Magyarország, 1993. július-december (30. évfolyam, 27-53. szám)

1993-09-17 / 38. szám

KULTÚRA / Értékteremtő megmaradásunkért / Beszámoló a III. Finnugor írótalálkozóról Anyanyelvünk, irodalmunk — ma — ez volt az augusztus 23-tól 27-ig tartó egri konferencia fő témája. Az előadásokból, hozzászólásokból azon­ban kitűnt, hogy a két földrészről ide­­sereglett írók, költők, irodalomtörté­nészek csupán eszköznek tekintik az anyanyelvet és az anyanyelvű irodal­mat, olyan eszköznek, amely megtart­hatja népüket. A tanácskozás alapgon­dolata tehát valójában a megmaradás volt. Időszerű-e a nagy nemzeti sorskér­déseken való töprengés? — kérdez­hetnénk. A kommunista diktatúrának ugyebár vége, az orosz birodalom szétesett, tehát a költő végre békésen pengetheti lantját, küszléjét, kantelé­­jét vagy szankvak­apját, amije éppen van. A birodalom nem bomlott fel — tu­datta velünk a komi-permják nép egyik küldötte —, inkább megerősö­dött. Szólniuk ugyan már szabad ro­konainknak, de alávetettségben élnek továbbra is. Moszkvától változatlanul függnek, de még inkább a helyi veze­téstől, amely jórészt a régi nómenkla­túra embereiből áll, s amelynek hatal­ma a „demokrácia” eljövetelével meg­erősödött. Kszenofont Szamikov mari történész adatokkal bizonyította, hogy a volt Szovjetunió területén élő finnugor népek mindegyike saját köz­társaságában vagy autonóm körzeté­ben kisebbséget alkot. A többség orosz nemzetiségű. Még bennünket, magyarokat is megdöbbent A marik, a múlt, a jelen, a jövő című tanulmá­nyában közölt kimutatás, mely sze­rint az 1989. évi népszámlálás által regisztrált 670 868 mari közül csak 324 349 lakik a Mari Köztársaság­ban, tehát a cseremiszek több mint fele a határon túl, jobbára szétszórtan él. Az Urál vidékén találjuk ezek je­lentős részét, 1000—1500 km-re a Volga menti hazájuktól, de a hegye­ken túl, a hantik és manysik autonóm körzetében, valamint a moszkvai és a szentpétervári területen is nem kis számban vannak jelen, akárcsak a tá­voli Üzbegisztánban. Miként szóród­tak így szét? Már a XIX. század má­sodik felében nagymérvű kitelepítést hajtott végre II. Katalin cárnő, ezzel büntetve a népet felkeléseiért, aztán a súlyos adóterhek és az erőszakos hit­térítések miatt hagyták el nagyon so­kan hazájukat. Ha tehát a mádéfalvi veszedelmet vagy a magyar kivándor­lást említjük nekik, azonnal megérte­nek bennünket, nem úgy, mint bizo­nyos nagy nemzetek, akiknek fiai ön­ként és dalolva indultak szerencsét próbálni, hódítani, míg a magyart vagy cseremiszt a kényszer űzte, haj­tották vagy menekült. Tőkés László­nak a romániai etnikai tisztogatásról írott könyvéből — Egy kifejezés és ami mögötte van — minden vendég kezébe került. Értik, miről van szó benne, még azok is, akik nem tudnak sem magyarul, sem angolul; tisztá­ban vannak azzal, mit hozott szá­munkra Trianon. Arról pedig, hogy a sztálinizmus mit hozott, ők „szebbe­ket” tudnak mesélni. A generalisszi­musz nemcsak a krími tatárokat tele­pítette ki, hanem az észtek egy részét is átköltöztette a Volga mellékére, ahová egyébként az unió német lakos­ságát is gyűjtötte. A finneknek is vol­na mondanivalójuk II. világháborúbe­li vesszőfutásukról. Mi, rokonok megértjük egymást, annak ellenére, hogy távol vagyunk, és hogy nyelvközösségünk — ha va­lóban volt ilyen — már évezredek­kel ezelőtt megszűnt. Megértjük egymást, mert sorsközösség köt ösz­­sze bennünket. Rokon gondolato­kat, érzelmeket tartalmaznak az író­találkozó alkalmából megjelent Me­gyek élő testvéreimhez — finnül: Menen elavan veljeni luo — című antológiában szereplő manysi, han­ti, nyenyec, komi, udmurt, mari, mordvin, inkeri, vót, vepsze, lív, lapp, karjalai, finn, észt és magyar versek. Ismerős az a bánat, amely Ivan Govnij Tavaszi dallamok vagy Valentyina Sziljanova O, ha tudtam volna! című, népdalszerű költemé­nyéből árad; s ha a cseremiszeknél tartunk, érdemes elolvasnunk leg­alább néhány sort Szemjon Nyiko­­lajev verséből: „De a cseremisz nem volt szolgahad! / A régi mon­dás szép múltat idéz: / A cseremisz igazát védi csak, / S ki szabadságá­ért küzd, az hős, vitéz”. Nem nehéz Anatolij Uvarov udmurt költő gon­dolataira rímelő gondolatokat talál­ni a magyar irodalomban: „Isten, áldd meg jellemünket, szellemün­ket, / Hogy