Magyarország, 1993. január-június (30. évfolyam, 1-26. szám)

1993-05-28 / 22. szám

MAGAZIN Hunok — színpadon Attila kardja — Nemzeti mitológia A Szörényi Levente és Lezsák Sándor szerzőpá­ros augusztusban mutatja be a közönségnek az álta­luk megálmodott Attilát. A sajtóban eddig megje­lentekből sejteni lehet, hogy — szerintük — a hu­nok királya nem valamiféle barbár horda, hanem a kor színvonalán álló, művelt nép élén lovagolt be Európába. Ez a beállítás egyeseket meglephet, má­sokat megmosolyogtathat, ami az elmúlt két évszá­zad történelemhamisításainak és az ebből követke­ző tájékozatlanságnak tudható be. Megint mások aktuálpolitikai szándékokat vélhetnek fölfedezni mögötte — és ez akár igaz is lehet —, amennyiben annak számít a por letörlése az ősök képmásáról. A rockopera tehát egy időszerű történettudomá­nyos kérdést feszeget. Ahogy azt Padányi Viktor már fölvetette, jelleg­zetesen „nyugat-európai” és XIX. századi történet­­szemléletünk rosszul értesült, s mintha igazságta­lan és helytelen lenne az ókori és középkori lovas­civilizációkkal szemben, aminek következtében az európai ókorszemlélet felemás és egyoldalú. Az eu­rópai értékelés a lovaséletformát mindenkor civili­zációs foknak (mégpedig alacsony foknak), s nem civilizációs formának tekintette. Alighanem az is­meretek (és ami esetünkben ezzel gyakorlatilag azonos: a monumentális építészeti emlékek) hiá­nya miatt. Ez a felületes értékelés nem vesz tudo­mást többek között a lovastársadalmak zenei, sző­nyegszövő, öltözködési, közlekedési, fegyverkészí­tési, mese-, tánc-, hadi- és ötvöskultúrájáról, fejlett mitológiájáról. Pedig az létezett és magas színvo­nalú volt. Ennek az egykori sztyeppéi (jóllehet részterületekre szorítkozó) kultúrfölénynek még ma is kimutathatóak a maradványai. Például a ma­gyar népdalok ezreihez hasonló tömegű és szépsé­gű zenei kincsre az európai népeknél nincs példa. Hasonlóképpen állkodó jel az is, hogy a művelt világ ma nem az ókori parti népek hosszú ingeit, tógáit, tunikáit, dalmatikáit vagy a germánok elöl­­hátul lelógó és kétoldalt hónaljig szíjjal összefű­zött ujjatlan ruhadarabjait, hanem a sztyeppés lo­vasnépek nadrágjainak, csizmáinak, öveinek, sap­káinak, csatjainak, kesztyűinek, fehérneműinek, ka­bátjainak korszerűbb változatait viseli. A viselet­váltás Európában éppen Attila és udvara példája nyomán indult meg. A hunok egyébként télen ki­sebb erdei vadak prémjébe öltöztek, nyári ruhájuk pedig könnyebb anyagokból (vászonból, selyem­ből vagy gyapjúból) készült, amelyet színes hímzé­sek tarkítottak. A tunikaszerű, elöl nyíló, térdig vagy combközépig érő kabátot övvel szorították ösz­­sze. Rendszerint kecskebőrből varrott hosszú nad­rágot hordtak, melynek szárát bokában összehúz­ták és bőrsaruba bújtatták. Fejüket csúcsos, előre­­hajló görbe süveg (sisak) fedte. Az előkelők kard­kötőjét, saruszíját, lószerszámát arany és drágakö­vek ékesítették. Az alkotók tudományos kérdésekre válaszolnak például a színpadkép megtervezésekor. Az opera cselekménye a korra jellemző díszletek között fo­lyik. A szereplők hun, római stb. öltözetet, fegyver­zetet, ékszereket, edényeket használnak, azaz több összetett építészeti és tárgyi környezetet kell újra megalkotni. A problematikus elemekből összeálló feladat — a hun kultúra újszerű értékelésének lehe­tősége miatt — különösen izgalmas. Meg kell ter­vezni például Attila kardját is. Eközben el kell dön­teni, hogy egyenes kard vagy görbe szablya kerül­­jön-e a hun uralkodó kezébe. A hun sírokból ugyanis egyenes kardokat ástak ki a régészek. Ez­zel szemben egyes magyar kutatók — magyar tör­ténelmi adatokra támaszkodva — azt feltételezik, hogy a magyar királyi udvarban egy ma már Bécs­­ben őrzött, remekmívű, ámde görbe szablyát tulaj­donítottak Attila hagyatékának. Ez utóbbi lélegzet­elállítóan szép, valóban isteni fegyver, habár még tisztázatlan az eredete. (Az osztrák hagyomány pél­dául Nagy Károly kardjaként tartotta nyilván, azaz hasonlóképpen kisajátította, mint a szlovák a hár­mashalmot és a kettőskeresztet, vagy mint néme­lyik román szerző a székely rovásírást stb.) Ha a bécsi szablya a szent koronához hasonlóan a hun időkben készült — és ennek föltételezését a fegy­vertípus ősisége esetleg megengedheti —, a hun fegyverek között akkor is kivételes jelenség lehe­tett. A fegyvertípust meghatározó döntés így egyút­tal a szerzők véleményét is tükrözni fogja a ma­gyar hagyományról. Ha Attila a bécsi szablyával a derekán jelenik meg a színpadon, az a magyar ural­kodóház hun hagyományának elismerése is lesz. Attila palotája és annak építészeti környezete is hasonló döntés elé állítja az alkotókat. Priszkosz