy megtudják az igazságot. A lap megújhodását örömmel és elégedettséggel figyelem, remélem, önök már nem teszik félre a levelemet. Többen érthetetlennek találták, hogy a háború befejezése után a szovjet nemcsak hogy nem bocsátotta szabadon hadifoglyait, hanem még újakat is ejtett. Mindez ellenkezik a genfi konvencióval. A választ erre a cselekedetre a világháború három nagy szövetségesének titokban tartott megállapodásában találjuk meg. A Szovjetunió, az Egyesült Államok és Nagy- Britannia akkori vezetői három konferenciát tartottak a világ saját érdekeik szerinti kialakítása érdekében. E három konferencia: a teheráni (1943. november 28-december 1.), a jaltai (1945. február 4-11.) és a potsdami (1945. július 17-augusztus 2.). A jegyzőkönyvek tanúsága szerint a viták azt jelezték, hogy minden a legyőzöttektől megkaparintható zsákmány megszerzésére irányul. A jóvátétel, a másik területének a bekebelezése, a hadifoglyok sorsa a legnagyobb cinizmussal szerepelt a konferenciák napirendjén. A potsdami konferencián Truman megkérdezte: „Mi történt a helyi lakossággal? Ha jól tudom, mintegy hárommillió emberről van szó.” Sztálin: „A lakosság eltávozott.” Így, ilyen lelkiismeretességgel tárgyalták milliók sorsát. A sok százezer hadifogoly sem remélhetett emberségesebb elbánást. A hadifogolykérdést a konferencia egybekapcsolta a Szovjetuniónak adandó jóvátételekkel. A krími (jaltai) konferencián az amerikai tervezet 2. pontjában foglalkozott a hadifoglyok jóvátétel fejében történő visszatartásával is. De ugyanezen a konferencián (az 1945. február 11-i ülésen) Sztálin a hadifoglyokról szóló megállapodást nem kívánja belevenni a nyilatkozatba, csak titkosan kezelni. A potsdami konferencián hangzott el Sztálinnak a hadifoglyokkal kapcsolatos kijelentése: „Van elég hadifoglyunk. Nálunk ők dolgoznak a szénbányákban. Bányáink helyreállításában is felhasználjuk őket.” De nem beszélt azokról, akiket a szibériai tajgában erdőirtásra kényszerítettek. Amiről sem a hadifoglyok, sem mások sokáig nem tudtak, volt egy olyan megállapodás, hogy a Szovjetunió addig tarthatja vissza a hadifoglyait, amíg a háborús károk helyreállításához szüksége van rájuk. Ez sajnos a németeken kívül a magyarokra is vonatkozott. Nagyon sok magyar várja a feltámadást tömegsírban, vagy egyedül eltemetve. Mi nf. 634. 1396 itthon a szovjet katonák sírjait ápoljuk. A mi halottainknak pedig nem jár semmi? Jó lenne, ha ezen végre változtatnánk! Ha bárki is kételkedne a fent leírtakban, olvassa el a Mezsdunarodnaja Zsizny című moszkvai folyóirat 1961-1966 közötti számait. Kelenváry János, Budapest A Heti Magyarország 1991/14. számában Fény és árnyék címmel megjelent cikkhez kívánok hozzászólni. Fény és árnyék, gazdagság és szegénység, mintha elszabadult végletekben, magasságban és mélységben zajlana az életünk. Vagy mert erősebb a fény, erősebb mögötte az árnyék is? Megdöbbentem, amikor a 70-es évek közepén Debrecen főterén koldussal találkoztam. Abban az időben, amikor azt hirdettük: szocialista hazánk minden emberről egyaránt gondoskodik. Volt, akikről nagyon gondoskodott! A szegényekről, a koldusokról pedig bölcsen hallgatni illett. Vagy elfordulni. Mintha nem léteznének. Lehet, nem is az a kérdés, ki van a végletek pontján, sokkal inkább az: miért került oda? A fizika törvényszerűségét elfogadni kegyetlen tény, illúziókban élni annál inkább. Az alkotó munka tisztelete, a reális értékítélet, a szabad parlamenti demokrácia az, amely a végleteket, ha nem is indulatoktól mentesen, de egymáshoz közelítheti. Bakos Pál, Kocsord Ismét visszatérő téma az egyetemi felvételi vizsga. Az állampolgári szabadságjogok közé tartozik, hogy mindenkinek biztosítani kell a tanulás lehetőségét, amennyiben van hozzá szükséges alapműveltsége. Az érettségi ennek az alapműveltségnek volt a bizonyítéka és