Magyarország, 1993. július-december (30. évfolyam, 27-53. szám)

1993-11-12 / 46. szám

Tüdőgyógyász a Parlamentbe Bonyhádon, a gimnázium szecessziós stílusú épületé­vel szemben, egy földszintes házba csengettem be.­­ Gyógyszertár. Ez már a végállomás volt, az útbaigazí­tást magyarázó, címeket, számokat és neveket tartalma­zó papír fájdalmas elvesztése után. Dr. Hegedűs Éva, a helyi tüdőgondozó vezetője után nyomozok. A gyógyszerész igen udvarias ember volt, mert a hi­ányzó hívószám megadása után felajánlotta készülékét, egyszersmind zavarba ejtően rejtélyes hangon megkér­dezte, hogy titkos dolgokról óhajtok-e a hölggyel be­szélni, mert akkor ő szívesen magamra is hagy. Értet­­len arckifejezésemet látva magyarázólag hozzátette, hogy ő — Barcza Imre — e választókerület országgyű­lési képviselője, és a következő választás alkalmával éppen dr. Hegedűs Éva lesz az egyik ellenfele. Megkö­szönve a szabatos, szíves és fair tájékoztatást meg a rö­vid telefont, a megkapott cím felé távoztam. — Valóban korrekt és intelligens ember a gyógysze­rész úr — mondja dr. Hegedűs Éva, hallva a kaland tör­ténetét. — Mi késztet egy orvosnőt — aki nem tagja egyik pártnak sem — arra, hogy több mint három éve önkor­mányzati képviselőként törődjön városa, sőt a megye közösségével is? — Ha röviden kellene válaszolnom, akkor a szerete­­tet és a szociális érzékenységet említeném. Ezt a házat, ahol beszélgetünk, még a nagyapám építette a század­­forduló táján, ő volt a szemben levő gimnáziumnak az igazgatója, s én szüleimmel — az egyetemi éveket le­számítva — a háború utáni időktől élek itt, kardiológus férjemmel és negyedéves orvostanhallgató lányommal. A tüdőgyógyászatra szakosodtam, amelyről tudni kell, hogy szoros összefüggésben van a szociális mediciná­val. A tüdőbetegek, amelyek általában a nehezebb kö­rülmények között élő, szegényebb néprétegekből kerül­nek ki, sajátos kötődésben vannak orvosukkal, éveken át, ha nem egy életen át tartó törődést is igényelnek. — Ön azt nyilatkozta nemrég, hogy ha az 1994-es választásokon országgyűlési képviselőnek megválaszt­ják, akkor csak annak szenteli életét, és felhagy a hiva­tásával. — Ez így igaz, s ehhez tartom magam. Úgy gondo­lom, hogy a kettőt együtt nem lehet vinni, vagy ha igen, akkor az egyiket a másik kárára. De én a parla­mentben is orvos szeretnék maradni. Abban az értelem­ben, hogy a társadalmat leginkább érintő orvostani, egészségügyi és szociális kérdések még jobban képvi­selve legyenek. Hogy hatékonyabban jelenjen meg a törvényalkotásban e téma és hogy a szociálpolitikának helyesebb irányt lehessen szabni a gazdaságpolitika függvényében. Ezen túlmenően élő kapcsolatra törek­szem választóimmal a körzetem egész területén, a jö­vendő helyi képviselőkkel, az itt élő emberek, nehe­zebb sorban élők, a nyugdíjasok a fiataljaink gondjai­nak elintézése érdekében. — Gondolom megoldásra váró feladat van itt is bő­ven.