Magyarország, 1994. július-december (31. évfolyam, 26-52. szám)
1994-10-14 / 41. szám
Kultúra Jubileum Fiatal arcok, friss hangzatok Negyven éve él és muzsikál a Szent István Gimnázium Szimfonikus Zenekara, ez a rangos együttes, amelynek szíve-lelke a kezdetkor Záborszky József énektanár, karnagy, akitől fiai, István és Kálmán vették át a stafétabotot, helyesebben: karmesterpálcát. Aranykoruk már volt? — kérdezte tőlem valaki, amikor megkaptam az ünnepi meghívót. Az van most is — feleltem, mert ez a zenekar egyszerűen képtelen megöregedni, mivel állandóan fiatal arcok ragyognak a hangszercsoportokban, s ujjak, szájak mozdulatától csupa friss hangzatok áradnak... A Kongresszusi Központban szeptember 25-én köszöntötte őket a közönség, jelen voltak a régi muzsikusok, köztük európai, sőt világnagyságok, akik innen kerültek ki, itt zenéltek s adták hírül mindenkinek, a muzsika erkölcsi kérdés is, megtartó erő és léleknemesítő. Négy évtizedes tapasztalatuk Beethoven mondása lehet: „Tanítsátok gyerekeiteket erényre, mert az boldogít és nem a pénz.” Felhangzott Erkel Ünnepi nyitánya, Kodály Háry-szvitjének néhány részlete, jelen volt Bartók Magyar parasztdalaival, és szárnyalt Beethoven IX. Szimfóniájának utolsó tétele... És persze volt házimuzsika a régiekkel, baráti találkozón éjfélig. E sorok írója különös elfogódottsággal ima, ha nem tartaná vissza törvényszerű parancs, légy fegyelmezett. Az leszek, de azért elmondom, kislányom zenei kultúráját ennek a zenekarnak is köszönheti, a hegedűsök közt húzza, és számos szülő nevében mondhatom: a köszönet bensősége ezúttal felülemelkedik minden protokollon. Őket már nem protokoll, érdemes elismerés illeti. Az elmúlt években együtt csatáztam velük hivatalból és szeretetből a Columbus utcai székházukért. Sikerrel. Lapozgatom jubileumi könyvüket. A könyv mindenről tudósít, dokumentumigénnyel. Íme 1954, amikor kezdődött a játék a gimnáziumból összeverbuvált 16 tagú vonószenekarral. Három esztendő elmúltával már az egyik balatoni tábori koncerten az eső ellenére sem viszszavonuló társaságot Latabár Kálmán ajándékozta meg hatezer forinttal, ami akkor egy ház ára volt. És folytathatnám. Mindenesetre a ’60-as évek derekán évente Ferencsik János is a zenekar élére állt, s külföldi útjain elmondta, van egy fiatalokból álló rangos zenekar Magyarországon. Csapongók, mert közben eszembe jut Záborszky József, a kedves Józsi bácsi néhány szava, amikor az elszállt évekről meditáltunk együtt, nála, és éppen Lajtha László miséjére terelődött a szó, amit ők újítottak fel, lemezre vették a Mátyás-templomban. Persze ők voltak számos műnek a megszólaltatói akkor, amikor bizonyos szerzők ritkábban léptek elő: Járdányi Pál, Dohnányi Ernő, Borlay Rudolf. Még megszámolni is nehéz, hány művet adtak elő negyven év alatt. Köztük van Mozart 12 éves korában írt zsenge (azaz: friss-harmatos) műve és operája. Dvorák szinte minden remekműve műsorokra került, a Stabat Mater is és Glazunov Szaxofonversenye... A kritikai megnyilatkozások közt olvasom a korán elhunyt, nagy tehetségű „ítész”, Pernye András méltatását, aki pedig mindig szigorúan igényes volt. 1969-et írtak: „Bach III. Brandenburgi versenye Kovács Dénes vezényletével igen szép és lelkes produkció benyomását keltette. Ez a kizárólag vonósokat foglalkoztató, kényes remekmű még a profi zenekarok előadásában is csak ritkán hangzik fel kifogástalan előadásban... Valóban megható és különleges élményt jelentett ez az örömteljes együtt muzsikálás. Újból igazolódott az előadóművészetnek az a rejtélyes törvénye, amely szerint az adott, kisebb lehetőségek maximális valóra váltása többet ér, mintha a nagyobb lehetőségeket csak felében-harmadában valósítják meg.” A Szent István Szimfonikusok belső tűzzel, együtt muzsikálással éltek kezdettől, s hogy erejük a szívükben rejlik, az a muzsika javára lehet bármely időben. Több rangos külföldi dirigens vezényelte eddig is őket, számos helyen megfordultak a világban. Ismerik az „istvánosokat”, akiknek nagyzenekara, mint Záborszky Kálmán karnagy bejelentette, önálló együttessé válik, és ezentúl ezt a címet viseli: Szent István Király Szimfonikus Zenekar. A cím kötelez — mondták már a régiek. És Záborszkyék tudják, mit jelent a tradíció abban az országban, amelyet magyarnak nevez a világ. Köszöntőt akartam, beszámoló kerekedett, töredékes az írásom. A köszöntő ez legyen: fény nevükre, áldás, siker életükre, hiszen örök