Magyarország, 1993. január-június (30. évfolyam, 1-26. szám)
1993-05-28 / 22. szám
MAGAZIN Hunok — színpadon Attila kardja — Nemzeti mitológia A Szörényi Levente és Lezsák Sándor szerzőpáros augusztusban mutatja be a közönségnek az általuk megálmodott Attilát. A sajtóban eddig megjelentekből sejteni lehet, hogy — szerintük — a hunok királya nem valamiféle barbár horda, hanem a kor színvonalán álló, művelt nép élén lovagolt be Európába. Ez a beállítás egyeseket meglephet, másokat megmosolyogtathat, ami az elmúlt két évszázad történelemhamisításainak és az ebből következő tájékozatlanságnak tudható be. Megint mások aktuálpolitikai szándékokat vélhetnek fölfedezni mögötte — és ez akár igaz is lehet —, amennyiben annak számít a por letörlése az ősök képmásáról. A rockopera tehát egy időszerű történettudományos kérdést feszeget. Ahogy azt Padányi Viktor már fölvetette, jellegzetesen „nyugat-európai” és XIX. századi történetszemléletünk rosszul értesült, s mintha igazságtalan és helytelen lenne az ókori és középkori lovascivilizációkkal szemben, aminek következtében az európai ókorszemlélet felemás és egyoldalú. Az európai értékelés a lovaséletformát mindenkor civilizációs foknak (mégpedig alacsony foknak), s nem civilizációs formának tekintette. Alighanem az ismeretek (és ami esetünkben ezzel gyakorlatilag azonos: a monumentális építészeti emlékek) hiánya miatt. Ez a felületes értékelés nem vesz tudomást többek között a lovastársadalmak zenei, szőnyegszövő, öltözködési, közlekedési, fegyverkészítési, mese-, tánc-, hadi- és ötvöskultúrájáról, fejlett mitológiájáról. Pedig az létezett és magas színvonalú volt. Ennek az egykori sztyeppéi (jóllehet részterületekre szorítkozó) kultúrfölénynek még ma is kimutathatóak a maradványai. Például a magyar népdalok ezreihez hasonló tömegű és szépségű zenei kincsre az európai népeknél nincs példa. Hasonlóképpen állkodó jel az is, hogy a művelt világ ma nem az ókori parti népek hosszú ingeit, tógáit, tunikáit, dalmatikáit vagy a germánok elölhátul lelógó és kétoldalt hónaljig szíjjal összefűzött ujjatlan ruhadarabjait, hanem a sztyeppés lovasnépek nadrágjainak, csizmáinak, öveinek, sapkáinak, csatjainak, kesztyűinek, fehérneműinek, kabátjainak korszerűbb változatait viseli. A viseletváltás Európában éppen Attila és udvara példája nyomán indult meg. A hunok egyébként télen kisebb erdei vadak prémjébe öltöztek, nyári ruhájuk pedig könnyebb anyagokból (vászonból, selyemből vagy gyapjúból) készült, amelyet színes hímzések tarkítottak. A tunikaszerű, elöl nyíló, térdig vagy combközépig érő kabátot övvel szorították öszsze. Rendszerint kecskebőrből varrott hosszú nadrágot hordtak, melynek szárát bokában összehúzták és bőrsaruba bújtatták. Fejüket csúcsos, előrehajló görbe süveg (sisak) fedte. Az előkelők kardkötőjét, saruszíját, lószerszámát arany és drágakövek ékesítették. Az alkotók tudományos kérdésekre válaszolnak például a színpadkép megtervezésekor. Az opera cselekménye a korra jellemző díszletek között folyik. A szereplők hun, római stb. öltözetet, fegyverzetet, ékszereket, edényeket használnak, azaz több összetett építészeti és tárgyi környezetet kell újra megalkotni. A problematikus elemekből összeálló feladat — a hun kultúra újszerű értékelésének lehetősége miatt — különösen izgalmas. Meg kell tervezni például Attila kardját is. Eközben el kell dönteni, hogy egyenes kard vagy görbe szablya kerüljön-e a hun uralkodó kezébe. A hun sírokból ugyanis egyenes kardokat ástak ki a régészek. Ezzel szemben egyes magyar kutatók — magyar történelmi adatokra támaszkodva — azt feltételezik, hogy a magyar királyi udvarban egy ma már Bécsben őrzött, remekmívű, ámde görbe szablyát tulajdonítottak Attila hagyatékának. Ez utóbbi lélegzetelállítóan szép, valóban isteni fegyver, habár még tisztázatlan az eredete. (Az osztrák hagyomány például Nagy Károly kardjaként tartotta nyilván, azaz hasonlóképpen kisajátította, mint a szlovák a hármashalmot és a kettőskeresztet, vagy mint némelyik román szerző a székely rovásírást stb.) Ha a bécsi szablya a szent koronához hasonlóan a hun időkben készült — és ennek föltételezését a fegyvertípus ősisége esetleg megengedheti —, a hun fegyverek között akkor is kivételes jelenség lehetett. A fegyvertípust meghatározó döntés így egyúttal a szerzők véleményét is tükrözni fogja a magyar hagyományról. Ha Attila a bécsi szablyával a derekán jelenik meg a színpadon, az a magyar uralkodóház hun hagyományának elismerése is lesz. Attila palotája és annak építészeti környezete is hasonló döntés elé állítja az alkotókat. Priszkosz rétor