Magyarország, 1991. január-június (28. évfolyam, 1-26. szám)

1991-06-14 / 24. szám

01 WHHIESZ SZÁZ­­AFJABOL A német nyelvismeretet azonban nem nagyon segítette az orosznak, mint első idegen nyelvnek, a tanulási kényszere. Eb­ben a tekintetben Magyarország sem volt kivétel a Varsói Szerződés országai kö­zött. Mint ahogy azonban mindenütt Kö­­zép-Európában, a fordulat után Magyar­­országon is megnőtt a kereslet a német nyelv iránt az iskolákban, az egyetemeken és más intézményekben. Ez a megnöveke­dett érdeklődés, amellyel Magyarorszá­gon még sokáig nem tudnak majd megbir­kózni, nemcsak a sok év alatt feltorlódott pótlásigényt fejezi ki, hanem elsősorban azt jelzi, hogy az emberek határozottan Nyugat felé kívánnak tájékozódni. Aki vissza akar kerülni Európába, németül vagy angolul tanul, az orosz iránt már alig van érdeklődés. Az egykori tizenegyezer orosztanárból nyolcezernek némettanárrá kell átképeznie magát. Nem csak ezeken a számokon keresztül válik világossá, hogy az orosz tanulás több évtizedes kény­szere milyen káros következményekkel jár majd az elkövetkező években az orosz nyelv és kultúra közvetítése számára. Egy elhibázott oktatáspolitikát nem le­het egyik napról a másikra helyretenni. Egon von Westerholt gróf, a három évvel ezelőtt megnyitott budapesti Goethe Inté­zet vezetője szerint még tíz évnek kell eltel­nie ahhoz, hogy Magyarország minden iskolájában az igényeknek megfelelően és színvonalasan tanítsák a német nyelvet. Jelenleg csak mintegy száz volt oroszta­nár kap felmentést az oktatás alól vagy órakedvezményt, hogy hetente nyolc vagy tizenkét órában német tanfolyamra járjon a budapesti vagy a pécsi egyetemen - igen alacsony fizetés mellett. A német szakos hallgatóktól egyelőre aligha várható a ter­hek csökkentése, mivel a végzetteknek csak mintegy 15 százaléka vállalja az isko­lai tanítást, a túlnyomó többség a vállala­tok vagy az idegenforgalom kínálta jöve­delmezőbb állásokat választja. A Goethe Intézet munkatársainak isko­lalátogatásai során kiderült, mondja Wes­­terholz gróf, hogy az, ami az iskolákban németoktatás címén folyik, közel felerész­ben kritikán aluli. Gyakran előfordul, hogy a tanárok, akik már az átképzés ideje alatt tanítanak, épp csak­ egy két leckével tartanak előbbre diákjaiknál. Félő tehát, hogy a gyenge minőségű németoktatás in­kább elriasztja a tanulókat, ahelyett, hogy kedvet ébresztene bennük. És a kínálat még messze nem elég. Az az ötven németta­nár, akiket, fizetéskiegészítéssel, az NSZK- ból küldtek magyar iskolákba - Baden- Württemberg tartományból huszonegyen érkeztek­­, nem sokban javít a helyzeten. Természetesen az az 1,2 millió márka, amelyet a külügyminisztérium 1989 és 1991 között bocsátott rendelkezésre, nagyban hozzájárult az iskolák és a tanárok által nagy mennyiségben igényelt tananyagok fi­nanszírozásához. A nyugati segítség azon­ban strukturális korlátokba ütközik. Amíg az átképzésnek munkaidő után kell folynia; amíg a tanárok többségét nem tudják fel­menteni a munkavégzés alól az átképzés idejére; amíg a tanárok bérének szintje eny­­nyire alacsony, és a béremelések alig egyen­lítik ki az ez évre 3­5 százalékosra becsült inf­lációt, addig a Németországból érkező se­gítség, bár szükséges és hasznos, az alapvető problémákat nem képes megoldani. Türelemmel kell tehát lenni, de minden ok megvan a bizakodásra is, mert a ma­gyaroknak még mindig sikerült azokat az akadályokat, amelyeket nem lehet egy csapásra elhárítani, valahogy megkerülni, így tesznek majd az Európa felé vezető úton is, amennyiben a német nyelv útján kívánnak haladni. KOHL AMERIKÁBAN Felirat: Fektess be Kelet-Ncmetországban (Frankfurter Allgemeine Zeitung) Stankfurter Allgemeine A német nyelv Magyarországon Amikor az 1885-ben Budapesten szüle­tett Lukács György, századunk legjele­sebb magyar filozófusa és irodalomtörté­nésze 1971 júniusában bekövetkezett ha­lála előtt papírra vetette Gelebtes Denken című önéletrajzi vázlatát, ugyanúgy né­met nyelven tette ezt, mint ahogy legfon­tosabb műveinek egész sora német nyel­ven született. Hauser Arnold, az 