Magyarország, 1992. július-december (29. évfolyam, 27-52. szám)

1992-10-30 / 44. szám

KULTÚRA Fesztiválról fesztiválra Korunk Zenéje Fesztivál — Wagner-est jövőre Vitathatatlan, hogy a Nemzeti Filhar­mónia vállalja ma is a legtöbb budapes­ti és vidéki koncert megrendezését, ha egyre több kisebb-nagyobb hangver­senyrendező társaság-intézmény műkö­dik is napjainkban. Valószínűleg nem köztudomású, hogy tevékenységi köre kibővült az utóbbi időben: Meixner Mi­hály vezetésével „impresszáriátus”, azaz művészközvetítő iroda működik a Filharmónia kebelén belül, és például az idei „Korunk Zenéje” hangverseny­­sorozat összes külföldi résztvevőjét ez az iroda hívta Budapestre. Azóta, hogy Bozay Attila látja el az intézményi rangra emelt korábbi hivatal igazgatói tisztét, két új rendez­vénnyel is gazdagodott a Nemzeti Fil­harmónia fesztiválszervező tevékeny­sége: az 1974 óta létező Korunk Ze­néje hangversenysorozat mellett tava­szonként a Fiatal Zeneművészek Fó­ruma és a Régizenei Fesztivál kon­certjei kínálnak gazdag programot. A muzsika hazai ünnepeinek, pél­dául az 1959 óta megrendezett Buda­pesti Zenei Hetek nyitókoncertjének klasszikus repertoárja Liszt, Bartók és Kodály művei voltak. Az idei szep­tember 25-i koncerten Liszt 13. Zsol­tára és Bartók „Zené”-je mellett Ve­ress Sándor Szent Ágoston Zsoltára hangzott el. A több mint négy évtize­den át Svájcban élt zeneszerző — haj­dani Kodály-tanítvány — örömmel fogadta a műsorra tűzés tervét, annál is inkább, mivel a kórusra, nagyzene­karra, tenor- és baritonszólóra írt kompozíció budapesti ősbemutatója Veress Sándor utolsó magyarországi sikere volt. A Szent Ágoston Zsoltára a Peskó Zoltán vezényelte Állami Hangversenyzenekar előadásában is­mét nagy sikert aratott, ám a szerző ezt már nem érhette meg. Korunk zenéjének ünnepe ez év­ben összekapcsolódott a Budapesti Őszi Fesztivállal. Szeptember 25-én a Zeneakadémián változatos, nagy programmal indult a koncertsorozat. Más közönség, nagyobb közönség hallgatja a Budapesti Zenei Hetek műsorát, mint akik a Korunk Zenéje előadásaira eljárnak. Előbbi nagyon is vonzza az egyébként is hangver­senyjáró publikumot. Az utóbbi azon­ban, évek tapasztalata ez, a „szakma­beliek” — mondhatni, szűk körű — találkozója. Volt. „Hivatalból érin­tett” szakemberek mellett elsősorban zeneszerzők látogatták mindig is az élő zene új alkotásainak bemutatóit, így szerezve benyomást egymás mű­vészi gondolatairól, alkotómunkájá­ról. Ám ezen az őszön mintha meg­csappant volna a művésztársak érdek­lődése is, a nagyközönség pedig, úgy tűnik, végleg kizárta innen önmagát. Milyen kevesen voltunk! Milyen jó koncert volt! A Kovács László ve­zényelte Miskolci Szimfonikus Zene­kar nagyszerű formában, a választé­kos, nagy programra való alapos fel­készülést odaadó előadással koronáz­va ünnepi hangulatot varázsolt a te­rembe. Ezúttal nem újságírói túlzás­ról van szó. Nem volt az könnyű fel­adat ott, a Zeneakadémia üresen ásító széksoraival szembenézve, művésze­tet produkálni, s magukkal ragadni a 80-100 hallgatót. Sikerült mégis! Az este első felében Madarász Iván és Király László művei szerepeltek: egy-egy irodalmi ihletésű alkotás, me­lyeket — véletlenen múló, vagy napja­inkban egyre gyakoribbá váló jelenség­ként — egyfajta romantikus hangvétel jellemzett. Ligeti György nyolcvanas évek végén komponált zongoraverse­nye Király Csaba közreműködésével, végül Xenakis különleges effektusok­ban bővelkedő zenekari műve zárta a nagyszabású koncertet. Az idei ősz hangversenyei tanúsít­ják: valóban gondja van arra a Nem­zeti Filharmóniának, hogy egyre csökkenjen a különbség Budapest és a vidéki városok koncertélete, s a bu­dapesti és vidéki zenekarok és elő­adók fellépési lehetőségei között. A Korunk Zenéje Fesztiválon ez évben Miskolc, Szombathely, Pécs nagyze­nekarai is fellépnek, jövő évben Deb­recen is bekapcsolódik. A jövő évi tervek közül annyit már tudunk, hogy tárgyalásokat folytatnak külföldi nagyzenekarokkal, így a Bécsi Filharmonikusokkal és a Bajor Rádió Szimfonikus Zenekarával, s a tervek kö­zött szerepel Marton Éva nagy