Magyarország, 1992. július-december (29. évfolyam, 27-52. szám)

1992-11-06 / 45. szám

MAGAZIN Egy remekmű a Nemzeti Múzeum Dombokká vált évszázadok (Bronz­kori teli-kultúrák a Kárpát-medence szívében) című kiállításáról Akié a múlt, azé a jövő Rendszerváltozás és őstörténet „Ha az előttünk élt történetírók elmu­lasztották volna a história dicséretét, alighanem szükség volna rá, hogy min­denkit intsünk a történeti följegyzések beszerzésére és tanulmányozására, hi­szen az elmúlt tettek ismereténél sem­mi sem alkalmasabb az emberek neve­lésére.” Polübiosz görö^ történetírónak ezt a figyelmeztetését ma, a rendszer- változás során különösen időszerű szem előtt tartani. A ritka szünetekkel közel ötszáz évig tartott hódoltság ugyanis — legalább az ország középső területein — véget ért, és a megszálló Vörös Hadsereg kivonulása után a ma­gyarságnak vissza lehet (vissza is kell) adni a múltját és véle az önbecsülését is. Jövőt csak biztos alapokra, helyesen feldolgozott múltra lehet építeni. Ezért nem tekinthető véletlennek, hogy a rendszerváltozás első jelei közé tarto­zott például ’56 átértékelése is. Az utolsó évtizedek történelmének átírásával azonban nem érhet véget az elkez­dett munka, mert az egyetemek katedrái és a közpénzen fenntartott kutatóhelyek szinte tele vannak hazug prófétákkal, akik hasonlóképpen hamis képet festettek a magyarság korai történelméről is. Ezeknek a lódítóknak jól jövedelmezett, ha az éppen időszerű hódítók szája íze szerinti őstörténetet kanyarítottak nekünk. Nem volt baj, ha ezeket az agyrémeket (mint például a Káma—Ural—Ob vidékén fölté­telezett őshazákat) semmivel sem tudták alátámasztani, csak az volt a fontos, hogy az indoeurópai megszállók vélt kultúrelsőbbségét hangsúlyozzák. Ennek köszönhe­tő, hogy az utóbbi kétszáz évben — de különösen a világosi tragédia óta — a meg­határozó tudományos hadállásokat gyakran idegen szívűek (és származásúak) töl­tötték be. Hiszen Machiavelli mester már jóval előbb leszögezte: egy uralkodó ak­kor jár el helyesen, ha a testőrségét idegenekből állítja ki. így aztán nem csoda, hogy az ugor—török háborúban az altáji sógorok alulmaradtak, miközben a vitat­hatatlanul meglévő finnugor nyelvrokonságból származáselméletet barkácsoltak. Dacára annak, hogy finnugor alapnyelv és ősnép sohasem létezett, és hogy legkö­zelebbi nyelvrokonaink (az obi-ugorok) etnikai értelemben nem a rokonaink. Lé­teztek viszont a hunok és az avarok, akikkel több tucat korabeli és közel egykorú forrás tanúbizonysága azonosít bennünket — persze mindhiába. Hazugjaink a rendszerváltozás óta oldottabban nyilatkoznak a kérdésről. De még mindig csak azon tépelődnek, hogy a magyarság hun eredethagyományát tévedésnek vagy kora­beli tudatos koholmánynak kell-e tekinteni. Holott ma már nyilvánvaló, hogy pél­dául a magyar Szent Korona is a heftalita hunok számára készült az V. században a mervi oázisban vagy — Csömör Lajos aranyműves szerint — a Kaukázusban. A kapcsolatokat más adatok is bizonyítják, például egy hun nemzetségjel (a Nimród- tamga) felbukkanása egy magyar ezüstdénáron, valamint a szintén hun eredetha­gyománnyal rendelkező svájci családok és a bolgár uralkodók tamgái között stb. Ugyanezen okok miatt — dacára a több százra rúgó sumer—magyar nyelvi és kul­turális egyezéseknek (vannak sumer—indoeurópai és sumer—altáji egyezések is!) — a magyar egyetemeken a sumert rokontalan szigetnyelvnek tanítják. Az előítéletektől mentes szemlélődő rövid vizsgálat után elképedten kényszerül megállapítani jó nevűnek mondott tudósaink képtelenségét az ésszerű gondolko­dásra vagy az őszinteségre. Mivel az egyetemi és az akadémiai bársonyszékek rö­vid úton való kitakarítása nem várható (bár elvárható lenne), a kérdések tisztázása jórészt a nem hivatalos kezdeményezésekre marad. Ilyen például a „Nap fiai” Ala­pítvány baráti köre által szervezett írástörténeti előadássorozat is, amelyre a XII. kerületi önkormányzat tanácstermében kerül sor a következő tíz hónap első szom­batjain, 16 órai kezdettel. Az írástörténeti összefüggések fölhasználásával ugyanis eddig ki nem használt lehetőség nyílik a vitás kérdések újragondolására. Természe­tesen szem előtt tartva Róna-Tas András közelmúltban publikált figyelmeztetését, miszerint „a tudományos kutatásnak nincs köze politikai szándékokhoz, legyenek azok jogosak vagy jogtalanok. A tudomány nem igazolhat politikai vágyakat, s nem vállalkozhat arra sem, hogy a jelen — bármilyen jelen — szenvedéseinek és nyomorúságának kárpótlására valamiféle dicső múlt kulisszáit építse föl.” Ehhez a gyönyörű és igaz gondolathoz legföljebb azt teszik hozzá az előadásso­rozat szervezői, hogy a politikai számítások irányultsága kétféle is lehet. Egyrészt