Magyarország, 1993. január-június (30. évfolyam, 1-26. szám)
1993-02-12 / 7. szám
ÁLLÁSPONT Kockás füzet Amikor II. János Pál pápa Magyarországon járt, valaki megkérdezte tőle: melyik az az evangéliumi mondat, amelyet különösen fontosnak tart? A pápa komoly, figyelmes, összehúzott arcát kicsit félrefordította, majd ezt mondta: „Az igazság tesz szabaddá titeket!" Íme, ez a módja annak, hogy egy régóta ismert bölcsesség, axióma, gondolat, teológiai és filozófiai rangú mondattartalom, sőt, törvény (kiugratva szövegkörnyezetéből) váratlanul nagy fényt kapjon, s ettől mintegy földúsítva, még nagyobb erővel süssön vissza — valamennyiünkre. Hála érte a kérdezőnek, s a válaszolónak. Különben mennyire jellemző a pápa választása. Az egyházfő, aki mindig tartózkodik a bő lére eresztett kegyes szövegektől, akaratlanul ismét megmutatta, hogy emberiségben, egyszersmind mindenkiben gondolkodik, a krisztusi kinyilatkoztatásból olyan mondatot idéz, amelyben teljes vallási meggyőződése is benne van. Mert az világos, ha van igazság, márpedig kell, hogy legyen, egyrészt ezért hisszük, másrészt ezért hirdetjük és keressük, akkor mindünket csakis ez szabadít föl meg. Tehát, ha az igazságot tesszük, kívánjuk, hogy velünk is ezt tegyék. Amiből következik, hogy az igazságtalanság vagy az igazság hiánya megnyomorít, s mindenféle rabságba, a szabadság ellentéteibe ver minket. Ugyanakkor a pápa hite nem hagy kétségben afelől, hogy Istent tartja az igazságnak. Vagyis ez a mondat számára azt jelenti: Isten nélkül nincs szabadság s azt is, hogy Isten nem verhet rabságba senkit, mert — igazság lévén — ő maga a szabadság. Ha a szabadságról csak rész szerinti (csak eszmei, csak társadalmi, csak politikai, csak történeti), a ténylegességet, a gyakorlatot mellőző, azaz illuzórikus képzeteink vannak, akkor nem szabadságban, hanem a róla való nagyotmondás habzásában, rabságban fogunk élni. De ha az ember jó időben találkozik a Jézus Krisztus kijelentette Lét-kinyilatkoztatással, amelyben a fönti mondat egészében így hangzik: „Ha kitartotok tanításom mellett, valóban a tanítványaim vagytok, megismeritek az igazságot, és az igazság szabaddá tesz titeket” (mondta Jézus „a benne hívő zsidóknak”, Jn 8,31), akkor nem kételkedik abban, hogy aki magáévá teszi a szabadság eszméjét, de veri a feleségét, az rab. Ha a közösség felelős helyre emelte, hogy feleljen mások szabadságáért, de elsikkasztja a rábízottak hitelét, békességét vagy jövedelmét, az bűnöző. Ha politikai metszésű ajkáról, mint túlédesített szirup csöpög a szabadság, de egy terrorista gátlástalansága irányítja a tetteit, az az erőszakos képmutatás rabja. Ha tudományos dobogóról hirdeti a történeti szabadság ismérveit, de — előítélettel befolyásolva — kirekeszt népeket, népcsoportokat vagy egyes személyeket a szabadság gyakorlásából, az Heródes. A született embernek joga van a szabadságra, ahogy joga van Istenre is. És az istenien értelmezett szabadságra van joga. A szabadságot istenien értelmező Jézus tanítása minden idő emberére egyaránt érvényes, a mi számunkra is. Jézus a teremtett világra összpontosít, de a mindannapi tettekre is. Akár kicsi követi el azokat, akár nagy. Neves vagy névtelen. Miniszter vagy ágrólszakadt. Művész