Magyarország, 1993. július-december (30. évfolyam, 27-53. szám)
1993-09-17 / 38. szám
KULTÚRA / Értékteremtő megmaradásunkért / Beszámoló a III. Finnugor írótalálkozóról Anyanyelvünk, irodalmunk — ma — ez volt az augusztus 23-tól 27-ig tartó egri konferencia fő témája. Az előadásokból, hozzászólásokból azonban kitűnt, hogy a két földrészről idesereglett írók, költők, irodalomtörténészek csupán eszköznek tekintik az anyanyelvet és az anyanyelvű irodalmat, olyan eszköznek, amely megtarthatja népüket. A tanácskozás alapgondolata tehát valójában a megmaradás volt. Időszerű-e a nagy nemzeti sorskérdéseken való töprengés? — kérdezhetnénk. A kommunista diktatúrának ugyebár vége, az orosz birodalom szétesett, tehát a költő végre békésen pengetheti lantját, küszléjét, kanteléjét vagy szankvakapját, amije éppen van. A birodalom nem bomlott fel — tudatta velünk a komi-permják nép egyik küldötte —, inkább megerősödött. Szólniuk ugyan már szabad rokonainknak, de alávetettségben élnek továbbra is. Moszkvától változatlanul függnek, de még inkább a helyi vezetéstől, amely jórészt a régi nómenklatúra embereiből áll, s amelynek hatalma a „demokrácia” eljövetelével megerősödött. Kszenofont Szamikov mari történész adatokkal bizonyította, hogy a volt Szovjetunió területén élő finnugor népek mindegyike saját köztársaságában vagy autonóm körzetében kisebbséget alkot. A többség orosz nemzetiségű. Még bennünket, magyarokat is megdöbbent A marik, a múlt, a jelen, a jövő című tanulmányában közölt kimutatás, mely szerint az 1989. évi népszámlálás által regisztrált 670 868 mari közül csak 324 349 lakik a Mari Köztársaságban, tehát a cseremiszek több mint fele a határon túl, jobbára szétszórtan él. Az Urál vidékén találjuk ezek jelentős részét, 1000—1500 km-re a Volga menti hazájuktól, de a hegyeken túl, a hantik és manysik autonóm körzetében, valamint a moszkvai és a szentpétervári területen is nem kis számban vannak jelen, akárcsak a távoli Üzbegisztánban. Miként szóródtak így szét? Már a XIX. század második felében nagymérvű kitelepítést hajtott végre II. Katalin cárnő, ezzel büntetve a népet felkeléseiért, aztán a súlyos adóterhek és az erőszakos hittérítések miatt hagyták el nagyon sokan hazájukat. Ha tehát a mádéfalvi veszedelmet vagy a magyar kivándorlást említjük nekik, azonnal megértenek bennünket, nem úgy, mint bizonyos nagy nemzetek, akiknek fiai önként és dalolva indultak szerencsét próbálni, hódítani, míg a magyart vagy cseremiszt a kényszer űzte, hajtották vagy menekült. Tőkés Lászlónak a romániai etnikai tisztogatásról írott könyvéből — Egy kifejezés és ami mögötte van — minden vendég kezébe került. Értik, miről van szó benne, még azok is, akik nem tudnak sem magyarul, sem angolul; tisztában vannak azzal, mit hozott számunkra Trianon. Arról pedig, hogy a sztálinizmus mit hozott, ők „szebbeket” tudnak mesélni. A generalisszimusz nemcsak a krími tatárokat telepítette ki, hanem az észtek egy részét is átköltöztette a Volga mellékére, ahová egyébként az unió német lakosságát is gyűjtötte. A finneknek is volna mondanivalójuk II. világháborúbeli vesszőfutásukról. Mi, rokonok megértjük egymást, annak ellenére, hogy távol vagyunk, és hogy nyelvközösségünk — ha valóban volt ilyen — már évezredekkel ezelőtt megszűnt. Megértjük egymást, mert sorsközösség köt öszsze bennünket. Rokon gondolatokat, érzelmeket tartalmaznak az írótalálkozó alkalmából megjelent Megyek élő testvéreimhez — finnül: Menen elavan veljeni luo — című antológiában szereplő manysi, hanti, nyenyec, komi, udmurt, mari, mordvin, inkeri, vót, vepsze, lív, lapp, karjalai, finn, észt és magyar versek. Ismerős az a bánat, amely Ivan Govnij Tavaszi dallamok vagy Valentyina Sziljanova O, ha tudtam volna! című, népdalszerű költeményéből árad; s ha a cseremiszeknél tartunk, érdemes elolvasnunk legalább néhány sort Szemjon Nyikolajev verséből: „De a cseremisz nem volt szolgahad! / A régi mondás szép múltat idéz: / A cseremisz igazát védi csak, / S ki szabadságáért küzd, az hős, vitéz”. Nem nehéz Anatolij Uvarov udmurt költő gondolataira rímelő gondolatokat találni a magyar irodalomban: „Isten, áldd meg jellemünket, szellemünket, / Hogy