­­ Mindenekelőtt az itt élő németek kárpótlása fog­lalkoztat, amely nem ment végbe tökéletesen. A mező­­gazdaságban ezen a környéken nincsenek hagyomá­nyai a most előnyben részesülő parasztgazdaságoknak, mert itt nagybirtokok voltak. Vagyis ebben is vannak nyitott és megoldásra váró kérdések. Aztán a kisvállal­kozók megerősítése, fejlesztése, a hitelrendszer — el­lenőrzés melletti — hatékonyabbá tétele, mind-mind szintén megoldásra vár, mert most az emberek a zse­bükre hallgatnak. T. T. J. Templomépítők Pakson Paks nevezetessége az újvárosi részen, a Hősök te­rén megépült Szentlélek-templom. Nem csak azért nevezetes, mert Makovecz Imre tervezte, hanem azért is, mert talán nem épült templom Magyarorszá­gon az elmúlt időkben olyan önzetlen segítséggel, mint ahogyan Pakson. A hívők, és nem csak a paksiak, több mint két és fél millió forintot gyűjtöttek. Érkezett adomány a né­metektől, a svájciaktól és az osztrákoktól. Segített a pécsi püspökség, az akkori egyházügyi hivatal, maga Paks városa és az atomerőmű (!) is igen jelentős ösz­­szeggel járult hozzá a költségekhez. A templom alap­kövét 1988 pünkösdjén dr. Cserháti József pécsi me­gyés püspök helyezte el, s megkezdődött az építke­zés. A templom egész építése során a segédmunká­ért, sőt a kőművesszakmunkáért fizetni nem kellett. A paksiak a három év alatt, amíg épült a templom, háromezer munkanapot dolgoztak fizetség nélkül! (Egy alkalommal, amikor már álltak a falak, s a tetőt palázták, egy miskolci építészmérnök szabadságából egy hetet itt töltött, hogy segíthessen.) A kupolák fapillérei a Pécs melletti Árpád-tetőről, a templom nyolc faoszlopa és a torony faanyaga Sop­ronból valók. Az építménybe kétszáz köbméter fa­anyag van beépítve. A kivitelezésért dicséret illeti a mestereket, így Nyíri Sándor fóti ácsot és csapatát, akik az összes ácsmunkát végezték. A felül­viágító vasszerkezet Sebők Lajos budapesti lakatos, az üve­gezés Varga János budapesti üveges munkája. A to­ronysüvegeket Csertő Lajos dunaújvárosi iparmű­vész, a rézburkolatait Priskin Antal rézműves kisipa­ros készítette. A keresztelőmedencék, gyertyatartók a kelenföldi Kőfaragó Ipari Vállalatnál készültek. Az oltár anyagát Siklósról hozták, amelyet Papp Sándor paksi kőfaragó csiszolt. Paksi asztalosmester munká­ját dicséri a tabernákulum is. Kern István készítette. Vörösfenyőből készültek a padok, a székek és a gyóntatószék. Ezeket Lendvai János nagydorogi és Nagy Gábor cecei asztalosok gyártották. A templom és a torony palázását a Tolna Megyei Építőipari Vál­lalat dolgozói végezték nagyobbrészt szakemberek irányításával, szakmunkástanulókkal. A szobrok Péterffy László szobrászművész alkotá­sai. 1990 decemberében kerültek a templom bejáratá­nak két oldalához. Péterffy Gizella festőművésznő ké­szítette a kupolák alatt látható festményeket. Az elekt­ronikus orgona, amelyet Albert Péter miskolci orgo­naépítő készített, 1990 karácsonyára készült el. A templomkert építése 1991 tavaszán fejeződött be. A kert bejáratához a fakeresztet még ennek az évnek nyarán felállították. A kereszt rézlemez korpuszát s más díszeit Schmidt Ferenc és Jantner János lakato­sok készítették. A szent család vasárnapjára ugyan­csak 1991-ben a hívek kérésére készült el a Szűz Anya és Szent József szobra, amelyre a pénzt a paksi búcsúsok gyűjtötték. A harang Németországból érke­zett, Passauban gyártották. A templomot 1990 pünkösdjén Mayer Mihály pé­csi megyés püspök szentelte fel. Egyebek között ezt mondta: „A 12. században Angliában készült egy festmény, amelyen ugyanúgy, mint itt a templomban, három szimbólum szerepel. A Hold a pásztorembernek, a Nap a földművesnek volt a jelképe, a Nap és a Hold a csillagokat is jelképezi, amelyek a tengeri népeket vezették. A jelképnek a tartalmát kell nézni. A két jel­kép fölött pedig ott magasodik Krisztus keresztje. A Nap mint a fény, hogy egymásra találjunk, hogy egy­mást meglássuk, hogy