hitünk hadd tündököl­jön, el ne fogyjon, / Ragadozók ránk ha lesnek, űzd el őket, / Lel­künk tiszta hadd maradjon, fenn ra­gyogjon”. Bizony nem könnyű a rokon né­pek értelmiségének feladata. Min­dennapos harcot kell vívnia az anya­nyelv oktatásáért, a kultúra elismer­tetéséért és ápolásáért, s nem kevés erőfeszítésébe kerül népének öntu­datra nevelése. Különösen a kicsiny lélekszámú, az asszimilálódás veszé­lyének jobban kitett népek megmen­tése érdekében kell vállalnia nagy áldozatot. Sajnos vannak ilyen kiha­lófélben lévő rokonok. A balti finn ,,töredékek” közé sorolt lívekről az Észtországból érkezett Mati Hint ki­jelentette, hogy ők bizony eltűntek a történelem színpadáról. Úgy jár­tak volna, mint a szintén rokon vö­tök, akik beolvadtak az észtek kö­zé? Másnap aztán az emelvényre lé­pett egy lív fiatalember — szinte kö­lyök még —, és bejelentette, hogy lív nyelvű újságot szerkeszt. Igaz ugyan, hogy kevesen, jobbára idő­sebbek beszélik már csak anyanyel­vüket, de a fiatalok között egyre töb­ben akadnak, akik meg akarják azt tanulni. Van tehát remény, hogy a lettországi parányi néptöredék fenn­marad. Panaszkodhatnánk mi is a hatá­ron túli magyarságot ért méltányta­lanságok, igazságtalanságok miatt — jegyezte meg Kányádi Sándor —, de a legszomorúbb tények felso­rolása is dicsekvésnek hatna a többi finnugor nép bajaihoz képest. „Mi még ne szóljunk semmit! ” — mon­dotta. A templom, az anyanyelv és az irodalom őrizte meg, őrzi ma is leg­jobban a népet — állapította meg Csoóri Sándor —, ezt a határon túl kisebbségben, sok helyütt szórvány­ban élő magyarok igazolhatják. Csoóri Sándor szavai tanulságosak lehetnek a kelet-európai és nyugat­szibériai kis népek számára is, mert hasonló körülmények között élnek. A finn Sirkka Saarinen kifejtette, hogy a nép legnagyobb összetartó erejének az anyanyelvet tekinti, ezért híve a nyelvi egységnek. A cseremiszeknek két irodalmi nyel­vük van, a küldöttek közül egyesek mindkettő megtartását, mások a ket­tő egységesítését vélték üdvösnek. A komi-permjákok számára — mondta egyik képviselőjük — az volna a jó megoldás, ha a jelenleg létező kétféle zűrjén irodalmi nyelv helyett csak egy lenne, mégpedig olyan, amely bizonyos mértékben el­tér az északi zűrjének nyelvétől, s így magában foglalhatja a délebbi permjákok sok nyelvi sajátosságát. Két irodalmi nyelv egy nép számára luxus — ezt Bereczki Gáboron és Rédei Károlyon kívül sokan hangoz­tatták. Juvan Sesztalov szerint a manysi és hanti nyelvjárások nagy­mérvű különbözősége sem elegendő indok arra, hogy az eltérő dialektu­sokat beszélők mind különböző iro­dalmi nyelvet alakítsanak ki maguk­nak. Többen megfogalmazták, hogy az egységes irodalmi nyelv megerő­síti a népet, a kétféle pedig gyengí­ti, megosztja. Meg kell maradnunk — hangsú­lyozta Tornai József —, hogy ve­lünk együtt megmeneküljenek mind­azon értékek, melyeket részint távo­li múltunkból hoztunk, részint a ké­sőbbi időkben a legkülönfélébb né­pektől kaptunk. Együtt kell megma­radnunk — tette hozzá. Közös célunk legyen, hogy job­ban ismerjük meg egymás kultúráját — mondotta Csoóri Sándor. Kányá­di Sándor maga is tudja, hogy ma még utópisztikusnak tűnik ötlete: műholdas televíziós adás segítségé­vel létesítsünk állandó kapcsolatot, de bízik abban, hogy előbb-utóbb megvalósulhat, ha állami és alapítvá­nyi támogatás járul a szándékhoz. Mindketten kiemelték, hogy nem­csak a kulturális kapcsolatok erősíté­se fontos, hanem a gazdasági szférá­ban, a tudományos életben, még a sportban is együttműködésre van szükség. Új, nagy selyemút kellene, amely Európa közepétől Távol-Kele­tig vezetne, s nemcsak árucikkek cseréjét tenné lehetővé, hanem köz­vetítő szerepet játszana a kultúrák között — fejezte be beszédét Csoóri Sándor. Összefogásra szólított fel a Mün­chenben élő Máté Imre is. Fontos megjegyzése volt: a rokonok sorra vételekor ne feledkezzünk meg a tö­rök nyelvűekről se, tehát a csuvasok­­ról, baskírokról, tatárokról és a töb­biről. Feladatként jelölte meg a ro­kon népek irodalmának Nyugat-Eu­­rópa számára való bemutatását, s be­jelentette, hogy maga is vállalkozik német nyelvű műfordítások készíté­sére. KEMÉNY ATTILA Obi-ugor népviselet 26 • 1993. szeptember 17. HETI MAGYAR0RSZAG

Next