Magyarország, 1994. január-június (31. évfolyam, 1-25. szám)

1994-03-25 / 12. szám

Hírünk a világban der Standard A neonácik betiltását követelik Magyarországon Magyarországnak, Ausztriához hasonlóan, „büntetőtörvényeket” kell „hoznia, hogy szankcionálhassa a faji, soviniszta és antiszemita uszítást”. Ezt követelte Gadó György magyar parlamenti képviselő a Der Standarddal folytatott beszél­getésben. A független képviselő ezzel a „Világnemzeti Népuralmista Párt” egyik gyű­lésére reagált, amely párt a Szálasi Ferenc vezette fasiszta Nyilaskeresztes Párt utódjának tekinti magát. Ám a párt — amelynek betiltását a kormány fontolgat­ja — „sem nem nacionalista, sem nem fasiszta, hanem hungarista” — állítja ve­zetője, Szabó Albert. A kormányban „cigányok és zsidók fognak ülni, akik nem engedik meg, hogy Magyarország a magyaroké legyen”. A holocaust 600 000 magyar áldozatának sorsát Szabó Budapesten mintegy 30 bőrfejű és egy tucat idősebb ember előtt „humbugnak” nevezte. Bármennyire is marginális csoportról van szó, nem szabad ártalmatlannak te­kinteni, hogy „ugyanazokat a jelszavakat szajkózza, amelyekkel ötven évvel ez­előtt tömeggyilkosságot követtek el” — vélekedik Gadó. Emellett az „erősza­kos fiatalok” rejtett szálakkal kapcsolódnak a jobboldali pártokhoz, mint ami­lyen a Magyar Piacpárt vagy a Magyar Igazság és Élet Pártja, amelyek az ideo­lógiájukat „ügyesebben álcázzák”. Ebből a környezetből a neonácik pénzt is kapnak. Végül a korábban az SZDSZ liberális ellenzéki párthoz tartozott Gadó a kor­mánykoalíció három pártjának soraiban is „a szélsőjobboldal számos elvbarát­ját és támogatóját” fedezi fel. Ilyen kijelentései miatt egy tévékabaréban két MDF-es képviselő „tréfásan” azt tanácsolta Gadónak, hogy vándoroljon ki Izra­elbe. Gadó közvetlen összefüggést lát a neonácik nyílt megjelenése és a szélső­­jobboldali újságírók államilag ellenőrzött elektronikus médiákban való fellépé­se között. „Kevésbé képzett újságírók immár teljesen nyíltan zsidóellenesen lépnek fel.” 1994. január 22—23. A magyarok a lengyelek mellett a békés forradalom úttörői voltak Ke­let-Európában. A fordulat előtti utolsó kormány a fiatal Németh Miklós ve­zetése alatt alig különbözött egy demokratikus kormánytól. Megvolt a saj­tó­, a gyülekezési és az utazási szabadság. Reformkommunista politiku­sok, mint Pozsgay Imre és Horn Gyula — az Erich Honecker melletti kelet­berlini betonfejűek dühödt tiltakozása ellenére — megnyitották a határo­kat a menekülő NDK-polgárok előtt. Magyarország már a régi kommunista Kádár idejében is az élen járt a hajdani keleti blokk országai közül a piacgazdaság és egy nyugati típusú társadalom kialakítása felé. Ezt az előnyét mára régen eljátszotta. A demokratikus átalakulás hajda­ni példamutató országában is visszafelé fejlődik a történelem. A választás­ra jogosultak csupán egynegyedével megválasztott kormány Antall alatt a középről jobbfelé tolódott. A hajdani kommunista titkosszolgálat informátora, Csurka István addig átkozódott fasiszta kifejezésekkel egy zsidó-kozmopolita-kapitalista össze­esküvés ellen, ami a szent magyarságot fenyegeti, míg Antall kénytelen volt a megsemmisítő nemzetközi visszhang hatására a szélsőséges politi­kust az uralkodó pártból kizárni. A méreg azonban már hatott. A magyar kormány karhatalommal tisztí­totta meg a Televíziót és a Rádiót minden másképp gondolkozótól, és az elektronikus médiában csak a jobboldali nézeteket engedi érvényre jutni. Antall halála után a belügyminiszter, Boross Péter került hatalomra, aki szilárdan jobboldali beállítottságú. Számára „az újságírónak az a kötelessé­ge, hogy a polgárok elemi vágyát a rend és a stabilitás iránt kielégítse”. Szükséges, hogy a vezető erők „keményen be tudjanak avatkozni”. Boross példaképe Keresztes-Fischer Ferenc, aki a Hitlerrel szövetséges Horthy admirális kormányzósága alatt volt belügyminiszter. Amikor Horthy hamvait előző év szeptemberében a portugáliai száműzetésből haza­hozták, és 50 000 gyászoló részvételével újra eltemették, Boross belügymi­niszter az első sorban ült. Olyan koszorúk előtt, amelyeken virágból a haj­dani Nagy-Magyarország volt kirakva, és hallgatta az Erdélyi himnuszt (sic!), amely a Romániához csatolt országrészről „soha nem mond le”. A magyar szélsőjobboldaliak, akik a liberális köztársasági elnökben, Göncz Árpádban „hazaárulót” látnak, egy olyan trauma megszállottjai, amely egykoron a Weimari Köztársaságot is tönkretette, és ma Oroszor­szágban a fasizmus útját egyengeti. Weimar számára ezt a versailles-i szé­gyenletes szerződés jelentette, Moszkva számára