Magyarország, 1993. január-június (30. évfolyam, 1-26. szám)

1993-02-12 / 7. szám

ÁLLÁSPONT Kockás füzet Amikor II. János Pál pápa Magyarországon járt, valaki megkérdezte tőle: melyik az az evangéliumi mondat, amelyet különösen fon­tosnak tart? A pápa komoly, figyelmes, összehúzott ar­cát kicsit félrefordította, majd ezt mondta: „Az igazság tesz szabaddá titeket!" Íme, ez a mód­ja annak, hogy egy régóta ismert bölcsesség, axióma, gondolat, teológiai és filozófiai rangú mondattartalom, sőt, törvény (kiugratva szö­vegkörnyezetéből) váratlanul nagy fényt kap­jon, s ettől mintegy földúsítva, még nagyobb erővel süssön vissza — valamennyiünkre. Hála érte a kérdezőnek, s a válaszolónak. Kü­lönben mennyire jellemző a pápa választása. Az egyházfő, aki mindig tartózkodik a bő lére eresztett kegyes szövegektől, akaratlanul is­mét megmutatta, hogy emberiségben, egyszers­mind mindenkiben gondolkodik, a krisztusi ki­nyilatkoztatásból olyan mondatot idéz, amely­ben teljes vallási meggyőződése is benne van. Mert az világos, ha van igazság, márpedig kell, hogy legyen, egyrészt ezért hisszük, más­részt ezért hirdetjük és keressük, akkor mind­ünket csakis ez szabadít föl­­ meg. Tehát, ha az igazságot tesszük, kívánjuk, hogy velünk is ezt tegyék. Amiből következik, hogy az igazságtalanság vagy az igazság hiá­nya megnyomorít, s mindenféle rabságba, a szabadság ellentéteibe ver minket. Ugyanak­kor a pápa hite nem hagy kétségben afelől, hogy Istent tartja az igazságnak. Vagyis ez a mondat számára azt jelenti: Isten nélkül nincs szabadság s azt is, hogy Isten nem verhet rab­ságba senkit, mert — igazság lévén — ő maga a szabadság. Ha a szabadságról csak rész szerinti (csak eszmei, csak társadalmi, csak politikai, csak történeti), a ténylegességet, a gyakorlatot mel­lőző, azaz illuzórikus képzeteink vannak, ak­kor nem szabadságban, hanem a róla való na­­gyotmondás habzásában, rabságban fogunk él­ni. De ha az ember jó időben találkozik a Jé­zus Krisztus kijelentette Lét-kinyilatkoztatás­sal, amelyben a fönti mondat egészében így hangzik: „Ha kitartotok tanításom mellett, va­lóban a tanítványaim vagytok, megismeritek az igazságot, és az igazság szabaddá tesz tite­ket” (mondta Jézus „a benne hívő zsidóknak”, Jn 8,31), akkor nem kételkedik abban, hogy aki magáévá teszi a szabadság eszméjét, de veri a feleségét, az rab. Ha a közösség felelős helyre emelte, hogy feleljen mások szabadsá­gáért, de elsikkasztja a rábízottak hitelét, bé­kességét vagy jövedelmét, az bűnöző. Ha poli­tikai metszésű ajkáról, mint túlédesített szirup csöpög a szabadság, de egy terrorista gátlásta­lansága irányítja a tetteit, az az erőszakos kép­mutatás rabja. Ha tudományos dobogóról hir­deti a történeti szabadság ismérveit, de — elő­ítélettel befolyásolva — kirekeszt népeket, népcsoportokat vagy egyes személyeket a sza­badság gyakorlásából, az Heródes. A született embernek joga van a szabadságra, ahogy joga van Istenre is. És az istenien értelmezett sza­badságra van joga. A szabadságot istenien értelmező Jézus taní­tása minden idő emberére egyaránt érvényes, a mi számunkra is. Jézus a teremtett világra összpontosít, de a mindannapi tettekre is. Akár kicsi követi el azokat, akár nagy. Neves vagy névtelen. Miniszter vagy ágrólszakadt. Művész