vagy csöves. Mivel mindenki szabad akarattal születik a szabadságra, az a természetellenes állapota, ha rab s nem az, ha szabad. A világtörténet mégsem a megvalósult szabadságnak, hanem a szabadságharcoknak a sorozata. Ez pedig elég meggyőzően bizonyítja, hogy a szabadságot az ember sokkal inkább a hatalom eszközének fogja föl, mintsem a minden embernek kijáró létezésmódnak. Az ok alighanem az, hogy szabadságfogalmunk nem az igazságra épül, hanem erőre, elfogultságokra, palástolt érdekekre s önzésre, önkényes kedvezésekre. Pedig azt az igazságot, amely a szabadságot hordozza, a szeretetnek kell táplálnia. Ez a hármas domborulatú egyetlen oszlop tartja a boldoguló emberi társadalmat. A kölcsönös szeretet, belátás nélküli igazságból vezéreszme lesz, ez fanatizmusával egy kikényszerített pillanatban képes vért ontani is, s akkor már nem hogy szabadságról, de „konszolidált” rabságról sem beszélhetünk. A szabadságról tanító Krisztus átlátja azt a kérlelhetetlen következetességet, amely mindennapi igazságtalanságaink és a világfölfordulások között van, és átlátja azt a harmóniát is, amely mindennapi jóra törekvésünk és a világbéke között van, amikor azt mondja: tartsatok ki mellettem és meg fogjátok ismerni az igazságot. Aki megismeri az igazságot, az meg is szereti, mert fölfedez benne valami — szavakkal nehezen kifejezhető — tökéleteset, melyben megnyugszik az ember szíve, értelme és akarata. Tudva, tudatlan is feléje halad vagy törtet a világ, bár sokszor tévúton, de ki-kijózanodva. Számos példa igazolja, hogy az a kis vagy nagy közösség, mely istenien értelmezi a szabadságot, nincs messze a fölvirágzástól, a jó közérzettől, sőt az emberi örömtől sem, ami ugyan ritka jószágnak számít napjainkban, mégis jussa a tisztességes embernek. Jaj a jövőnek, ha olyan politika sodorja magával, amelyet az igazság, a szabadság és a szeretet iránti hűvös — és nem is nagyon leplezett — érzéketlenség jellemez. VASADI PÉTER Parlamenti folyosó Pető Iván, miután meghirdette az SZDSZ tizenöt pontját, mely a következő kormány hivatalba lépéséig terjedő 15 hónapra szól, nyilatkozott a Kossuth Rádió Déli Krónikájának. A tudósító szerint: „Pető Iván kitért az Antall-kormány szerepére a választásokig hátralévő időben. Készítsék elő az ügyeket a kormányváltásra, ne hozzanak olyan döntéseket, melyek valójában a politikai kampány döntései, ám a társadalom szempontjából hátrányosak lehetnek.” Csalafinta feltétel ez. Kiindulópontja nyilvánvalóan annak a sugalmazása, hogy a következő választásokat a mai ellenzék nyeri, s kilátása sincs — az SZDSZ szerint — a jelen többségi koalíciónak (akár némi módosulásokkal) a további kormányzáshoz, ahhoz az újabb négy évhez, ami Antall József szerint a teljes rendszerváltozáshoz még szükséges. Szorongásokat tükröző feltétel ez. A szorongás oka, hogy a kormányzat, minden ellenkező híreszteléssel szemben, ha korántsem kifogástalan (létezhet-e ilyen?), de alapvetően jó úton jár. Ezt nem csak az elfogulatlan itthoni, de a külföldi elemzők is megállapították, így a kabinet, a hátralévő 15 hónapban, olyan intézkedések meghozatalára is képes lehet, melyek a társadalom többségével beláttatják, hogy a lemondás, az ország túlnyomó részétől megkívánt