a szovjet birodalom ösz­­szeomlása, a magyarok számára a trianoni béke. Az első világháború katasztrófája után, amikor a császári és a királyi mo­narchia romjain „minden nép a maga piszkos kis államát építgette” (így az osztrák regényíró, Joseph Roth). Magyarország a trianoni békeszerződés­ben területének 71 százalékát és lakosságának 64 százalékát elveszítette. Csak Románia nagyobb területet kebelezett be szomszédjából, mint az a terület, amit a magyaroknak meghagytak. A maradékon Csehszlovákia és Jugoszlávia osztozott, még Ausztria is kapott egy keskeny sávot. Magyar­­ország nemcsak idegen népeket veszített el, amelyek addig az uralma alá tartoztak, mint például a horvátok, hanem hárommillió magyar is az új or­szághatárokon kívül rekedt. „Az újkori történelemben nincs még egy példa arra, hogy egy kultúror­­szágot így szétdaraboltak volna egy vesztett háború után” — panaszkodik egy revizionista történelemkönyv a harmincas években. A külföldön élő magyar szerző, Szilágyi Dénes azt írja, hogy az amputáció „szenvedélyes és robbanásra kész irredentizmust” váltott ki a magyarokból. És ennek a negatív következményei még napjainkban is érezhetők. 199411 A régi démonok újra táncolnak A nemzeti megaláztatás, az elszegényedés és a céltalanság az embereket Keleten és Nyugaton az újraéledő fasizmus karjaiba kergeti. Ennek a jelen­ségnek új szimbóluma az orosz Zsirinovszkij, akinek most Németország megtagadta a beutazást, miután a bolgárok már kiutasították az országuk­ból. A császári és királyi monarchia romjaiból létrejött délszláv államban ugyanannyi kisebbség tartozott az uralkodó szerbek alá, mint a nemzetisé­gi viszályok miatt széttöredezett Habsburg Birodalomban. Jugoszlávia most — hetven évvel később — tönkrement bele. A csehek és a szlovákok az első világháború után váltak külön állammá jelentős német és magyar népcsoportokkal a határaikon belül. Számukra is ütött az igazság órája, amikor feloszlottak külön Cseh és külön Szlovák Köztársaságra. Az utóbbi még mindig küszködik a magyar kisebbség prob­lémájával, amelyet csak még jobban felszítanak a nacionalista tendenciák és az etnikai ellentétek. Hogy a pártatlan tájékoztatást megakadályozzák, a kormány meg akarja tiltani a Szabad Európa Rádió szlovák nyelvű programjának sugárzását az ország középhullámú adóján. A saját rádió- és tévéprogramot már régen el­lenőrzés alá helyezték. A szlovákok mártírként tisztelik a Hitler kegyelméből létrehozott, rövid életű államuk elnökét, az 1947-ben kivégzett Jozef Tiso prelátust, és a ma­gyar kisebbséget a régi, bevált módszerek szerint nyomják el. Ezek pedig, akik hajdan az uralkodó nép voltak a Felvidéken, ahogy a császári és kirá­lyi időkben Szlovákiát nevezték, a közeli anyaországhoz fordulnak, csak­úgy, mint Romániában, Ukrajnában és a hajdani Jugoszlávia területén is a magyar kisebbség, és a „Nagy-Magyarországról” nosztalgiázók készséggel fogadják őket. A decemberben elhunyt kormányfő, Antall József, mindjárt a hivatalba lépése után hangsúlyozta, hogy „lélekben 15 millió magyar miniszterelnö­kének" érzi magát , bár az ország határain belül csak tízmillióan élnek. Magyarország és annak fasiszta tradíciók felé hajlása szomorú példája a jeruzsálemi történész, Slomo Avneri elméletének, miszerint „az összes kommunizmus utáni ország jövőjére vonatkozó legbiztosabb jóslat a múlt­ban rejlik”. 16 • 1994. március 25. HETI MAGYARORSZÁG és­ FINANCIAL TIMES Magyarország célba vette a titkos ügynököket A magyar parlament megszavazta: kényszerítsék a volt titkos politikai ügynö­köket és informátorokat, hogy vonuljanak vissza a nyilvánosságtól, azzal a fe­nyegetéssel, hogy el fogják őket távolítani, ha önként nem teszik. Ez a lépés ré­sze annak a jobboldali kormánypárti „igazságszolgáltató” mozgalomnak, amelynek célja, hogy a május 8-án esedékes választások előtt a szocialista múlt gaztetteire terelje a figyelmet. Horn Gyulának, a szocialisták vezetőjének a közvélemény-kutatás alapján komoly személyi előnye van Boross Péter mi­niszterelnökkel szemben. Hám úr azonban tagja volt annak a munkásőrségnek, amelyik segítette a szovjet csapatokat, hogy letörjék a kommunista uralom elle­ni felkelést 1956-ban. Az új törvény célba vette ennek a szervezetnek a tagjait is éppúgy, mint a titkosrendőrséget. A kormány megkezdte azoknak a szemé­lyeknek a letartóztatását, akiket háborús bűnökkel vádolnak a forradalom alatt tanúsított magatartásukért, és felülvizsgálja az újságkiadókat, mert meg van ar­ról győződve, hogy a médiákban a hajdani kommunisták uralkodnak. 1994. március 9. NICHOLAS DENTON

Next