Magyarország, 1994. július-december (31. évfolyam, 26-52. szám)

1994-10-14 / 41. szám

Kultúra Jubileum Fiatal arcok, friss hangzatok Negyven éve él és muzsikál a Szent István Gim­názium Szimfonikus Zenekara, ez a rangos együt­tes, amelynek szíve-lelke a kezdetkor Záborszky József énektanár, karnagy, akitől fiai, István és Kálmán vették át a stafétabotot, helyesebben: kar­mesterpálcát. Aranykoruk már volt? — kérdezte tőlem valaki, amikor megkaptam az ünnepi meg­hívót. Az van most is — feleltem, mert ez a zene­kar egyszerűen képtelen megöregedni, mivel ál­landóan fiatal arcok ragyognak a hangszercsopor­tokban, s ujjak, szájak mozdulatától csupa friss hangzatok áradnak... A Kongresszusi Központban szeptember 25-én köszöntötte őket a közönség, jelen voltak a régi muzsikusok, köztük európai, sőt világnagyságok, akik innen kerültek ki, itt zenéltek s adták hírül mindenkinek, a muzsika erkölcsi kérdés is, meg­tartó erő és léleknemesítő. Négy évtizedes tapasz­talatuk Beethoven mondása lehet: „Tanítsátok gyerekeiteket erényre, mert az boldogít és nem a pénz.” Felhangzott Erkel Ünnepi nyitánya, Kodály Háry-szvitjének néhány részlete, jelen volt Bar­tók Magyar parasztdalaival, és szárnyalt Beetho­ven IX. Szimfóniájának utolsó tétele... És persze volt házimuzsika a régiekkel, baráti találkozó­n éjfélig. E sorok írója különös elfogódottsággal ima, ha nem tartaná vissza törvényszerű parancs, légy fe­gyelmezett. Az leszek, de azért elmondom, kislá­nyom zenei kultúráját ennek a zenekarnak is kö­szönheti, a hegedűsök közt húzza, és számos szü­lő nevében mondhatom: a köszönet bensősége ez­úttal felülemelkedik minden protokollon. Őket már nem protokoll, érdemes elismerés illeti. Az elmúlt években együtt csatáztam velük hi­vatalból és szeretetből a Columbus utcai székhá­zukért. Sikerrel. Lapozgatom jubileumi könyvü­ket. A könyv mindenről tudósít, dokumentum­igénnyel. Íme 1954, amikor kezdődött a játék a gimnáziumból összeverbuvált 16 tagú vonószene­­karral. Három esztendő elmúltával már az egyik balatoni tábori koncerten az eső ellenére sem visz­­szavonuló társaságot Latabár Kálmán ajándékoz­ta meg hatezer forinttal, ami akkor egy ház ára volt. És folytathatnám. Mindenesetre a ’60-as évek derekán évente Ferencsik János is a zene­kar élére állt, s külföldi útjain elmondta, van egy fiatalokból álló rangos zenekar Magyarországon. Csapongók, mert közben eszembe jut Zá­borszky József, a kedves Józsi bácsi néhány sza­va, amikor az elszállt évekről meditáltunk együtt, nála, és éppen Lajtha László miséjére terelődött a szó, amit ők újítottak fel, lemezre vették a Má­tyás-templomban. Persze ők voltak számos mű­nek a megszólaltatói akkor, amikor bizonyos szer­zők ritkábban léptek elő: Járdányi Pál, Dohnányi Ernő, Borlay Rudolf. Még megszámolni is nehéz, hány művet adtak elő negyven év alatt. Köztük van Mozart 12 éves korában írt zsenge (azaz: friss-harmatos) műve és operája. Dvorák szinte minden remekműve műsorokra került, a Stabat Mater is és Glazunov Szaxofonversenye... A kritikai megnyilatkozások közt olvasom a korán elhunyt, nagy tehetségű „ítész”, Pernye András méltatását, aki pedig mindig szigorúan igényes volt. 1969-et írtak: „Bach III. Branden­burgi versenye Kovács Dénes vezényletével igen szép és lelkes produkció benyomását keltette. Ez a kizárólag vonósokat foglalkoztató, kényes re­mekmű még a profi zenekarok előadásában is csak ritkán hangzik fel kifogástalan előadás­ban... Valóban megható és különleges élményt jelentett ez az örömteljes együtt muzsikálás. Új­ból igazolódott az előadóművészetnek az a rejté­lyes törvénye, amely szerint az adott, kisebb lehe­tőségek maximális valóra váltása többet ér, mint­ha a nagyobb lehetőségeket csak felében-harma­­dában valósítják meg.” A Szent István Szimfonikusok belső tűzzel, együtt muzsikálással éltek kezdettől, s hogy ere­jük a szívükben rejlik, az a muzsika javára lehet bármely időben. Több rangos külföldi dirigens vezényelte ed­dig is őket, számos helyen megfordultak a világ­ban. Ismerik az „istvánosokat”, akiknek nagyze­nekara, mint Záborszky Kálmán karnagy bejelen­tette, önálló együttessé válik, és ezentúl ezt a cí­met viseli: Szent István Király Szimfonikus Zene­kar. A cím kötelez — mondták már a régiek. És Záborszkyék tudják, mit jelent a tradíció abban az országban, amelyet magyarnak nevez a világ. Köszöntőt akartam, beszámoló kerekedett, töre­dékes az írásom. A köszöntő ez legyen: fény ne­vükre, áldás, siker életükre, hiszen örök dolgok