irányulhat valamiféle sohasem létezett dicső múlt díszleteinek fölépítésére (ezzel szolgálva az éppen időszerű megszállókkal szembeni politikai ellenállás erősíté­sét), vagy célozhatja az egykor valóban létezett dicső múlt letagadását is (amivel a nemzet gerincét megroppantam készülő erőket lehet szolgálni). Róna-Tas úr ugyanis nem érezte szükségesnek a tudományos kutatás elhatárolását ez utóbbi jel­legű politikai törekvésektől, bár a tudományos igényű gondolkodás az ilyen kétol­dalú elkülönülést kívánná meg. VARGA GÉZA A szótáríró 1742. november 8-án született Simái Kristóf Amennyire egyáltalán ismert, azt színműveinek köszönheti: az 1948-as centenáriumi ünnepségek keretében Simái Kristóf hajdani „magyarítása” nyomán mutatták be Moliére művét Zsugori, telhetetlen fösvény ember cí­men. A Nemzeti Színház 1890. október 24-én a magyar színjátszás 100. évfordulója alkalmából felújította Igazházi című drámáját, az első színmű­vet, amely magyar nyelven szólalt meg magyar színpadon. Sima Mártonként született. Már a komáromi jezsuita gimnázium tanu­lójaként játszott iskolai drámákban, maga is írt ilyeneket. A szenei iskolá­ban ismerkedett meg a piaristák „realisztikus tanmenetével”, s amikor szülei a komáromi földrengés következtében tönkrementek, belépett a pi­arista rendbe. Ekkor vette fel a Simái Kristóf nevet, s tanárként több vá­rosban működött. Legfontosabb kassai tartózkodása: itt kötött barátságot Kazinczyval, Batsányival és Bará­ti Szabóval. Nyilván az ő biztatá­sukra dolgozta át magyarra Plau­tus egyik darabját Váratlan ven­dég címen, s itt született meg Igazházija. A nemzeti színészet ügyének előmozdítására foglalko­zott drámaírással. Hat fennmaradt vígjátéka átmenet az önálló alko­tás és a puszta fordítás között: ere­deti drámák híján akkor divatba jött idegen művek hazai viszo­nyokhoz való adaptálása. Kazinczy vetette fel 1790 feb­ruárjában azt a gondolatot, hogy a Budán összeülő országgyűlés al­kalmával magyar színielőadáso­kat kellene rendezni. Ráday Pál szervezte meg a lelkes színjátszó csapatot; a kezdők erejét azonban meghaladta a Kazinczy által fordí­tott Hamlet eljátszása, így Simái németből magyarított színművét mutat­ták be 1790. október 25-én a budai Várszínházban, majd két nap múlva a pesti Rondellában, s nagy sikerrel. A darab színlapján így szerepelt: Igaz­házi, egy kegyes jó atya. Mulatságos játék öt felvonásban. Irta Simái Kristóf. Pedig a játék voltaképpen Brüht német író Der Bürgermeister című darabjának rövidített és átírt változata. Fő érdeme szép magyar nyelve. Egy régi irodalmi lexikon szerint: „Szereplőinek magyar nevet ad, magyar vidéken játszatja le a cselekményt s nyelve oly tőzsgyökere- sen magyaros, hogy eleinte nem is gondoltak arra, hogy nem eredetiek. Néhány népies magyar alaknak jóízű színpadra vitelével ezt a hatást csak fokozta. Nyelve telítve van közmondásokkal, népies, sőt pórias kife­jezésekkel s távol áll a nyelvújítók finomkodásaitól.’’ Alighanem a nyelv ily mély ismerete és szeretete indította arra, hogy húszéves munkával összegyűjtve a század népies színezetű irodalmi nyel­vének teljes szókincsét, meg a régi és tájszavakat, szótárírásnak szentelje további életét., Először rímszótárt alkot, eredeti címe szerint „ Vég tagok­ra szedett SZÓ-TAR, me Ily a’ magyar nyelvben elő-fordúló szavakat deá­kul ki-fejezve, az A.B.C-nek szokott rendi szerént elő-adja.” A munka nagyságáról fogalmat ad, hogy — két kötete 418 lapjának mindegyikén 90-100 címszó lévén — a teljes anyag mintegy 40 ezer címszóra tehető. Ennek megjelenése után hozzáfogott igazi életműve megszerkesztésé­hez: „Gazdag szó-tár, mellyet Magyar, Német és Deák nyelven írt Rév­komáromi Simái Kristóf, Kegyes Oskolai Pap, a’ Rajzolásnak rendes ta­nítója. Körmöcz-bányán 1814.” Nem adatott neki elég idő, hogy befejez­ze. A jeles irodalomtörténész, Toldy Ferenc, akadémiai emlékbeszédé­ben így szólt erről: „Elkészült, de csak kéziratban tisztába írva N-ig, azon túl egyes leveleken... Gazdagságra felülmúl az mindent, mit e na­pig magyar tudós e mezőn előállító. A tisztázott 13 betű szintannyi, több­nyire roppant terjedelmű fóliánst tölt be.” A kézirat terjedelme Simái jelzése szerint 1339 „árkus”; egy ív 4 ol­dal, az Ny betű végéig terjedő kézirat terjedelme 5356 lap. Egy lapra 12-13 címet számítva a szótár elkészült része közel 70 ezer címszót tar­talmaz. Tegyük hozzá: soha nem fejezték be, a Magyar Tudományos Akadémia kézirattárában őrzik, sokáig dolgozott belőle minden szótár­szerkesztő. A múlt században még tanulmányokat írtak Simáiról, azóta csak összefoglaló színháztörténeti és nyelvtudományi művekben tűnt föl a neve. M. J. HETI MAGYARORSZÁG 1992. november 6. • 29

Next

/
Oldalképek
Tartalomjegyzék