Magyarország, 1993. január-június (30. évfolyam, 1-26. szám)

1993-03-12 / 11. szám

KULTÚRA /„Én középszerű ember nem leszek...” A Petőfi névvel aláírt első költemény Százötven esztendeje, 1842. november 3-án a korabeli magyar irodalmi élet nagy tekinté­lyű újságjában, az Athenaeumban először volt olvasható nyomtatásban Petőfi Sándor neve. Az ifjú költő már második megjelent versének örülhetett, de az elsőt még Petrovicsként írta alá. Korábban, 1842. május 5-én rövidre fogott levelében, néhány versét mellékelve fordult az Athenaeum szerkesztőségéhez. Bajza József, az eredetileg „Tudományok és szép­művésze­tek tára” alcímet viselő folyóirat szerkesztője értékelte az elküldött verseket, és felismerve a költő tehetségét, már következő, 1842. május 22-i számában közölte „A borozó” című versét. Az Athenaeumban 1842. november 3-án megjelent „Hazámban” című vers egy érett köl­tő hangjával hívta fel a figyelmet. A kivételes tehetséggel megáldott költő belső indíttatása, rendkívüli érzékenysége, a művészi-költői érvé­nyesülését igényelte. A költő elhivatottságát jelzi a volt selmeci diáktársnak, Szeberényi La­josnak írt 1842. november 2-án keltezett levél is: „Mondjam-e, hogy nem csak a mindennapi kenyér keresése célom (mert úgy kocsissá, vagy béressé lennék, s bizonyosabb kenyeret mendném), hanem, hogy magasabbra törek­szem, s a célt szemem elé (!) soha elveszteni nem fogom. Művész és költő­ barátom, mint hevülök. De már rég meg van mondva, hogy én középszerű ember nem leszek: aut Caesar aut nihil.” A Bajzához írt egyik levelében „szigorú vizs­gálatot” kér az elküldött verseinek értékelésé­re, mivel úgymond nem akarja „üres munká­val” fárasztani a közönséget, ezért „inkább semmi, mint rossz” kerüljön az újság hasábjai­ra. Erősíti ezt az igényességre törekvő felfogá­sát, hogy az első három versének megjelenése után, 1842 karácsonyán személyesen, de álné­ven bemutatkozva kereste fel az Athenaeum szerkesztőit: Bajza Józsefet és Vörösmarty Mi­hályt. Őszinte véleményt akart megtudni, ezért mint Petőfi megbízottja érdeklődött a versek milyensége felől. Mivel Vörösmarty elismerés­sel értékelte a verseket, ezért Petőfi hamar fel­fedte kilétét és ahogy később visszaemlékszik az eseményekre, „boldog félnapot töltött a rég­től tisztelt, szeretett két férfi körében”. Már az első versek azt jelezték, hogy Petőfi nem csak a korszak kiemelkedő irodalmárai el­ismerését nyerte el, hanem a nemzet egésze de­ Petőfi szülei fogadta. Aligha lehet ezt pontosabban megfo­galmazni, mint ahogy azt évekkel később a Je­lenkorban olvashatjuk. Egy „négyszegített kör” jelű szerző 1847. február 4-én előzetes is­mertetést állított össze Petőfi készülő versköte­téről. A „Budapesti napló” című tárcában meg­jelent cikket Jókai Mór, az újság munkatársa ír­ta: „Nem hisszük, hogy legyen magyar, ki Pető­fit, a lélek szabadság szent eszméinek aposto­lát ne ismerje; de hisszük, hogy kinek szemei e nagy eszmék ragyogványaitól nem kápráznak. a­ki eddig kimondani nem mert igazságokat meghallani nem fél s magyar szívvel magyarul tud érezni, annak Petőfit szeretnie kell. Ajánla­tunk ránézve ama néhány szűkkeblű botorkász ellenében, kik személyes irigységből támadtak ellene, elkésett szó lenne. A közvélemény ítéle­tet hozott s Petőfi tisztán, mocsoktalanul áll előtte, jellemében és szellemében egyaránt megtámadhatatlan. — Férfi homlokát illeti a borostyán, bár ha több lenne is rajta a tövis, mint a levél; a gyermekek és charlatánoké a papiros-korona mit a szolgadícséret fejek lá­gyára nyom.” Aligha lehet Jókai Mórnál szebben megfogal­mazni Petőfi költészetének mindent átható lé­nyegét: „Petőfi az korunk költői közt, kinek lantja az emberi szív minden érzelem-változata­it: szerelmet és mámort, honfiérzést és világfáj­dalmakat, szabadságvágyat és anyaszerelmet egyenlő hévvel, egyenlő