Magyarország, 1993. január-június (30. évfolyam, 1-26. szám)
1993-03-12 / 11. szám
KULTÚRA /„Én középszerű ember nem leszek...” A Petőfi névvel aláírt első költemény Százötven esztendeje, 1842. november 3-án a korabeli magyar irodalmi élet nagy tekintélyű újságjában, az Athenaeumban először volt olvasható nyomtatásban Petőfi Sándor neve. Az ifjú költő már második megjelent versének örülhetett, de az elsőt még Petrovicsként írta alá. Korábban, 1842. május 5-én rövidre fogott levelében, néhány versét mellékelve fordult az Athenaeum szerkesztőségéhez. Bajza József, az eredetileg „Tudományok és szépművészetek tára” alcímet viselő folyóirat szerkesztője értékelte az elküldött verseket, és felismerve a költő tehetségét, már következő, 1842. május 22-i számában közölte „A borozó” című versét. Az Athenaeumban 1842. november 3-án megjelent „Hazámban” című vers egy érett költő hangjával hívta fel a figyelmet. A kivételes tehetséggel megáldott költő belső indíttatása, rendkívüli érzékenysége, a művészi-költői érvényesülését igényelte. A költő elhivatottságát jelzi a volt selmeci diáktársnak, Szeberényi Lajosnak írt 1842. november 2-án keltezett levél is: „Mondjam-e, hogy nem csak a mindennapi kenyér keresése célom (mert úgy kocsissá, vagy béressé lennék, s bizonyosabb kenyeret mendném), hanem, hogy magasabbra törekszem, s a célt szemem elé (!) soha elveszteni nem fogom. Művész és költő barátom, mint hevülök. De már rég meg van mondva, hogy én középszerű ember nem leszek: aut Caesar aut nihil.” A Bajzához írt egyik levelében „szigorú vizsgálatot” kér az elküldött verseinek értékelésére, mivel úgymond nem akarja „üres munkával” fárasztani a közönséget, ezért „inkább semmi, mint rossz” kerüljön az újság hasábjaira. Erősíti ezt az igényességre törekvő felfogását, hogy az első három versének megjelenése után, 1842 karácsonyán személyesen, de álnéven bemutatkozva kereste fel az Athenaeum szerkesztőit: Bajza Józsefet és Vörösmarty Mihályt. Őszinte véleményt akart megtudni, ezért mint Petőfi megbízottja érdeklődött a versek milyensége felől. Mivel Vörösmarty elismeréssel értékelte a verseket, ezért Petőfi hamar felfedte kilétét és ahogy később visszaemlékszik az eseményekre, „boldog félnapot töltött a régtől tisztelt, szeretett két férfi körében”. Már az első versek azt jelezték, hogy Petőfi nem csak a korszak kiemelkedő irodalmárai elismerését nyerte el, hanem a nemzet egésze de Petőfi szülei fogadta. Aligha lehet ezt pontosabban megfogalmazni, mint ahogy azt évekkel később a Jelenkorban olvashatjuk. Egy „négyszegített kör” jelű szerző 1847. február 4-én előzetes ismertetést állított össze Petőfi készülő verskötetéről. A „Budapesti napló” című tárcában megjelent cikket Jókai Mór, az újság munkatársa írta: „Nem hisszük, hogy legyen magyar, ki Petőfit, a lélek szabadság szent eszméinek apostolát ne ismerje; de hisszük, hogy kinek szemei e nagy eszmék ragyogványaitól nem kápráznak. aki eddig kimondani nem mert igazságokat meghallani nem fél s magyar szívvel magyarul tud érezni, annak Petőfit szeretnie kell. Ajánlatunk ránézve ama néhány szűkkeblű botorkász ellenében, kik személyes irigységből támadtak ellene, elkésett szó lenne. A közvélemény ítéletet hozott s Petőfi tisztán, mocsoktalanul áll előtte, jellemében és szellemében egyaránt megtámadhatatlan. — Férfi homlokát illeti a borostyán, bár ha több lenne is rajta a tövis, mint a levél; a gyermekek és charlatánoké a papiros-korona mit a szolgadícséret fejek lágyára nyom.” Aligha lehet Jókai Mórnál szebben megfogalmazni Petőfi költészetének mindent átható lényegét: „Petőfi az korunk költői közt, kinek lantja az emberi szív minden érzelem-változatait: szerelmet és mámort, honfiérzést és világfájdalmakat, szabadságvágyat és anyaszerelmet egyenlő