közé szövik be történetüket. TÓTH SÁNDOR Könyv „Más országokban szellemi forradalmat kevernek a filozófusok, nálunk észre sem veszik őket” — ez­zel a gondolattal vezeti be Hanák Tibor Az elfelej­tett reneszánsz című művét, melynek sorsa ugyan­csak a száműzetés lett. Hanák évtizedes gyűjtő­munkával próbálta a századunk első felében virág­zó, a marxizmus által feledésre ítélt filozófiai irányzatokat, izgalmas világelveket, rendszereket ismét beemelni a magyar köztudatba, de könyve itt­hon nem jelenhetett meg. Rendszerváltás kellett ah­hoz, hogy az Európai Protestáns Magyar Szabad­­egyetem által Bemnben 1981-ben napvilágot látott értékes könyv nálunk is közkinccsé válhasson. A háború előtti Magyarország szellemi életét még a műveltebbek is a Nyugat nemzedékével azo­nosítják. Hiszen hol is hallottak volna a sziporkázó elmékről, kiknek tollából nagyszerű elméletek szü­lettek, olykor megelőzve nyugati kortársaikat is? Most végre kezünkben tarthatjuk a könyvet, mely elénk tárja a század első felének magyar filozófiai panorámáját. A mű külön érdeme, hogy az egyes bölcseleti irányzatokat más filozófiai áramlatok, a politikai élet, valamint a filozófiai gondolkodásra nagy hatással bíró tudományágak konstellációjá­ban mutatja be. Ennek jegyében tárgyalja az isme­retelméletet, a kísérleti és tapasztalati lélektant és a pszichoanalízist, a történelem- és társadalomböl­­cseletet, valamint az etikát és az esztétikát. Az elfelejtett reneszánsz elsősorban a filozófiá­ban nem járatos olvasóhoz szól. Kézikönyv, de nem a megszokott filozófiai lexikonok száraz, él­vezhetetlen adatgyűjteménye. Bevallottan didakti­kus jellegével a bölcselet megkedveltetésére vállal­kozik. Stílusa olvasmányos, lebilincselő, idegen szavak nem nehezítik a megértését. A marxista évtizedekben az uralkodó ideológiá­hoz való viszony volt mindennek az értékmérője. Hanák azonban nem ítélkezik, egyforma szeretet­tel fordul mindenkihez. A filozófia története szá­mára intés: „Minden igazságunk csupán emberi igazság, törékeny és esendő”. Ebből a meggyőző­désből fakad Hanák Tibor mély humanizmusa és alázata, mely áthatja szép könyvét. (Göncöl Kiadó) SÓLYOM BEÁTA Megmentett világelvek 14 • 1994. október 14. MAGYARORSZÁG Kiállítás Kossuth mégis kell Művészeti értetlenség fogadta a monoki Kos­­suth-emlékház felújítását — döbbenten hall­hattuk a minap ezt a kijelentést a történelmi emlékhely rendbehozatala kapcsán Dankó Ka­talintól, a sárospataki Rákóczi-múzeum mun­katársától. Vajon kinek nem kell Kossuth La­jos emléke? Már 1988-ban halaszthatatlanná vált a copf stílusban épült ház felújítása. Ám ekkor úgy látszott, hogy lehetetlen előteremteni a szüksé­ges pénzt. Szerencsére Sárospatakon — az ot­tani Rákóczi-múzeum filiáléjaként működik a monoki Kossuth-emlékház — Dankó Katalin­nak és munkatársainak eltökélt szándéka volt, hogy nem hagyják elpusztulni a történelmi em­lékhelyet. A Művelődési és Közoktatási Mi­nisztérium szűkös lehetőségeihez mérten fo­lyamatosan támogatta a felújítást. Ennek elle­nére nyilvánvalóvá vált: úgy kell összekoldul­ni a hiányzó százezreket. Ráadásul az évekig tartó huzavona során megtriplázódtak a költsé­gek. Északkelet-Magyarország eldugott részé­be nehéz odacsábítani a mecénásokat, így for­dulhatott elő, hogy a fővároscentrikusság mi­att több, egyébként a művészet és a kultúra tá­mogatására hivatott alapítvány is megtagadta­­­ a segítségnyújtást. Az épület környékének a rendbetétele is a tervek között szerepelt, ám a Környezetvédel­mi és Területfejlesztési Minisztériumnak nem állt módjában erre a célra áldozni. Az építke­zés idején mindvégig csak csöpögtetve érke­zett a pénz. Az Országos Műemlékvédelmi Hi­vatal mindössze egyetlen kapuval segítette az épületegyüttes felújítását. Az ország túlsó végében tevékenykedő Pre­­nor cég több százezer forinttal járult hozzá a felújításhoz. A munkák finisében lett a borso­di térség országgyűlési képviselője Kupa Mi­hály. Segítségével sikerült olyan anyagi támo­gatást szerezni, hogy már nem fenyegette ve­szély a munkák befejezését. Kossuth Lajos halálának századik évfordu­lóján végre siker koronázta a kezdetben kilá­tástalannak tűnő küzdelmet. Ezentúl — emlé­kezéshez méltó környezetben — nem csak a család egykori lakóházában kiállított relikviá­kat szemlélhetjük. Az eddig kihasználatlanul álló négyszobás melléképületben helytörténeti kiállítást, az alagsorban pedig hamisítatlan, to­kaji borospincét tekinthetünk meg. KASSAI JÁNOS Kossuth Lajos monoki szülőh­áza

Next