Magyarország, 1992. július-december (29. évfolyam, 27-52. szám)
1992-11-06 / 45. szám
A doktor és a kismacska A műveltség és a szaktudás haszna Nemrég a tévé sportműsorában egy hosszabb — korábbi felvételekkel, betétekkel illusztrált — beszélgetést láttam dr. Wladár Sándorral, volt olimpiai bajnok úszónkkal. Oktalan feltételezés volna, ha ennek a beszélgetésnek valami köze is lenne ahhoz, hogy hetekkel ezelőtt e lap hasábjain arról tűnődtem, menynyire fontos, hogy tiszteljük a hagyományokat és fenntartsuk „állócsillagaink” — modern szóval kifejezve — imázsát. Bizonyára egyrészt a véletlen összecsengéséről van szó, másrészt főként arról, hogy az MTV sportosztálya több-kevesebb rendszerességgel és mindenképpen dicséretre méltóan föleleveníti a régi dicsőségek szerzőinek, részvevőinek életútját, eredményeit, portréját. Az egyik, ami fölsejlik e portréműsor láttán, teljesen személyes jellegű. Csaknem a vakvéletlennek köszönhető, hogy a hatodik emeletről lezuhant, de talpára esett, ám mégis sérült kismacskával berohantam az állatkórházba, ahol a macskát végtelen szeretetteljes és szakszerű gondoskodással éppen dr. Wladár vette kezelésbe. Az állat alkalmi kezelésén túl még engem is alapos és gondos tanácsokkal látott el. Világhírű úszónk nemcsak hogy nem ajándékba kapta a doktori címet (miként az a korábbi évtizedekben csaknem szó szerint megeshetett egyes élsportolókkal), hanem érzékelhetően, tapasztalhatóan érti is a mesterségét, pontosabban — a hivatását. Komolyan veszi. Nála a gyógyítás valóban szakmai alázatot és megszállottságot jelent. Ám nem dicsérni jöttem Wladárt. Mindössze egy magatartásformáról ejtettem most szót, és többször is okkal írtam Wladár neve elé a dr. címet. Nem azért, mert bármilyen — orvosi, vagy jogi, vagy más — doktori címet túlértékelnék, mindenfajta doktori címek nélküli nagyszerű, művelt embereket, sportembereket is ismerek. Nos, nemrégiben — ha jól emlékszem, pólós berkekben — tette szóvá valaki, hogy manapság bizony egyre kevesebb az olyan sportoló, aki a sporttevékenység mellett tanulna is, akárcsak a középiskolát elvégezné, még kevésbé az egyetemet. Ezt a panaszt még akkor is jogosnak érzem, ha az olvasókkal együtt jól tudom, hogy a ma már végsőkig kiélezett küzdelem, a kortárs profi sport szinte tökéletesen leköti a versenyző teljes energiakészletét. Két dolgot azonban mindenképpen szükségesnek tartok leszögezni. Szerencsés szellemi képességek esetén még mindig nem lehetetlen, hogy valaki a legmagasabb szintű sportolás mellett is megszerezze a vitathatatlanul jövőt biztosító szakmai végzettséget — vagy egyetemi diplomát. De talán ennél is különösebb jelentősége van a kiválasztásnak: kitől várható el alapos vizsgálódás alapján, hogy a sportágában csakugyan a világ egyik legjobbja lehet, és hogy ez a sporttevékenység majd hosszú távlatban is megteremti a sportoló és a családja számára a biztos, nyugodt megélhetést. Óriási a szerepe a sportköri vezetők, a szakemberek, az edzők nagyon megalapozott előtanulmányának, véleményének. A célirányultságnak, annak, hogy szerfölött nagy biztonsággal tudjon különbséget tenni a hobbi, a középeredmények és a világszínvonal szintjének elérésére képes sportoló emberpalánták között. Mert egyáltalán nem mindegy, hogy egy fiatal leány vagy fiú mutat bizonyos képességeket, s felelőtlen szülői, edzői vagy szakvezetői tanácsra félbehagyja vagy „lelazsálja” az önképzést, a tanulást, míg aztán csak közepes sporteredményeket ér el. Csak egyetlen pozitív edzői példát említek. Pataki D. Zsigmond, a Lónyai utcai Református Gimnázium tornatanára, a kiváló edző és pedagógus, a magyar röplabdázás honi pápája, szinte szóba sem állt azzal, aki „csak” röplabdázni vagy kézilabdázni tudott. Szellemi, emberi gondját is viselte védenceinek. A sokszoros válogatott röplabdás és kézilabdás Antalpéter Tibor saját személyes jó tulajdonságain kívül neki is köszönheti, hogy nemcsak a gimnáziumot végezte el kitűnően, hanem a Közgazdasági Egyetemet is és emberi, szakmai képességének köszönhetően ma köztársaságunk nagyrabecsült