hévvel, egyenlő erővel, egyenlő kételylyel tudott visszaadni, minden szavában szív beszél szívhez, ezért érez minden jobb lélek együtt vele, ki még a szívet magától nem tagad- A gyűlölet okait meg kell nevezni A Riporterek című német televíziós sorozat nézői könnyen felismerhették Renan Demirkant, az egyik főszereplőt, aki az igazságot szenvedélyesen kereső újságírónőt alakítja. Szerepe szerint török származású, ám a valóságban is az. Most a Goethe Intézet meghívására néhány napot Budapesten töltött. Megtudtuk róla, nemcsak színésznő, tehetséges író is. Az 1991-ben megjelent Tea három cukorral című, önéletrajzi elemekkel átszőtt könyvében arról mesél, hogyan élte át sok török honfitársa az utóbbi harminc évben a Németországba vezető nagy utazást. A felolvasóest végeztével először családjáról, az otthonváltás személyes okairól érdeklődtem. — Ankarában születtem — kezdte. — Apám tervezőmérnök, anyám varrónő volt. Az 1960-61-es katonai puccs után úgy érezték, nem bírják tovább a bizonytalanságot. Senki sem tudta, milyen lesz a gazdasági, a szociális helyzet. Németország legalább biztos megélhetést kínált. Nem voltam még hét éves, amikor Hannoverbe költöztünk. Ez még az az időszak volt, amikor a pályaudvaron ünnepélyesen köszöntötték az egymilliomodik vendégmunkást. Történetesen egy portugál volt és egy robogót kapott ajándékba. Azóta Németország, sajnos, megváltozott. — Érezte valamilyen hátrányát annak, hogy idegen? — Az iskolaévekben — mint a világon mindenhol a gyerekek között — nekem is voltak konfliktusaim. Később az eredményeim segítettek a kiemelkedésben. Idősebb koromban már az osztály szóvivője voltam. Úgy tapasztaltam: akiről látják, hogy igyekszik, azt szívesen tűrik meg. A németek között erénynek számít, ha valaki végigcsinálja, amibe belekezd. Ez hatásos. Ezért elfogadják, támogatják. A pályámon, a színházban már nem éreztem semmiféle nemzetiségi megkülönböztetést. — Németországban él, németül ír és játszik, de török útlevele van. Hová sorolja, hogyan határozza meg önmagát? — Semmilyen nemzetiséghez nem számítom, pontosabban nem adom magam. Azt viszont vállalom, hogy tartozom egy bizonyos kultúrához. Középeurópai vagyok. Kelet és nyugat határmezsgyéjén élek. Az a fogalom, hogy haza, számomra kissé mást jelent. A haza lehet olyan hely is, amit még meg kell találni. Németországban ez most egyre nehezebb. Mindig is volt ott külföldi probléma”, de most „német-probléma” is van. A jobboldal bűnbakot keres a külföldiekben, a baloldal pedig ebből próbál magának politikai tőkét kovácsolni. Ráadásul a kormány — legújabb takarékossági intézkedéseivel — éppen azoktól akar még pénzt elvenni, akiknek amúgy is a legkevesebb van. Meg kell állítani a szociális gondoskodás leépítését, mert akiket kivéreztetnek, azoktól nagyon nehéz másokkal szemben lojalitást várni. Ezért jön újra meg újra elő a rasszizmus. Először mindig gazdasági kirekesztés formájában jelentkezik, és csak utána válik etnikai kirekesztéssé! Nálunk már egyes helyeken a homoszexuálisokat és a mozgássérülteket összeverik az utcán, mert a társadalom bizonyos tagjai szemében ők haszontalanok, nem munkaképesek. — Próbálnak valamit tenni ez ellen? — Meg kell nevezni a gyűlölet okait. Ha a gazdaság megrendül, ha az emberek nem látják biztosítva a jövőjüket, félni kezdenek egymástól. Minden nacionalista csoport és áramlat ebből táplálkozik. Tudom, hogy ez már politika. Nem vagyok pártpolitikus. Még 1984-ben létrehoztunk egy művészcsoportot. Aktuális társadalmi kérdésekben mi a saját eszközeinkkel foglalunk állást. A művészet határtalan. Sem a fejekben, sem a szívekben nem korlátozható, de az a nagyon jó benne, hogy megtalálja az utat mások fejéhez és szívéhez is. — vay — Renan Demirkan 14 • 1993. március 12. HETI MAGYARORSZÁG