hitünk hadd tündököljön, el ne fogyjon, / Ragadozók ránk ha lesnek, űzd el őket, / Lelkünk tiszta hadd maradjon, fenn ragyogjon”. Bizony nem könnyű a rokon népek értelmiségének feladata. Mindennapos harcot kell vívnia az anyanyelv oktatásáért, a kultúra elismertetéséért és ápolásáért, s nem kevés erőfeszítésébe kerül népének öntudatra nevelése. Különösen a kicsiny lélekszámú, az asszimilálódás veszélyének jobban kitett népek megmentése érdekében kell vállalnia nagy áldozatot. Sajnos vannak ilyen kihalófélben lévő rokonok. A balti finn ,,töredékek” közé sorolt lívekről az Észtországból érkezett Mati Hint kijelentette, hogy ők bizony eltűntek a történelem színpadáról. Úgy jártak volna, mint a szintén rokon vötök, akik beolvadtak az észtek közé? Másnap aztán az emelvényre lépett egy lív fiatalember — szinte kölyök még —, és bejelentette, hogy lív nyelvű újságot szerkeszt. Igaz ugyan, hogy kevesen, jobbára idősebbek beszélik már csak anyanyelvüket, de a fiatalok között egyre többen akadnak, akik meg akarják azt tanulni. Van tehát remény, hogy a lettországi parányi néptöredék fennmarad. Panaszkodhatnánk mi is a határon túli magyarságot ért méltánytalanságok, igazságtalanságok miatt — jegyezte meg Kányádi Sándor —, de a legszomorúbb tények felsorolása is dicsekvésnek hatna a többi finnugor nép bajaihoz képest. „Mi még ne szóljunk semmit! ” — mondotta. A templom, az anyanyelv és az irodalom őrizte meg, őrzi ma is legjobban a népet — állapította meg Csoóri Sándor —, ezt a határon túl kisebbségben, sok helyütt szórványban élő magyarok igazolhatják. Csoóri Sándor szavai tanulságosak lehetnek a kelet-európai és nyugatszibériai kis népek számára is, mert hasonló körülmények között élnek. A finn Sirkka Saarinen kifejtette, hogy a nép legnagyobb összetartó erejének az anyanyelvet tekinti, ezért híve a nyelvi egységnek. A cseremiszeknek két irodalmi nyelvük van, a küldöttek közül egyesek mindkettő megtartását, mások a kettő egységesítését vélték üdvösnek. A komi-permjákok számára — mondta egyik képviselőjük — az volna a jó megoldás, ha a jelenleg létező kétféle zűrjén irodalmi nyelv helyett csak egy lenne, mégpedig olyan, amely bizonyos mértékben eltér az északi zűrjének nyelvétől, s így magában foglalhatja a délebbi permjákok sok nyelvi sajátosságát. Két irodalmi nyelv egy nép számára luxus — ezt Bereczki Gáboron és Rédei Károlyon kívül sokan hangoztatták. Juvan Sesztalov szerint a manysi és hanti nyelvjárások nagymérvű különbözősége sem elegendő indok arra, hogy az eltérő dialektusokat beszélők mind különböző irodalmi nyelvet alakítsanak ki maguknak. Többen megfogalmazták, hogy az egységes irodalmi nyelv megerősíti a népet, a kétféle pedig gyengíti, megosztja. Meg kell maradnunk — hangsúlyozta Tornai József —, hogy velünk együtt megmeneküljenek mindazon értékek, melyeket részint távoli múltunkból hoztunk, részint a későbbi időkben a legkülönfélébb népektől kaptunk. Együtt kell megmaradnunk — tette hozzá. Közös célunk legyen, hogy jobban ismerjük meg egymás kultúráját — mondotta Csoóri Sándor. Kányádi Sándor maga is tudja, hogy ma még utópisztikusnak tűnik ötlete: műholdas televíziós adás segítségével létesítsünk állandó kapcsolatot, de bízik abban, hogy előbb-utóbb megvalósulhat, ha állami és alapítványi támogatás járul a szándékhoz. Mindketten kiemelték, hogy nemcsak a kulturális kapcsolatok erősítése fontos, hanem a gazdasági szférában, a tudományos életben, még a sportban is együttműködésre van szükség. Új, nagy selyemút kellene, amely Európa közepétől Távol-Keletig vezetne, s nemcsak árucikkek cseréjét tenné lehetővé, hanem közvetítő szerepet játszana a kultúrák között — fejezte be beszédét Csoóri Sándor. Összefogásra szólított fel a Münchenben élő Máté Imre is. Fontos megjegyzése volt: a rokonok sorra vételekor ne feledkezzünk meg a török nyelvűekről se, tehát a csuvasokról, baskírokról, tatárokról és a többiről. Feladatként jelölte meg a rokon népek irodalmának Nyugat-Európa számára való bemutatását, s bejelentette, hogy maga is vállalkozik német nyelvű műfordítások készítésére. KEMÉNY ATTILA Obi-ugor népviselet 26 • 1993. szeptember 17. HETI MAGYAR0RSZAG