Magyarország, 1994. január-június (31. évfolyam, 1-25. szám)
1994-03-25 / 12. szám
Kultúra Rejtélyes kincsünk, a magyar írás „Agyonhallgatott és félreértelmezett ismerethalmaz” rendszerezése és elemző feltárása a hézagpótló vállalkozás célja. Írástörténet és őstörténet kapcsolatát, szerves egységét kívánja bemutatni — ráadásul nem a „hivatalos”, akadémiai keretek között. Az írástörténeti Kutatóintézet szerzői sorozatban szeretnék megjelentetni a magyar történelem eleddig másként, vagy éppen hiányosan bemutatott és értékelt, hozzáférhető emlékeit, dokumentumait. Szándékuk szerint keretet akarnak biztosítani a magyar írástörténeti publikációknak, és tudományos igénnyel, de az eddig elfogadottól eltérő véleményt megfogalmazva óhajtják a magyar tudomány régi adósságát legalább részben törleszteni. Az elsőként megjelent kötet (Bronzkori magyar írásbeliség) széles körű logikai összefüggésben, egységben tárja föl a magyar írásbeliség emlékeit, az eddig figyelembe vett tér és idő kiterjesztésével. Az egymással összevethető megoldások, motívumok szinte követelik a hasonlíthatóság figyelembevételét. Ősi hagyományok őrződtek meg, évezredek során és társadalmi-történelmi valóságunk beteljesedésével egy összefüggő kultúrkör alapvető értékeit teremtették meg. A preírás kapcsoló szerepe, az üzenetközvetítési mód folytonos fejlődése egyszerű, fonetikus íráshoz vezetnek. „A nagy folyamvölgyek magaskultúráiban mind a lineáris formavilág, mind pedig a fonetikus szótag- vagy betűírás gondolata a kezdetektől, de legalábbis már igen korán rendelkezésre állt” — s ez etnikai-történelmi mozgások folytán a hódító népek saját követelményéhez is igazodó egyetemes közlési rendszerré alakult. A kötet jól érzékelteti azt a folyamatot, ahogyan a grafikai formák fejlődtek, a bonyolultból egyszerűbbé váló (lineáris) írás pedig a „lovasnomád” népek és a folyamvölgyi öntözéses mezőgazdaság közös kultúrkincseként jelenik meg Eurázsiában. A feltételezett ősi kapcsolat a rokon ábécék hasonlóságára is magyarázatot adhat, s értelmezhetővé teszi a föníciai, etruszk, székely, ótürk betűkészlet „átfedéseit”, gyakorta azonos megoldásait. A székely írás eredete tudományosan izgalmas felfedezésre hívja olvasóját, melynek végkicsengéseként az óegyiptomi, székely és kínai jel-szimbólumok közös gyökerét találjuk meg. A „déli kapcsolatokat szigorúan tiltó” hivatalos tudományosság számára azonban akár botrányos lehet a „bronzkori magyar írásbeliség” fogalma is. Pedig, a szerzők szerint, a tamgák (tulajdon- és nemzetségjelek), a számjelölő módszerek, barlang- és sziklarajzok egészen a mángorlók preírásszerű jelkészletéig s az enlakai életfáig bizonyítják az ősi egységet — sokszínűségében, változatos megnyilvánulásukban — is. Az „életfa”, a „sarok”, az „us” rovásjel, a „király”- fogalom és ábrázolás, a horezmi és hettita megfelelők térbeli, időbeli egységgé kovácsolják a gazdag jelképrendszert. A korai realizmust fölváltja a szimbolika, mint ahogy a törzsszövetségi népek természeti társadalma is történelmet ír a kontinensen. Térbeli és időbeli egységben. E kötet szerzőit semmiféle dogma nem köti. Hivatalos tiltás nem korlátozza, politikai akadályai nincsenek a kutatás ilyen irányba való folytatásának — még akkor sem, ha a korábban monopolhelyzetbe került szakemberek drasztikus elutasítása akadálya minden, e tárgyba folyó termékeny vitának. S ha a kötet állításai olykor fantasztikusnak hatnak is — szemléletbővítő hatása, új meglátásai termékenyítőek lehetnek a hagyományok kutatóinak, az ősműveltségünkkel foglalkozóknak gondolkodására: a múlt feneketlen kútja mindig bőségesen kínál meglepetéseket. (Bronzkori magyar írásbeliség. Szerkesztette: Varga Géza, Irástörténeti Kutató Intézet, 1983) BUDAY ZSOLT LÁSZLÓ ÍRÁSTÖRTÉNETI TAlVMÁlMtK Bronzkori mcf c/i/cf r írásbeliség SZERKESZTETTE: VARGA GÉZA IntSTÖRTÉNETI KuTATÓ ESTÉZET. 