ugyan meglehetősen pontos leírást ad — és eszerint a király fapalotában lakik, és a hun falvak is faházakból álltak —, ezeket a falvakat azonban Váczy Péter a földműveléssel foglalkozó szolgarendűek (értsd: nemhunok) lakhelyének tartja. Felsorol több forrást, ami szerint a hunok sátorlakók voltak, és nem sokra becsülték a kőházakat. Nem lehet azonban figyelmen kívül hagyni azt a kettősséget, ami a hunok építészetéről a forrásokban fölfedezhető. Menandrosz szerint ugyanis a (heftalita) hunok városlakók, Prokopiosz pedig azt írja, hogy a heftaliták nem nomádok. A kettősség magyarázata az lehet, hogy a hun birodalomban mindenféle foglalkozást űző népesség és ennek megfelelően igen különböző házféleségek is megtalálhatóak voltak. Hogy aztán ezt a kevertséget hogyan lehet jelezni egy színpadképen, amiatt főhet a díszlettervező feje (de például a fürdőház lehetne kőépület). Maga a fapalota olyan is lehet, mint amilyeneket Magyar Adorján álmodott — a székely népi építészetből kiindulva — a közelmúltban megjelent Magyar építőízlés című könyvében. Attila palotájának történeti hitelű rekonstrukciójára nincs elegendő adat, ezért a hasonló költői kiegészítésekre kell hagyatkoznunk. A nagyközönség előtt jobbára még rejtve maradtak azok a közelmúltban megszületett fölismerések, amelyek valósággal kikényszerítik a hunok művelődéstörténeti jelentőségének és a hun—magyar kapcsolatok kérdéskörének újragondolását és átértékelését. Alapos okunk van például annak feltételezésére, hogy a hunok ismerték és használták a székely rovásírás ősét, valamikor az i. e. második évezred második felében, Kína határán. Az írástörténeti öszszefüggések tanúsága szerint a hunok az Aral-tó vidékéről kerültek ide néhány száz évvel korábban. Azt megelőző hazájuk pedig a Kaukázustól délre, Észak-Mezopotámia, Szíria vidékén — a hurrita (szabír) területeken — lehetett. Így magyarázhatók ugyanis a legkézenfekvőbben azok a kapcsolatok, amelyek a székely írást a bronzkori (sumer, hettita, kínai) írásrendszerekhez, valamint a magyar és hun jelképekhez kötik. A tény, hogy a székely írásjelek némelyike genetikus kapcsolatban van néhány — hunok és magyarok által egyaránt alkalmazott — jelképpel, a székely írás keletkezésének körülményeire utalnak. Az eredeti írásrendszerek jelei ugyanis általában korábbi jelképekre vezethetők vissza. Ezen közös jelképek közé tartozik a Nimród-tamga (az Orion csillagkép, azaz a benne egykor fölismerni vélt Nimród jelképe), a hármashalom, a kettőskereszt, a vörös mezőbe rajzolt fekete turulmadár és társai. Ha a zenemű alkotói is úgy akarják, akkor megjelenhetnek a színpadi sátrak oldalán, zászlókon, bőrpajzsokon, lovak nyeregtakaróján és a vitézek sisakján is. Mindezeket a jeltörténeti összefüggéseket a színpadon csak fölvillantani lehet. Részletesebb taglalásukra az Írástörténeti Kutató Intézet kiadásában a közeljövőben megjelenő Bronzkori magyar írásbeliség című kötetben lesz mód, ha a kiadással kapcsolatos anyagi nehézségek megoldódnak. Ebben Simon Péter a székely írás közel-keleti forrásvidékét lokalizálja, Szekeres István pedig valószínűsíti, hogy ezt az írást Kína északi határvidékein magyarul beszélő hun népesség használta, és hogy ebből a hun/székely írásból merített a kínai, a türk és a déli germán írások alkotója is. Néhány adat szerint a magyar szent koronát is a hunok számára készítették a mervi oázisban, valamikor az V. század táján, amikor ott — hun uralom alatt — görög és római lakosság élt, s keresztény püspökség is működött. A pártázat halmainak párhuzamai ezért fedezhetők föl egy B. Marschak által ismertetett — szerinte föltehetően Mérvben készült — ötvöstárgyon, meg a Bóna István által közölt regölyi hun ezüstcsatán is. Vagyis — bár erre vonatkozó tényleges adatunk nincs — a szent koronát esetleg viselhette/viselhetné Attila is. Az alkotók ilyen döntését is inkább művészi indítékok támaszthatnák alá — akár az Isten kardja vagy a fapalota esetében is. Hiába vannak ugyanis a meglepő egyezések például a hun diadémok és a szent korona között, ha a közösség várható reakciója ezek összevetését legalábbis vakmerő kísérletté teszi. A hunokról — és őseinkről — alkotott történelmi kép átformálására némi lehetőséget ad a készülő színpadi mű. Mindez azonban csak lehetőség. Ha az alkotók megfelelően élni tudnak vele, akkor a hun királyról írt opera újabb példája lesz a magyar művészet legjobb hagyományaiban mindig is fölismerhető társadalmi felelősségérzetnek. VARGA GÉZA Az Attilának tulajdonított kard, mely az Árpád-ház kincstárából származik 28 • 1993. május 28. HETI MAGYARORSZÁG