Magyarország, 1992. július-december (29. évfolyam, 27-52. szám)

1992-12-25 / 52. szám

KULTÚRA Emlékek dióhéjban Márai Sándor — színházak, színészek Galamb Györgyöt már évtizedekkel ezelőtt lepa­rancsolták a politikai erők a színész számára oly’ sokat jelentő pódiumról. Ő azonban — hangjával, marionett-figurákkal, tollával — tovább szolgálta a színházat és a kultúrát. Túlhaladva 70. életévét, ma is dolgozik. Rádióelőadásokat ír, fordít, és az éteren át időnként hallhatjuk hangját is. — Hogyan kezdődött pályája? — Édesapámmal kezdeném, aki nemcsak felne­velt, de pályám „mesterségére” is tanított. Apám, Galamb Sándor az első világháború után a főváro­si Országos Színész Egyesületben működött mint színészképző-iskolai tanár. Tanította Lukács Pált, aki később Hollywoodban csinált nagy karriert , mint filmszínész. A harmincas évek második felében lettem hall­gató a Színművészeti Akadémián, ahol Kiss Fe­renc tanított, ő volt egyben az igazgató. Tanáraim voltak még: Lehotay Árpád, Hegedűs Tibor, a Víg­színház akkori főrendezője, Góth Sándor, Gaál Gyula és édesapám is. — Mit tanított édesapja, és kik voltak osztálytár­sai az akadémián? — Apám esztétikát és drámatörténetet adott elő. Említenék néhány nevet, akikhez nem fűznék kom­mentárt, mert maguk a nevek beszélnek: Lukács Margit, Pataki Jenő, Básti Lajos és a fiatalabb gene­rációból Sinkovits Imre, Kálmán Gyuri voltak a tanít­ványai. Az én osztálytársaim közül Gábor Miklóst, Naszódi Sándort, Ilosfalvy Katalint említeném abból az osztályból, amelyet 1940-ben 13-an végeztünk el. — Debütálás, első lépések... — A végzősök közül négyünket ösztöndíjasként felvettek a Nemzeti Színház társulatába. Németh Antal volt akkor az igazgató, aki rendezett is, és minket, kezdőket rendszeresen foglalkoztatott. Első fellépésem Márai Sándor A kaland című drá­májában volt. A darabban az újságírót játszottam, nem volt hosszú a szerepem, de azért gondolni kell rá, hogy az ország legrangosabb színházában léphettem fel. Partnereim voltak: Rajnay Gábor, Jávor Pál, Tőkés Anna, Makay Margit, Gobbi Hil­da, Makláry Zoltán. A darabot sokáig játszottuk. — Márai örült a sikernek? — Márai eleinte nem bízott a sikerben. A bemu­tató utáni bankett a városligeti Gundelben volt. A pesszimista alkatú Márai bizonytalanul kérdezte a vacsorán: „Tóni, mondd, mire számíthatok?” Né­meth Antal óvatosan azt válaszolta, hogy karácso­nyig biztosan játsszuk a darabot, majd az ünnepek után új darabot próbálunk. Mindketten tévedtek, mert 1940. október 16-án volt a bemutató, és utána 351-szer adták még elő. — Márai-emlékeket látok a könyvespolcán. Mit jelentett önnek Márai a múltban és mit jelent ma? — Márai-rajongó voltam már a harmincas évek­ben, amikor rendszeresen elolvastam cikkeit, novel­láit a Pesti Hírlapban. Színdarabja kapcsán több íz­ben beszélgethettem vele személyesen is, de talán felidézném egyik híres könyvének néhány gondola­tát, amelyet máig őrzök emlékezetemben: „Ne múl­jon el egyetlen napod, hogy nem olvastál néhány sort Seneca, Tolsztoj, Cervantes, Arisztotelész, a Biblia, Rilke vagy Marcus Aurelius könyvéből. Min­dennap hallgass néhány ittem zenét, ha más módod nincs rá, szólaltasd meg zenedobozod, Bach, Beetho­ven, Gluck vagy Mozart valamelyik tételét.” — Mi történt önnel a második világháború idején? — Haditudósító voltam a 3. magyar hadsereg köte­lékében. Önként jelentkeztem a frontra. Ha azt kérde­zi, miért, azt tudom válaszolni, hogy nem annyira a h­irtelen fellángolt honfiúi lelkesedés, hanem több ér­zelmi ok késztetett erre. — Hogyan ért véget az ön számára a háború? —1944 végén a budai Várban estem szovjet fog­ságba. Uzmanyba szállítottak, ahol 2200 magyar tisz­tet tartottak fogva, zömmel