biztosítéka. Ha a pártállam nem törekedett volna minden polgári érték szétzúzására, és nem lett volna célkitűzése az önálló gondolkodású vezetők leváltása és helyükre szolgalelkű végrehajtó közegek állítása, úgy nem eszelik ki a szakérettségit, ami megfelelő széles látókörű egyének helyett alapfokú ismeretekkel sem rendelkező tanulókat juttatott az egyetemekre, és az egyetemi felvételi vizsgákon nem kontraszelekció alapján válogattak volna. Sajnálatos gazdasági helyzetünknek egyik fő oka, hogy olyan „diplomások” lehettek az ország életének irányítói, akiknek a kezükbe nyomták a diplomát. Az egészséges oktatáspolitika a kiemelkedő tehetségeket anyagilag is támogatja a tanulmányok elvégzése érdekében, a kisebb tehetségű tanulni vágyók által befizetett tandíjak összegéből. Az egyetem elvégzése után az élet majd kiválasztja a kisebb és nagyobb tehetségeket, akik a gazdasági munkamegosztás egyes posztjait képességük alapján tölthetik be. Bókas Bátor, Budapest Több okból is érdeklődéssel olvastam 91/15. számukban a gellérthegyi Szabadság-szobor női modellje leányának megható levelét. Először is azért, mert kimondja: 1945- ben a szovjet hadsereg igenis felszabadította Magyarországot. Most ne szóljunk arról, hogy később megszállóként maradtak itt, és hogyan viselkedtek. Hanem arról, hogy előbb Magyarország a hitleri hordák megszállását szenvedte, és az általuk az országra szabadított nyilas banditák rémuralmát, akik végül már bárkit lelőhettek, minden jogi következmény nélkül. A szovjet hadsereg e kettős elnyomás alól igenis felszabadította a magyar nemzetet, több tízezer halottat áldozva ezért. Ennek a felszabadulásnak az emlékműve áll a Gellérthegyen. Különös érdeklődésem másik oka, hogy az emlékműhöz személyes élményem is fűződik. Amikor 1945 decemberében megtudtam, hogy megalkotására Kisfaludi Stróbl Zsigmond kapott megbízást, elsőként készítettem riportot a szobrásszal. Fényképet is közöltem az emlékművön szereplő katonáról. Modelljét, a mester nem tudta megnevezni. Őrségen látta, megtetszett neki, „kölcsönkapta” Vorosilov marsalltól. Néhány napig állt modellt, aztán „eltűnt”, s a művész már csak fényképe alapján dolgozott tovább. Mindössze annyit tudott róla, hogy Vaszilijnak hívták, és kedves, vidám fickó volt. „Legendává” alakult, amiről bennem vers született. Utolsó szakasza: „Neve: Vaszilij. Mindössze csak ennyi. / Nem futott ő díj vagy rang után. / Katona volt, és ember akart lenni. / És jelkép lett egy város homlokán.” (Ezt az utolsó sort idézi fel a lapjukban megjelent levél.) A verset több lap közölte, szavalták, a rádió megzenésítette Kerekes Jánossal, felvette Bende Zsolttal, énekelték mások is. Eljutott Moszkvába, oroszra fordította Alekszej Rohovics költő, elszavalták a rádióban, s felszólították a hallgatókat: jelentkezzék, aki tud valamit a modellkatonáról. És jelentkezett Jelizaveta Mihajlova Majkopból: ő látta fivérénél a szobor makettjét, s bár erről sosem beszélt, lehet, hogy ő volt a modell. Felkeresték hát Tyejkovo város textilgyárában Vaszilij Mihajlovics Golovcov előmunkást, s az Izvesztija - a teljes vers közlésével - riportot készített vele, aki húsz évig senkinek se mondta el, milyen furcsa szolgálatot teljesített egykor Budapesten. És államunk 1965. április 4-ére, felszabadulásunk 20. évfordulójára meghívta Golovcovot. Egyszerű munkás, kisember volt. Megismerkedhettünk. Ő, aki szobor lett, s én, aki megénekeltem. Reményi Gyenes István Budapest A katonamodell újból Budapesten BEVEZEZES Kiadóvállalat médiaképviselete főállásba azonnal felvesz gyakorlott hirdetési ügynököket Bérezés, alapfizetés, jutalék, költségtérítés. A jelentkezéseket, rövid szakmai önéletrajzzal, cím vagy telefonszám megjelölésével, „Ügynöki munka - magas jövedelem, HETI MO” jeligére, a kiadóba küldjék el. HETI MAGYARORSZÁG 1991. április 26. • 31