vagy csöves. Mivel mindenki szabad akarattal születik a szabadságra, az a természe­tellenes állapota, ha rab s nem az, ha szabad. A világtörténet mégsem a megvalósult szabad­ságnak, hanem a szabadságharcoknak a soroza­ta. Ez pedig elég meggyőzően bizonyítja, hogy a szabadságot az ember sokkal inkább a hatalom eszközének fogja föl, mintsem a min­den embernek kijáró létezésmódnak. Az ok alighanem az, hogy szabadságfogal­munk nem az igazságra épül, hanem erőre, el­fogultságokra, palástolt érdekekre s önzésre, önkényes kedvezésekre. Pedig azt az igazsá­got, amely a szabadságot hordozza, a szeretet­nek kell táplálnia. Ez a hármas domborulatú egyetlen oszlop tartja a boldoguló emberi tár­sadalmat. A kölcsönös szeretet, belátás nélküli igazságból vezéreszme lesz, ez fanatizmusával egy kikényszerített pillanatban képes vért onta­ni is, s akkor már nem hogy szabadságról, de „konszolidált” rabságról sem beszélhetünk. A szabadságról tanító Krisztus átlátja azt a kérlel­hetetlen következetességet, amely mindennapi igazságtalanságaink és a világfölfordulások kö­zött van, és átlátja azt a harmóniát is, amely mindennapi jóra törekvésünk és a világbéke között van, amikor azt mondja: tartsatok ki mellettem és meg fogjátok ismerni az igazsá­got. Aki megismeri az igazságot, az meg is szere­ti, mert fölfedez benne valami — szavakkal ne­hezen kifejezhető — tökéleteset, melyben meg­nyugszik az ember szíve, értelme és akarata. Tudva, tudatlan is feléje halad vagy törtet a vi­lág, bár sokszor tévúton, de ki-kijózanodva. Számos példa igazolja, hogy az a kis vagy nagy közösség, mely istenien értelmezi a sza­badságot, nincs messze a fölvirágzástól, a jó közérzettől, sőt az emberi örömtől sem, ami ugyan ritka jószágnak számít napjainkban, mégis jussa a tisztességes embernek. Jaj a jö­vőnek, ha olyan politika sodorja magával, ame­lyet az igazság, a szabadság és a szeretet iránti hűvös — és nem is nagyon leplezett — érzé­ketlenség jellemez. VASADI PÉTER Parlamenti folyosó Pető Iván, miután meghirdette az SZDSZ tizenöt pontját, mely a következő kormány hivatalba lépéséig terjedő 15 hónapra szól, nyilatkozott a Kossuth Rá­dió Déli Krónikájának. A tudósító szerint: „Pető Iván kitért az Antall-kormány szerepére a választásokig hátralévő időben. Készítsék elő az ügyeket a kormány­­váltásra, ne hozzanak olyan döntéseket, melyek valójában a politikai kampány döntései, ám a társadalom szempontjából hátrányosak lehetnek.” Csalafinta feltétel ez. Kiindulópontja nyilvánvalóan annak a sugalmazása, hogy a következő válasz­tásokat a mai ellenzék nyeri, s kilátása sincs — az SZDSZ szerint — a jelen többségi koalíciónak (akár némi módosulásokkal) a további kormányzáshoz, ah­hoz az újabb négy évhez, ami Antall József szerint a teljes rendszerváltozáshoz még szükséges. Szorongásokat tükröző feltétel ez. A szorongás oka, hogy a kormányzat, min­den ellenkező híreszteléssel szemben, ha korántsem kifogástalan (létezhet-e ilyen?), de alapvetően jó úton jár. Ezt nem csak az elfogulatlan itthoni, de a kül­földi elemzők is megállapították, így a kabinet, a hátralévő 15 hónapban, olyan intézkedések meghozatalára is képes lehet, melyek a társadalom többségével be­láttatják, hogy a lemondás, az ország túlnyomó részétől megkívánt