tartalékosokat, zászlóso­kat, hadnagyokat, főhadnagyokat. Később a Kauká­zusba szállítottak át, ahol kedvezőbb klímán, vi­szonylag jobb körülmények között éltük fogoly éle­tünket. Mindkét lágerben színházat alakítottunk, te­hát: hét-nyolc színész barakkról barakkra járt, és ver­set, prózát adott elő a fogolytársaknak. Mit adtunk elő? A foglyoknál maradt Jókai- vagy Petőfi-kötet, ritkábban Csokonai, Shakespeare. Ezeket ronggyá ol­vastuk, de fejből is tudtunk szövegeket. Ezeket mondtuk el, így tartottuk a lelket a fogolytársakban. Érdekes, hogy Örkény István is velem volt a fogság­ban, de erről csak a háború után olvastam a Lágerek népében, ahol ő név szerint említ engem. 1947 tavaszán kerültem haza a fogságból. Első dolgom volt, hogy jelentkeztem a Nemzeti Szín­háznál, pontosabban Major Tamásnál. Akkor őt már ismertem, Márai darabjában játszottunk is együtt. (Az előbb nem említettem, hogy időnként Makláryt Major Tamás váltotta A kalandban.) Egy­szóval feltettem a lenni vagy nem lenni kérdést: „Tamás, megjöttem, a szerződésem 1947-ben le­járt, tudnál-e alkalmazni? Major válaszolt, hogy bi­zonyos feltétellel: igen. Mi legyen a feltétel? Ma­jor Tamás tudta rólam, hogy önként jelentkeztem a frontra, és röviden tért rá a lényegre. Nézd, itt van a múltad, a „bűnöd” — mostanság a demokrata ér­zelmű emberek ezt úgy kompenzálják, hogy belép­nek a kommunista pártba. Kifogástalan udvarias­sággal közölte a feltételt, amit én nem voltam haj­landó teljesíteni, így a sikeres debütálás után örök­re becsukódtak előttem a Nemzeti Színház kapui. Ezután a Rottenbiller utcai Kis Színházhoz kerül­tem. Az Actio Catholica égisze alatt működött... 1951-ben az Állami Bábszínház fogadott be, és in­nen mentem nyugdíjba 1979-ben. Jelenleg is van munkám. Évek óta dolgozom a Rádiónak: Goethe és a muzsika, Stendhal és a zene stb. Nagy írók ze­nével való kapcsolatát örökítem meg. Jelenleg a Proust és a zene dolgozatom készül. ENDRESZ ISTVÁN (Galamb György Márai Sándor 14 • 1992. december 25. HETI MAGYARORSZÁG Egy világhódító dal Oberndorf autóval félórányira van Mozart szülővárosától, a zenei fesztiválok helyszíné­től, Salzburgtól. Kétemeletes házai — ékes oromzatukkal, festett külsejükkel — régi ha­jóstelepülésről tanúskodnak. Lakói a sót a hal­leni bányákból Bécsig és tovább szállították a folyón lefelé. Oberndorfból különös varázs su­gárzik szét, mely az utóbbi 170 évben az egész világon elragadja az embereket. Sal­­zach-hajósok Szent Nikoláról elnevezett temp­lomában csendült föl 1818-ban a Stille Nacht. Hóeséses téli éjszakán a Szent Nikola karácso­nyi miséjére mentek a földműves, hajós polgá­rok. A régi orgona éppen a napokban mondta föl a szolgálatot. De a fiatal katolikus segéd­lelkész, Josef Mohr és jó barátja, a szomszé­dos Arnsdorf kántortanítója, Franz Xaver Gru­ber segíteni tudtak a gondon. Gitárt hoztak, és a világi hangszer akkordjaival kísérve hang­zik föl az ének. A hívek feszült figyelemmel hallgatják Mohr népi ihletésű versét s a szív­hez szóló melódiát. Karácsonyi miséjük szeb­bé tételére szerezték közösen ezt a dalt. Azon az estén az átszellemült pillanatban a résztve­vők egyikének sem lehetett fogalma arról a né­peket összekötő világméretű sikerről, amit ez az ének majd elnyer. Számos legenda szól a legszebb karácsonyi dal históriájáról. A szeretetre méltó szerzőpá­ros megajándékozta dalával az egész világot, amellyel örökszépet alkottak. A karácsony Jézus Krisztus születésének emlékünnepe. A karácsonyfa-állítás hagyomá­nyos ajándékozási alkalom. A fenyőfákkal és betlehemi jászlakkal díszített katolikus temp­lomokban december 24. éjjelén hagyományo­san éjféli misét tartanak, ahol újra és újra fel­hangzik a Stille Nacht, a megbékélés angyali üzenete. DR. DOMONKOS JÁNOS

Next