nagykövete Angliában. Nem arról beszélek — ami nem is mellékes egyébként —, hogy az életre felkészületlen sportoló pályája végén szomorú, csalódott emberré válik. Hanem arról, hogy felnőtten, de még ifjan ott áll a világban, ahol bizony kemény gazdasági, társadalmi törvények érvényesülnek, és — megfelelő szaktudás, műveltség híján — nem tud mihez kezdeni magával, nem képes egzisztenciát teremteni. Főként manapság nem, amikor oly keményen elválik egymástól a világraszóló eredményeket elérők tábora meg azoké, akik közepes vagy annál gyöngébb eredményeket érnek el a sportban. Vannak persze a sport szinte minden területén úgynevezett őstehetségek, akik minden különösebb iskolai végzettség nélkül egyszerűen — hogy úgy mondjam — sportzsenik, született játékintelligenciájuk van, mely minden tanultság, végzettség, műveltség nélkül is működik. Jó néhány nevet említhetnék itt, akár külföldi, akár magyar sportolóról lett légyen szó. Inkább tapintatból nem teszem, mert sportzsenialitásuk, játékintelligenciájuk dicsérete mellett szükségképpen meg kellene említeni az egyéb területen meglévő tudásbeli, műveltségbeli hiányosságaikat. Mindemellett azért az is igaz, hogy szinte egyetlen sportágban sem — s nemcsak a vívásra, a vízilabdára vagy a teniszre gondolok — ártott meg bárkinek is, ha született játékintelligenciáját még kiegészíti, gazdagítja az egyre csiszoltabb ész, az általánosabb tudás, mely nem kizárólag a küzdőtérre vonatkozik, bár ott is föltétlenül kamatozik. Ha most irodalmi hasonlattal élnék, akkor azt kellene írnom, hogy vannak született és tanult költők. Sokan úgy vélik, Petőfi Sándor csupán Isten áldotta őstehetség volt. Az irodalmárokon vagy az irodalmat szeretőkön kívül kevesen tudják, hogy Petőfi több nyelvet beszélő, hallatlanul művelt fiatalember is volt, és ez a tény — finoman fogalmazva — egyáltalán nem ártott meg a költészetének. De nem kívánok a művészet vizeire evezni. Ha viszont már az evezés került szóba, akkor megemlíthetném legjobb értelemben például a briliáns kajakozó, Ábrahám Attila nevét. Volt alkalmam hallani őt egy Komédium Színpad-beli sportfórumon, ahol nemcsak rendkívül tartalmasan, gondolatgazdagon, hanem szinte nyomdakész stílusban mondta el megalapozott véleményét — természetesen nem papírról — jó néhány szakmai és erkölcsi kérdésben. Amennyiben összegezni kívánnám szerény gondolataimat, akkor nagyon hangsúlyoznám: minden eddiginél alaposabban és felelősségteljesebben kell foglalkozni tanároknak, edzőknek, szakvezetőknek azzal, hogy minél kisebb hibaszázalékkal valószínűsítsék, ki az, aki egész életét nagyjából kockázatmentesen szánhatja a teljes embert kívánó hivatásos sportra, életre. SIPOS TAMÁS Wladár Sándor (alulról a második pályán) a '80-as moszkvai olimpián Politikai és társadalmi hetilap Szerkesztőség: 1085 Budapest Vill., Blaha Lujza tér 3. Telefon: 138-4300 Telex: 22 6351 redmo Telefax: 266-3514 A leveleket, küldeményeket postai címünkre kérjük: 1396 Budapest 62. Pf. 634. Főszerkesztő: ALEXA KÁROLY Szerkesztő: VÉGH MIKLÓS Szerkesztők: BÜKI ATTILA (kultúra), HALÁSZ LAJOS (belpolitika), MENYHÁRT LÁSZLÓ (magazin), DR. OLTVÁNYI TAMÁS (külpolitika), PÉTERI ISTVÁN (mb. olvasószerkesztő), VALKÓ BÉLA (gazdaság) Munkatársak: BÁRCZY ISTVÁN, BEKE MIHÁLY ANDRÁS, BINDER ISTVÁN, LÁSZLÓ ILONA Tervezőszerkesztő: V. KAMPÓS ERZSÉBET, tördelőszerkesztő: HÓKA ILDIKÓ, korrektor: MERÉNYI KLÁRA Gépírók: IMRE GYULÁNÉ KUN IRÉN, SOÓS FERENC Titkárságvezető: RÉDEY JÁNOSNÉ Kiadja a Hírlapkiadó Vállalat Budapest VIII., Blaha Lujza tér 3. 1959 Telefon: 138-2399, 138-4300 Felelős kiadó: HORTI JÓZSEF vezérigazgató Szedés: Hírlapkiadó Vállalat Fényszedő üzeme Zrínyi Nyomda, Budapest, 92.2310/45-66-22 F. v.: GRASSELLY ISTVÁN vezérigazgató Index: 23 606 HU ISSN 1215-041 x Terjeszti a Magyar Posta. A lap előfizetési díja egy hónapra 121 Ft, negyedévre 363 Ft, fél évre 726 Ft, egész évre 1452 Ft. Postacím: HELIA Budapest 1990 Postafiók 149. Hirdetésfelvétel: Hírlapkiadó Vállalat Hirdetési Osztály. Telefon: 138-4669, 138-4707, 138-4456, 138-4420. Telefax: 138-3331