erővel, egyenlő kétely­­lyel tudott visszaadni, minden szavában szív beszél szívhez, ezért érez minden jobb lélek együtt vele, ki még a szívet magától nem tagad- A gyűlölet okait meg kell nevezni A Riporterek című német televíziós sorozat nézői könnyen felismerhették Renan Demirkant, az egyik főszereplőt, aki az igazságot szenvedélyesen kereső újságírónőt alakítja. Szerepe szerint tö­rök származású, ám a valóságban is az. Most a Goethe Intézet meghívására né­hány napot Budapesten töltött. Megtud­tuk róla, nemcsak színésznő, tehetséges író is. Az 1991-ben megjelent Tea há­rom cukorral című, önéletrajzi elemek­kel átszőtt könyvében arról mesél, ho­gyan élte át sok török honfitársa az utób­bi harminc évben a Németországba ve­zető nagy utazást. A felolvasóest végeztével először csa­ládjáról, az otthonváltás személyes okai­ról érdeklődtem. — Ankarában születtem — kezdte. — Apám tervezőmérnök, anyám varró­nő volt. Az 1960-61-es katonai puccs után úgy érezték, nem bírják tovább a bizonytalanságot. Senki sem tudta, mi­lyen lesz a gazdasági, a szociális hely­zet. Németország legalább biztos megél­hetést kínált. Nem voltam még hét éves, amikor Hannoverbe költöztünk. Ez még az az időszak volt, amikor a pálya­udvaron ünnepélyesen köszöntötték az egymilliomodik vendégmunkást. Törté­netesen egy portugál volt és egy robo­gót kapott ajándékba. Azóta Németor­szág, sajnos, megváltozott. — Érezte valamilyen hátrányát an­nak, hogy idegen? — Az iskolaévekben — mint a vilá­gon mindenhol a gyerekek között — ne­kem is voltak konfliktusaim. Később az eredményeim segítettek a kiemelkedés­ben. Idősebb koromban már az osztály szóvivője voltam. Úgy tapasztaltam: aki­ről látják, hogy igyekszik, azt szívesen tűrik meg. A németek között erénynek számít, ha valaki végigcsinálja, amibe belekezd. Ez hatásos. Ezért elfogadják, támogatják. A pályámon, a színházban már nem éreztem semmiféle nemzetisé­gi megkülönböztetést. — Németországban él, németül ír és játszik, de török útlevele van. Hová so­rolja, hogyan határozza meg önmagát? — Semmilyen nemzetiséghez nem számítom, pontosabban nem adom ma­gam. Azt viszont vállalom, hogy tarto­zom egy bizonyos kultúrához. Közép­európai vagyok. Kelet és nyugat határ­­mezsgyéjén élek. Az a fogalom, hogy haza, számomra kissé mást jelent. A haza lehet olyan hely is, amit még meg kell találni. Németországban ez most egyre nehezebb. Mindig is volt ott kül­földi­ probléma”, de most „német-prob­léma” is van. A jobboldal bűnbakot ke­res a külföldiekben, a baloldal pedig eb­ből próbál magának politikai tőkét ková­csolni. Ráadásul a kormány — legújabb takarékossági intézkedéseivel — éppen azoktól akar még pénzt elvenni, akik­nek amúgy is a legkevesebb van. Meg kell állítani a szociális gondoskodás le­építését, mert akiket kivéreztetnek, azok­tól nagyon nehéz másokkal szemben lo­jalitást várni. Ezért jön újra meg újra elő a rasszizmus. Először mindig gazdasági kirekesztés formájában jelentkezik, és csak utána válik etnikai kirekesztéssé! Nálunk már egyes helyeken a homosze­xuálisokat és a mozgássérülteket össze­verik az utcán, mert a társadalom bizo­nyos tagjai szemében ők haszontalanok, nem munkaképesek. — Próbálnak valamit tenni ez ellen? — Meg kell nevezni a gyűlölet okait. Ha a gazdaság megrendül, ha az embe­rek nem látják biztosítva a jövőjüket, fél­ni kezdenek egymástól. Minden nacio­nalista csoport és áramlat ebből táplálko­zik. Tudom, hogy ez már politika. Nem vagyok pártpolitikus. Még 1984-ben lét­rehoztunk egy művészcsoportot. Aktuá­lis társadalmi kérdésekben mi a saját eszközeinkkel foglalunk állást. A művé­szet határtalan. Sem a fejekben, sem a szívekben nem korlátozható, de az a na­gyon jó benne, hogy megtalálja az utat mások fejéhez és szívéhez is. — vay — Renan Demirkan 14 • 1993. március 12. HETI MAGYARORSZÁG

Next