dolgok közé szövik be történetüket. TÓTH SÁNDOR Könyv „Más országokban szellemi forradalmat kevernek a filozófusok, nálunk észre sem veszik őket” — ezzel a gondolattal vezeti be Hanák Tibor Az elfelejtett reneszánsz című művét, melynek sorsa ugyancsak a száműzetés lett. Hanák évtizedes gyűjtőmunkával próbálta a századunk első felében virágzó, a marxizmus által feledésre ítélt filozófiai irányzatokat, izgalmas világelveket, rendszereket ismét beemelni a magyar köztudatba, de könyve itthon nem jelenhetett meg. Rendszerváltás kellett ahhoz, hogy az Európai Protestáns Magyar Szabadegyetem által Bemnben 1981-ben napvilágot látott értékes könyv nálunk is közkinccsé válhasson. A háború előtti Magyarország szellemi életét még a műveltebbek is a Nyugat nemzedékével azonosítják. Hiszen hol is hallottak volna a sziporkázó elmékről, kiknek tollából nagyszerű elméletek születtek, olykor megelőzve nyugati kortársaikat is? Most végre kezünkben tarthatjuk a könyvet, mely elénk tárja a század első felének magyar filozófiai panorámáját. A mű külön érdeme, hogy az egyes bölcseleti irányzatokat más filozófiai áramlatok, a politikai élet, valamint a filozófiai gondolkodásra nagy hatással bíró tudományágak konstellációjában mutatja be. Ennek jegyében tárgyalja az ismeretelméletet, a kísérleti és tapasztalati lélektant és a pszichoanalízist, a történelem- és társadalombölcseletet, valamint az etikát és az esztétikát. Az elfelejtett reneszánsz elsősorban a filozófiában nem járatos olvasóhoz szól. Kézikönyv, de nem a megszokott filozófiai lexikonok száraz, élvezhetetlen adatgyűjteménye. Bevallottan didaktikus jellegével a bölcselet megkedveltetésére vállalkozik. Stílusa olvasmányos, lebilincselő, idegen szavak nem nehezítik a megértését. A marxista évtizedekben az uralkodó ideológiához való viszony volt mindennek az értékmérője. Hanák azonban nem ítélkezik, egyforma szeretettel fordul mindenkihez. A filozófia története számára intés: „Minden igazságunk csupán emberi igazság, törékeny és esendő”. Ebből a meggyőződésből fakad Hanák Tibor mély humanizmusa és alázata, mely áthatja szép könyvét. (Göncöl Kiadó) SÓLYOM BEÁTA Megmentett világelvek 14 • 1994. október 14. MAGYARORSZÁG Kiállítás Kossuth mégis kell Művészeti értetlenség fogadta a monoki Kossuth-emlékház felújítását — döbbenten hallhattuk a minap ezt a kijelentést a történelmi emlékhely rendbehozatala kapcsán Dankó Katalintól, a sárospataki Rákóczi-múzeum munkatársától. Vajon kinek nem kell Kossuth Lajos emléke? Már 1988-ban halaszthatatlanná vált a copf stílusban épült ház felújítása. Ám ekkor úgy látszott, hogy lehetetlen előteremteni a szükséges pénzt. Szerencsére Sárospatakon — az ottani Rákóczi-múzeum filiáléjaként működik a monoki Kossuth-emlékház — Dankó Katalinnak és munkatársainak eltökélt szándéka volt, hogy nem hagyják elpusztulni a történelmi emlékhelyet. A Művelődési és Közoktatási Minisztérium szűkös lehetőségeihez mérten folyamatosan támogatta a felújítást. Ennek ellenére nyilvánvalóvá vált: úgy kell összekoldulni a hiányzó százezreket. Ráadásul az évekig tartó huzavona során megtriplázódtak a költségek. Északkelet-Magyarország eldugott részébe nehéz odacsábítani a mecénásokat, így fordulhatott elő, hogy a fővároscentrikusság miatt több, egyébként a művészet és a kultúra támogatására hivatott alapítvány is megtagadta a segítségnyújtást. Az épület környékének a rendbetétele is a tervek között szerepelt, ám a Környezetvédelmi és Területfejlesztési Minisztériumnak nem állt módjában erre a célra áldozni. Az építkezés idején mindvégig csak csöpögtetve érkezett a pénz. Az Országos Műemlékvédelmi Hivatal mindössze egyetlen kapuval segítette az épületegyüttes felújítását. Az ország túlsó végében tevékenykedő Prenor cég több százezer forinttal járult hozzá a felújításhoz. A munkák finisében lett a borsodi térség országgyűlési képviselője Kupa Mihály. Segítségével sikerült olyan anyagi támogatást szerezni, hogy már nem fenyegette veszély a munkák befejezését. Kossuth Lajos halálának századik évfordulóján végre siker koronázta a kezdetben kilátástalannak tűnő küzdelmet. Ezentúl — emlékezéshez méltó környezetben — nem csak a család egykori lakóházában kiállított relikviákat szemlélhetjük. Az eddig kihasználatlanul álló négyszobás melléképületben helytörténeti kiállítást, az alagsorban pedig hamisítatlan, tokaji borospincét tekinthetünk meg. KASSAI JÁNOS Kossuth Lajos monoki szülőháza