1892- ben, a magyar nyelvű Temesvárott szüle­tett szociológus, a 40-es évek végén szin­tén németül írta meg fő művét, A művé­szet és az irodalom társadalomtörténetét. Amikor Popper Leó, aki 1886-ban szüle­tett Budapesten, és akit Lukács „a legna­gyobb tehetségnek” tartott, akivel valaha találkozott, 24 évesen tüdőbajban el­hunyt, már egy sor jelentős kultúratörté­neti esszét jelentetett meg, és egy fél tuca­tot hagyott hátra publikálatlanul - német nyelven. Lukács, Hauser, Popper, vala­mint Mannheim Károly, Balázs Béla és mások, akik a legendás irodalmi jellegű Vasárnapi Körhöz tartoztak 1915 és 1918 között, valamennyien éppen olyan jól be­széltek, sőt, írtak németül, mint magyar anyanyelvükön. Az, hogy a magyar értelmiség többsége ma is magától értetődően beszél németül, hogy a legjobb éttermekben és szállodák­ban a pincéreken kívül még a ruhatáros és a vécés néni érti a német nyelvet, az tehát, hogy a német, mint a tudomány és az érintkezés nyelve, semmiképp sem merült feledésbe Magyarországon, természetesen az 1711-től kétszáz éven át tartó Habs­­burg-uralom öröksége. II. József 1784- ben rendelte el a német nyelv hivatalossá nyilvánítását. A 19. század negyvenes éveiben Buda és Pest lakosságának több­sége németül beszélt, és az 1848—49-es füg­getlenségi harc véres leverése után a Habs­burgok belügyminisztere, Alexander Bach német ajkú tisztviselők, csendőrök és tanárok egész hadának segítségével to­vábbra is fenntartotta a német államnyel­vi státusát. Harminc év elteltével a monar­chia magyar felének magyarul beszélő la­kossága már mintegy 47 százalékra rúgott csak. A német nyelv az egész ország hiva­talnoki karában elterjedt, de legkivált a Duna és a Dráva közti „Sváb Törökor­szág” 600 ezer német származású lakója körében. A századforduló táján több mint 1200 német nyelvű iskolát tartottak itt számon. A két világháború után még vagy 200 ezer német ajkú állampolgár maradt Ma­gyarországon, számuk nagyjából ma is ennyi. A Vörös Hadsereg bevonulása után a németek repressziókat szenvedtek, internálták, deportálták őket, vagyonu­kat kisajátították. Ám a sztálinista párt­vezető, Rákosi Mátyás idején már mér­séklődött a német kisebbséggel szembeni politika, a Kádár-korszakban pedig, az egykori keleti blokkban egyedülálló mó­don, kifejezetten mintaszerűen baráti lett. 14 • 1991. június 14. HETI MAGYARORSZÁG Staddeutsche Zzitfing El a Notre Dame-mal! A Bastille ostromának forradalmi ha­gyománya, a jelek szerint, töretlen Fran­ciaországban. Arra a kérdésre, melyik épületet bontanák le a legszívesebben, egy reprezentatív felmérés során a fran­ciák 48 százaléka a „párizsi Santé bör­tönt” nevezte meg. A Journal du Di­­manche vasárnapi újság megbízásából a közvélemény-kutatók egy 20 műemlék­ből és épületből álló listát állítottak össze azzal a kérdéssel: „Melyik hetet tüntetné el a legszívesebben?” A franciák egységesnek mutatkoztak a börtön iránti ellenszenvükben. Ez azzal függhet össze, hogy a Santé hatalmas, szürke fala a főváros közepén áll, és Franciaország egyik legrégibb börtönét fogja körül. Nagy az ellenérzés két autó­pálya-szűkülettel szemben is: a lyoni Fourviére-alagutat, amely előtt évente többször, dél felé tartva fél Franciaor­szág órákat várakozik, a megkérdezettek 45 százaléka levegőbe röpítené. Ha­sonlóan vélekedik 41 százalékuk a Pá­rizstól nyugatra lévő rocquencourt-i háromszögről, ahol a Normandiából, Bretagne-ból és délnyugatról érkező autófolyamok alkotnak nap mint nap dugókat. A bontási listán azonban presztízs­épületek is szerepelnek: a Párizs szívé­ben álló Pompidou Központnak a franciák 41 százaléka esne neki csá­kánnyal. Nem kedvelik a fekete-fehér­re mázolt oszlopokat, Buren szobrász művét sem, amelyeket Lang kulturális miniszter a Palais Royal udvarán állít­tatott fel. Az üvegpiramist a Louvre udvaráról 23 százalék szeretné eltün­tetni, a Bastille melletti új operát 17 százalék. A megkérdezettek három százaléka lebontatná a Notre Dame-ot és a ver­­sailles-i kastélyt, két százalék pedig a Mont-Saint-Michelt, a normandiai partoknál álló szigetkolostort is.

Next