áldozatválla­lás nem volt felesleges, így érdemes továbbra is kitartani a választásokon 1990-ben kialakított vélemény mellett. Naivitásról (vagy álnaivitásról) tanúskodó feltétel ez. Nem gondolhatják ugyanis komolyan, hogy egy kormányzat nem tesz meg mindent az általa helyesnek tartott módozatok elfogadtatása érdekében. Azt már csak mellesleg jegyzem meg, hogy nem emlékszem, miszerint a leköszönt ame­rikai elnök ellenfelei, majdani győzelmük reményében és érdekében, hasonló lé­pésre szólították fel Busht, a választások előtt egy és negyed évvel. Sőt, Bush, például a külpolitikában — gondoljunk Irakra —, fontos elhatározásokat hozott kormányzása utolsó napjaiban. Olyanokat, melyeket a már megválasztott, de hi­vatalba még nem lépett Clinton is elfogadott. Az ellenfelet alábecsülő feltétel ez. Nem tudom, miért hiszik az Antall-kormányt oly gyengeelméjű emberek gyü­lekezetének, amely önként vállalja a még hátralévő 15 hónapra az alapjában pasz­­szív, mondjuk ügyvezető kormányt jellemző helyzetet, ezzel mintegy kényve­­kegyre megadván magát a legnagyobb ellenzéki pártnak. Annak a pártnak, mely lényegében megtagadta eredeti választási jelszavainak (igazi programjuk akkor sem volt) java részét, mely párt őszintébb pillanataiban elismeri: alapvetően mást ő sem tudna tenni az ország jelenlegi helyzetében. Míg az SZDSZ hátat for­dított régi önmagának, addig az MDF-ben éppen az eredeti értékek, az eredeti szellemiség megtartásáért folyik a nehéz, de reményteljes harc. Érdekes az a pontja is az SZDSZ ajánlatcsomagjának, mely azt célozza, hogy a kormánypártok vonuljanak ki az állami vállalatok igazgatótanácsaiból, felügye­lőbizottságaiból. Ha jól olvasom a pontot, ez azt jelenti, hogy a gazdaság teljes irányítását adja át a kormányzat nekik, hiszen a magánszférában, a nem állami bankokban, úgyis ők vannak többségben, övék a vezetési túlsúly. Tehát­ az álla­mi többségű vállalatokban is szívesen látnák híveiket. Kiváló elgondolás ez. Hiszen, ha a kormányzat az utolsó 15 hónapban semmi fontosat nem cselek­szik, továbbá ha lemond az őt megillető gazdasági pozíciókról is, feltett kézzel vonulhat a politikai kivégzőhelyre. S ha nem sikerül a valóban pártatlan tévét és rádiót életre hívni, akár el is feledhetik a ma kormányzók, hogy egyszer az ő ke­zükbe volt letéve az ország sorsa. A tizenöt pont másról is tanúskodik. Arról, hogy programja még ma sincs az SZDSZ-nek. Egész eddigi politizálá­suk a tagadások és az akciózások sorozata volt, s ez nem változott 1993-ra sem. Még szerencse, hogy nem a jelenlegi kormányzattól kérnek önmaguk számára olyan programot is, melynek ígéretével biztosra vehetnék győzelmüket 1994-ben. Az SZDSZ 15 pontja azt tükrözi, hogy rájöttek: a még hátralévő 15 hónap, ha nem is sok, de elég lehet a kormánynak arra, hogy a kétségkívül megindult folya­matokat kiteljesítse. Ráébredtek arra is, hogy ez az idő arra már kevés, hogy új, vonzóbb fazont adjanak önmaguknak. Hacsak a kormány és a koalíció hozzá nem segíti őket. Ám ennyire „vidékiek” azért a többségiek sem tehetnek. Végül. Nincs a világnak egyetlen olyan normális kormánya sem, amely eleve egyet­len ciklusra korlátozná önmagát távlatibb programja megtervezésekor. SPEIDL ZOLTÁN HETI MAGYARORSZÁG 1993. február 12. • 3

Next