merjünk figyelni egymásra, hogy észrevegyük a jó szándékot és a jó akaratot. A Hold ezüstös fényével segít, hogy a sötétségben, az éjszakában se bukjunk el. Ha a történelemnek sötét idejében él az ember, akkor is legyen mindig remé­nye, hogy felkel a nap. Nem marad mindig sötét, de a sötétben is kell lenni egy irányítónak, vezetőnek, hogy mindig lássuk a távlati célt és irányt.” A Hősök tere, ahol Makovecz Imrének és Mezei Gábor belsőépítésznek temploma áll, valamikor Szent József tér volt. Az ácsok védőszentje mintha se­gített volna végig az építés során. Hívők sokasága ke­resi fel évente nem csak Paksról a Szentlélek-templo­­mot. (Sz. L. A.) Tolna megyei melléklet Kakasdi képeslap Szekszárd felől szelíd domboldalak között kanyargó út vezet keresztül Ka­­kasdon, arrafelé, ahol az útszéli kis ma­gaslaton csúcsos, fazsindelyes templom karolja át a mellette fehérlő, kőből ké­szült, rézzel fedett társát... Helybélinek látszó atyafi tolja nem messze kerékpárját, akit kérdésemmel, hogy mondaná meg hol lakik a templom lelkésze, megállásra késztetek. — Hát attól függ, hogy melyik temp­lomot keresik — válaszol, messziről mé­ricskélve. — Ennek, a fazsindelyesnek itt. — Ez nem templom, de nem ám, ha­nem faluház. Négy vagy öt éve építik már, de én nem sokat tudok róla. — Jani bácsi! — kiált egy idősebb kerékpáros után, álljon már meg, az utat a faluház érdekli. Pestről gyütt — teszi még hoz­zá magyarázólag. A megszólított láthatólag nem örül a párbeszéd lehetőségének, mert sietősen az egyik szemközti házra bök, s miköz­ben továbbhajt, azt kiáltja, hogy ott ér­deklődjünk, a polgármesternél. Az ugyan nincsen otthon, de a szom­széd földön dolgozgató Horváth László­­né már azt is elmodja, hogy a falut az ős­honos németeken kívül betelepített szé­kelyek lakják. Ő ugyan nem tartozik sem ide, sem oda, de azt tudja, hogy a fából és a mellette kőből épült torony az összekötő épületszárnyakkal e két nép egységét hivatott jelképezni. Aztán ő is útbaigazít, mégpedig Fábián Jánoshoz, a helység asztalos vállalkozójához, aki hat emberrel dolgozik együtt, és aki a fa­luház belső berendezését is készítette. — Én székely származású vagyok, de már itt születtem 1955-ben. Családom Bukovinából, Andrásfalváról származik, mint ahogy a itteniek többsége is. Én úgy tudom, hogy onnan majd’ az egész falu Horthy kormányzósága idején Dél­vidékre települt. Négy évvel később jöt­tek át a kitelepített sváb lakosság helyé­re, amely jelenleg is húsz százalékát te­szi ki a népességnek. A faluház ötlete 1987 táján vetődött fel, amikor a műve­lődési háza — leromlott állapota miatt — le kellett bontani. Makovecz Imre el­fogadta a tervezésre a felkérést, s mi­után tájékozódott a két nép hagyomá­nyairól, ezt a kéttornyos megoldást java­solta elfogadásra. Régóta húzódott a ki­vitelezés anyagi okok miatt, de az utób­bi időben felgyorsult a tempó. A kőből készült, rézlemezzel fedett torony az itte­ni sváb templom mása, míg a fából ké­szült a székely népi építészet hagyomá­nyaiból született, az andrásfalvi temp­lom mintájára. Már majdnem teljesen ké­szen áll. Működik majd benne vendég­lő, polgármesteri hivatal és klubhelyi­ség, háromszáz személyes terem áll ren­delkezésre a rendezvények, bálok számá­ra, sőt, a helyi kábeltévének is itt lesz a stúdiója. Hasznos ez az épület, ahogy gyümölcsöző a két nép együttélése is. T. T. J. HETI MAGYARORSZÁG 1993. november 12. • V

Next