14 • 1994. március 25. HETI MAGYARORSZÁG A falumunka útján A két világháború között Erdély magyar szociológiájának, társadalom- és művelődéspolitikájának, közéletének egyik meghatározó személyisége volt Venczel József (1913—1972). Válogatott írásainak gyűjteménye A falumunka útja címmel jelent meg a közelmúltban. A kiadók — az Orbán Balázs Közművelődési Egylet, a Magyar Művelődési Intézet és a Magyar Népfőiskolai Társaság — a szerző születésének nyolcvanadik évfordulóján e kötettel kívántak tisztelegni az egyetemes magyar társadalomtudomány jeles alakjának emléke előtt. Venczel József a Csíkszeredai római katolikus főgimnázium tanulója, s az érettségi vizsgát követően megnyeri az Erdélyi Helikon irodalmi nagydíját. A kolozsvári I. Ferdinánd Tudományegyetem jogi karán szerez diplomát. Később doktorál is. Részt vesz az Erdélyi Fiatalok mozgalmában, a harmincas években az Erdélyi Iskola című pedagógiai lap szerkesztője. Párhuzamosan a Hitel című folyóiratot is szerkeszti. Szerkesztői munkái mellett 1939 és 1945 között az Erdélyi Magyar Gazdasági Egyesület statisztikai osztályának vezetője, majd két éven át a Bolyai Tudományegyetem statisztikai és szociológia professzora. 1947-ben — mint oly sokakat akkoriban — internálják, majd bebörtönzik, felesége megfogalmazása szerint: „1950. február 17-étől 1961. január 1-éig távol volt családjától”. Hét társával — Márton Áron püspökkel, Korparich Endre tengerész századossal, Szász Pál ügyvéddel, Lakatos István nyomdásszal, Kurkó Gyárfás lakatos kisiparossal, a Magyar Népi Szövetség elnökével, Teleki Ádám földbirtokossal és Bodor Bertalan főkönyvelővel együtt — összeesküvés és hazaárulás vádjával ítélték el. A kötet fejezetei (Falukutató munka és gyakorlat, A falumunka értelme, Falupolitika, Népismeret — önismeret) olyan cikkeket, tanulmányokat tartalmaznak, amelyeket Venczel József a két világháború közötti erdélyi magyar sajtóban közölt. A válogató Székely András Bertalan szerint írásainak zöme ma is folyóiratok mélyén rejtőzködik. Venczel Józsefet a Dimitrie Gusti-féle román monografikus szociológiai iskola legjelentősebb magyar képviselőjének tartják. A Függelékben kapott helyet Domokos Pál Péter A Márton Áron, Venczel József és társai ellen indított koncepciós per előzménye, lefolytatása és ítélete című, több mint negyvenoldalas tanulmánya. A Márton Áron püspök által kezdeményezett és a párizsi béketárgyalásoknak szánt, de elsikkasztott, elhallgatott Memorandumhoz Venczel József, mint a legszakavatottabb, rajzol térképet. E szerint Magyarországhoz csatlakozott volna 1 350 000 magyar és 850 000 román. A Dél-Erdélyben maradt magyarok egy államközi megegyezés alapján lakást és vagyont cserélhettek volna az évek folyamán az Észak-Erdélyben maradt románokkal. Domokos Pál Péter sok értékes adattal és adalékkal szolgáló tanulmánya egyik érdekes részletét hadd idézzem. A verésektől megzavarodott Kurkó Gyárfás az utolsó szó jogán a következőket mondja a tárgyaláson: „Mondja kérem, mit akarnak ezek az oláhok éntőlem? Én már fiatal korom óta kommunista vagyok. A románok pedig a legrégibb fasiszták Európában. Azt hiszik, hogy már elfelejtettük, hogy a románok küldtek hadsereget Budapestre, hogy megsemmisítsék a magyar proletárdiktatúrát, hogy elkergessék Kun Béla elvtársat. A románok hozták Horthy Miklóst, a magyar fasizmust uralomra akkor, amikor sem Olaszországban, sem Németországban nem létezett fasizmus, mert a román bojárok féltették a bőrüket. Ma délben Sztálin elvtárssal ebédeltem. Megmondta nekem, hogy ezután soha ne higgyek az oláhoknak, mert soha nem voltak becsületesek. Elkísérték a németeket Sztálingrádig, azután a szovjet csapatokat a Tátráig, és most lesik az amerikai csapatokat, mert azokat is szívesen elkísérnék legalább Moszkváig. Sztálin elvtárs azt mondta, hogy engem azért üldöznek a románok, mert már fiatal korom óta kommunista vagyok, és olyan katonatisztek ítélkeznek felettem, akik végigszolgálták Antonescut és a vasgárdistákat. Most végeredményben mit akarnak tőlem?” „Semmit, Kurkó úr — mondta az elnök. — Üljön csak le nyugodtan és viselkedjen csendben.” Domokos Pál Péter hozzáteszi: „Az elnök azt hitte, hogy Kurkó veszedelmes bolond, akit meg kell nyugtatni, de a többiek úgy vélték, abban a pillanatban, hogy nem is olyan bolond, mint amilyennek látszik.” GITTÁI