ré­­tor ugyan meglehetősen pontos leírást ad — és eszerint a király fapalotában lakik, és a hun falvak is faházakból álltak —, ezeket a falvakat azonban Váczy Péter a földműveléssel foglalkozó szolga­­rendűek (értsd: nemhunok) lakhelyének tartja. Fel­sorol több forrást, ami szerint a hunok sátorlakók voltak, és nem sokra becsülték a kőházakat. Nem lehet azonban figyelmen kívül hagyni azt a kettős­séget, ami a hunok építészetéről a forrásokban föl­fedezhető. Menandrosz szerint ugyanis a (heftali­­ta) hunok városlakók, Prokopiosz pedig azt írja, hogy a heftaliták nem nomádok. A kettősség ma­gyarázata az lehet, hogy a hun birodalomban min­denféle foglalkozást űző népesség és ennek megfe­lelően igen különböző házféleségek is megtalálha­tóak voltak. Hogy aztán ezt a kevertséget hogyan lehet jelezni egy színpadképen, amiatt főhet a dísz­lettervező feje (de például a fürdőház lehetne kő­épület). Maga a fapalota olyan is lehet, mint ami­lyeneket Magyar Adorján álmodott — a székely népi építészetből kiindulva — a közelmúltban meg­jelent Magyar építőízlés című könyvében. Attila palotájának történeti hitelű rekonstrukciójára nincs elegendő adat, ezért a hasonló költői kiegészítések­re kell hagyatkoznunk. A nagyközönség előtt jobbára még rejtve marad­tak azok a közelmúltban megszületett fölismerések, amelyek valósággal kikényszerítik a hunok művelő­déstörténeti jelentőségének és a hun—magyar kap­csolatok kérdéskörének újragondolását és átértéke­lését. Alapos okunk van például annak feltételezésé­re, hogy a hunok ismerték és használták a székely rovásírás ősét, valamikor az i. e. második évezred második felében, Kína határán. Az írástörténeti ösz­­szefüggések tanúsága szerint a hunok az Aral-tó vi­dékéről kerültek ide néhány száz évvel korábban. Azt megelőző hazájuk pedig a Kaukázustól délre, Észak-Mezopotámia, Szíria vidékén — a hurrita (szabír) területeken — lehetett. Így magyarázhatók ugyanis a legkézenfekvőbben azok a kapcsolatok, amelyek a székely írást a bronzkori (sumer, hettita, kínai) írásrendszerekhez, valamint a magyar és hun jelképekhez kötik. A tény, hogy a székely írásjelek némelyike genetikus kapcsolatban van néhány — hunok és magyarok által egyaránt alkalmazott — jelképpel, a székely írás keletkezésének körülmé­nyeire utalnak. Az eredeti írásrendszerek jelei ugyanis általában korábbi jelképekre vezethetők vissza. Ezen közös jelképek közé tartozik a Nim­­ród-tamga (az Orion csillagkép, azaz a benne egy­kor fölismerni vélt Nimród jelképe), a hármasha­lom, a kettőskereszt, a vörös mezőbe rajzolt fekete turulmadár és társai. Ha a zenemű alkotói is úgy akarják, akkor megjelenhetnek a színpadi sátrak ol­dalán, zászlókon, bőrpajzsokon, lovak nyeregtaka­róján és a vitézek sisakján is. Mindezeket a jeltörténeti összefüggéseket a szín­padon csak fölvillantani lehet. Részletesebb tagla­lásukra az Írástörténeti Kutató Intézet kiadásában a közeljövőben megjelenő Bronzkori magyar írás­beliség című kötetben lesz mód, ha a kiadással kap­csolatos anyagi nehézségek megoldódnak. Ebben Simon Péter a székely írás közel-keleti forrásvidé­két lokalizálja, Szekeres István pedig valószínűsíti, hogy ezt az írást Kína északi határvidékein magya­rul beszélő hun népesség használta, és hogy ebből a hun/székely írásból merített a kínai, a türk és a déli germán írások alkotója is. Néhány adat szerint a magyar szent koronát is a hunok számára készítették a mervi oázisban, vala­mikor az V. század táján, amikor ott — hun uralom alatt — görög és római lakosság élt, s keresztény püspökség is működött. A pártázat halmainak pár­huzamai ezért fedezhetők föl egy B. Marschak által ismertetett — szerinte föltehetően Mérvben készült — ötvöstárgyon, meg a Bóna István által közölt re­­gölyi hun ezüstcsatán is. Vagyis — bár erre vonat­kozó tényleges adatunk nincs — a szent koronát esetleg viselhette/viselhetné Attila is. Az alkotók ilyen döntését is inkább művészi indítékok támaszt­hatnák alá — akár az Isten­ kardja vagy a fapalota esetében is. Hiába vannak ugyanis a meglepő egye­zések például a hun diadémok és a szent korona kö­zött, ha a közösség várható reakciója ezek összeve­tését legalábbis vakmerő kísérletté teszi. A hunokról — és őseinkről — alkotott történel­mi kép átformálására némi lehetőséget ad a készü­lő színpadi mű. Mindez azonban csak lehetőség. Ha az alkotók megfelelően élni tudnak vele, akkor a hun királyról írt opera újabb példája lesz a ma­gyar művészet legjobb hagyományaiban mindig is fölismerhető társadalmi felelősségérzetnek. VARGA GÉZA Az Attilának tulajdonított kard, mely az Ár­pád-ház kincstárából származik 28 • 1993. május 28. HETI MAGYARORSZÁG

Next