áldozatvállalás nem volt felesleges, így érdemes továbbra is kitartani a választásokon 1990-ben kialakított vélemény mellett. Naivitásról (vagy álnaivitásról) tanúskodó feltétel ez. Nem gondolhatják ugyanis komolyan, hogy egy kormányzat nem tesz meg mindent az általa helyesnek tartott módozatok elfogadtatása érdekében. Azt már csak mellesleg jegyzem meg, hogy nem emlékszem, miszerint a leköszönt amerikai elnök ellenfelei, majdani győzelmük reményében és érdekében, hasonló lépésre szólították fel Busht, a választások előtt egy és negyed évvel. Sőt, Bush, például a külpolitikában — gondoljunk Irakra —, fontos elhatározásokat hozott kormányzása utolsó napjaiban. Olyanokat, melyeket a már megválasztott, de hivatalba még nem lépett Clinton is elfogadott. Az ellenfelet alábecsülő feltétel ez. Nem tudom, miért hiszik az Antall-kormányt oly gyengeelméjű emberek gyülekezetének, amely önként vállalja a még hátralévő 15 hónapra az alapjában paszszív, mondjuk ügyvezető kormányt jellemző helyzetet, ezzel mintegy kényvekegyre megadván magát a legnagyobb ellenzéki pártnak. Annak a pártnak, mely lényegében megtagadta eredeti választási jelszavainak (igazi programjuk akkor sem volt) java részét, mely párt őszintébb pillanataiban elismeri: alapvetően mást ő sem tudna tenni az ország jelenlegi helyzetében. Míg az SZDSZ hátat fordított régi önmagának, addig az MDF-ben éppen az eredeti értékek, az eredeti szellemiség megtartásáért folyik a nehéz, de reményteljes harc. Érdekes az a pontja is az SZDSZ ajánlatcsomagjának, mely azt célozza, hogy a kormánypártok vonuljanak ki az állami vállalatok igazgatótanácsaiból, felügyelőbizottságaiból. Ha jól olvasom a pontot, ez azt jelenti, hogy a gazdaság teljes irányítását adja át a kormányzat nekik, hiszen a magánszférában, a nem állami bankokban, úgyis ők vannak többségben, övék a vezetési túlsúly. Tehát az állami többségű vállalatokban is szívesen látnák híveiket. Kiváló elgondolás ez. Hiszen, ha a kormányzat az utolsó 15 hónapban semmi fontosat nem cselekszik, továbbá ha lemond az őt megillető gazdasági pozíciókról is, feltett kézzel vonulhat a politikai kivégzőhelyre. S ha nem sikerül a valóban pártatlan tévét és rádiót életre hívni, akár el is feledhetik a ma kormányzók, hogy egyszer az ő kezükbe volt letéve az ország sorsa. A tizenöt pont másról is tanúskodik. Arról, hogy programja még ma sincs az SZDSZ-nek. Egész eddigi politizálásuk a tagadások és az akciózások sorozata volt, s ez nem változott 1993-ra sem. Még szerencse, hogy nem a jelenlegi kormányzattól kérnek önmaguk számára olyan programot is, melynek ígéretével biztosra vehetnék győzelmüket 1994-ben. Az SZDSZ 15 pontja azt tükrözi, hogy rájöttek: a még hátralévő 15 hónap, ha nem is sok, de elég lehet a kormánynak arra, hogy a kétségkívül megindult folyamatokat kiteljesítse. Ráébredtek arra is, hogy ez az idő arra már kevés, hogy új, vonzóbb fazont adjanak önmaguknak. Hacsak a kormány és a koalíció hozzá nem segíti őket. Ám ennyire „vidékiek” azért a többségiek sem tehetnek. Végül. Nincs a világnak egyetlen olyan normális kormánya sem, amely eleve egyetlen ciklusra korlátozná önmagát távlatibb programja megtervezésekor. SPEIDL ZOLTÁN HETI MAGYARORSZÁG 1993. február 12. • 3