Wag­­ner-estje, amelyet a Kongresszusi Köz­pontban szeretnének megrendezni. CSÁK P. JUDIT A Budapesti Filharmónia Társaság Zenekara Illyés Gyula évfordulói Amikor a hatvanas évek végén — már túl az érettségin — tagja lettem a Soproni Fiatalok Művészeti Kollégiumának, lehetővé vált a kollégium köl­tőinek kézírásos műveit olvasnom. A kollégium egyik alapítója, Izes Mi­hály már nem élt a városban, versei azonban kézről kézre jártak, így jutott el hozzám is az Alkalmi vers Illyés Gyulának című költeményének kézirata: „Templomtalanul-palásttalanul, / kemény szavakért könyörögve tér­den, / ez ősi, lápokba — tűnt? vonult! — / nép papjaként, Európából már visszatérve, / osztod jó szavad tört kenyerét. / S a munkás, a paraszt, te­nyerét úgy tartja, hogy marasztal, eléd; / Mert nem volt elég, nem lesz elég, / ha elmész, a jó szó lesz itt kevesebb...” — olvashattam. A vers döbbenetes erővel hatott rám. Tulajdonképpen neki köszönhetem, hogy felhívta figyelmem Illyés Gyula művészetére, akiről addig édeskeveset tudtam. A kollégium szívesen látott vendégei voltak a már országosan is ismert írók, de túl e találkozókon rendszeresek voltak az előadások, az úgynevezett műhelybeszélgetések. Ezeken egyre több szó volt Illyésről, pontosabban műveiről: A Puszták népe, a Nem menekülhetsz, Nem volt elég... példába illően volt jelen. Csillagként fénylett szellemi mezőinkre. Közöttünk éreztük a magyar irodalom és szellem európai rangú fejedel­mét. Érdeklődéssel vártuk folyóiratokban s másutt megjelenő írásait. Fi­gyelmem művei iránt a kollégiumot elhagyva is megmaradt, s tart ma is, amikor születésének 90. évfordulóját ünnepeljük. Kezemben az Illyés Gyula novemberi születésnapjától április 15-éig tartó kettős évforduló megemlékezéseit tartalmazó füzet, melyet a Tolna Megyei Múzeumigazgatóság Simontornyai Vármúzeuma jelentetett meg. „A szellem és a kultúra megbízottjának örökségét ápolni, továbbvinni minden nemes lelkű honfitársunk feladata, s itt az alkalom ország-világ előtt megmutatni, hogy emlékezünk és emlékeztetünk a »legtávolabb látó magyarra«. A kettős évforduló a megemlékezés méltatóinak, szerve­zőinek és rendezőinek feladata, de több, mint az egyéni érzelmek és gon­dolatok felelevenítése. »A nagy előd kitárja szívünket minden előtt, ami egyetemes és magyar«. Ehhez kell méltónak lennünk, nemcsak a szülő­földnek, az egész magyarságnak itthon és a világban egyaránt, Ozorától Párizsig” — írja a bevezetőben Takács Mária. A megemlékezések első helyszíne a Magyar Írószövetség Klubja, ahol iro­dalmi estet tartanak a Kortárs folyóirattal. (A lap októberi számában Kiss Fe­renc Emlékképek a 90 éve született Illyés Gyuláról címmel naplójából olvas­hatunk részleteket. Ezúttal az 1974 februárjától 1978. január 21-éig terjedő idő­szakot hozza közelünkbe. Feljegyzett beszélgetések elevenítik fel a korszak je­lentős íróit, politikusait, akikkel Illyés kapcsolatban volt.) Beregszász lakossá­ga utcanévavatóval és irodalmi műsorral emlékezik. Szekszárdon az íróról el­nevezett főiskola tart születésnapi megemlékezést október 29-én. A bonyhádi Petőfi Sándor Gimnáziumban dokumentumkiállítás nyílik október 30-án, Ozo­­rán pedig e napon az író emlékére szentmisét celebrál Mayer Mihály pécsi me­gyéspüspök, majd Csoóri Sándor költő felavatja Gulyás Gyula szobrászmű­vész Illyés Gyuláról készült portréját. Az ozorai megemlékezés fővédnöke: Dr. Antall József miniszterelnök. Emlékünnepségeket és irodalmi esteket tarta­nak novemberben Pálfán, Sárszentlőrincen, Bonyhádon, Cecén, Dombóváron, Rácegresen, Szabadkán, Hévízen... A megemlékezéssorozat keretében adják át a Bethlen Alapítvány díjait, s nyitják meg az Illyés Gyula-emlékkiállítást a Petőfi Irodalmi Múzeumban (november 2.). Pozsonyban a kortárs magyar iro­dalom képviselőinek találkozóját rendezik meg Ötágú síp címmel (november 21.). Decemberben színházi bemutatókat, vetélkedőket láthatnak az érdeklő­dők. E kettős évforduló időszakában őt idézem: „Ünnepelni igazánból úgy érde­mes, ha nemcsak az ünnepelt, az ünneplők is nyernek vele.” BÜKI ATTILA HETI MAGYARORSZÁG 1992. október 30. • 13

Next