Magyarország, 1994. július-december (31. évfolyam, 26-52. szám)

1994-11-25 / 47. szám

Parlamenti folyosó Most már nagyon izgatott vagyok. Mert alakult egy bizottság, amelyik végre a teljes igazságot tárja elénk 1992 viharos október huszonharmadi­­kájáról, amikor is, tetszenek emlékez­ni, öregurak fütyültek ki egy öregurat a Kossuth téren néhány bőrfejű asz­­szisztálásával. Azt is hallom, hogy a bizottság eredményes munkát vég­zett, s ha az igazság birtokában lévő „titokgazdák” is hozzájárulnak, hát mi is hozzájuthatunk a titkokhoz. Mármint ahhoz, ami valójában tör­tént az akkori Kossuth téren, persze a „titokgazdák” szerint. Annyi már kiszivárgott, hogy az akkori BM-nek, s az élén álló minisz­ternek nem volt köze az 1992-es „őse”-hez. (Csak az ifjabb generáci­ók kedvéért írom ide: az „őse” a bol­dog kádári időkben az „októberi saj­nálatos események” rövidítése volt.) Jómagam nyugodtan várom a jelen­tést. Csak a televízióból követtem a történteket, csak a képernyőről rög­zült belém az idős ember riadt arca, amint a fütty hallatán tétován tekint­­get kifelé, majd lelép a színről, s távo­zik. Ha jól emlékszem, nekem jobb­ra, neki tehát balra. Nyugodtan vá­rom a vizsgálati eredményeket, mert legfeljebb lélekben vagyok ötvenha­tos, nem vagyok bőrfejű, s ha fütyül­tem volna, akkor is csak a képernyő előtt. Ezért pedig nem vagyok felelős­ségre vonható. Mert ha fütyültem vol­na, akkor is csak a családom lehetne a tanú erre, s ilyen közeli hozzátarto­zók még egy esetleges elkövetkező újabb október 23-i perben sem lehet­nek engem terhelő tanúskodásra kény­szeríthetők. Várok tehát. Míg ki nem derül a végeredmény, azon meditálgatok, hogy mit szórakoznak ezek a „titok­gazdák”. Adják végre áldásukat a do­kumentáció összeállítóira. Lépjenek színre, s vállalják bátran véleményü­ket. Mert addig, amíg ez nem törté­nik meg, még azt is gondolhatom, hogy nincsenek titkok, tehát „titok­gazdák” sincsenek, vagyis az történt, amiről jómagam is írtam akkoriban. Egy öregembert — a Magyar Köztár­saság elnökét — kifütyülték a régi bajtársai, akik több ezren voltak a té­ren; továbbá voltak még ott bőrfej­ű­­ek néhány tucatnyian, akik vagy len­gettek, vagy nem lengettek hungaris­ta zászlót. Akkoriban azt is mondtam, hogy — emlékezvén néhány közeli német­­országi eseményre, amikor a kancel­lárt és az államelnököt érték valódi at­rocitások — nálunk semmi sem tör­tént olyan, ami egy jogállamban — még ha örülni nem is kell — bármi­kor megtörténhet. Aki nem tetszik, azt kifütyülöm, akit pedig kifütyül­tek, nem veszti el a fejét, hanem teszi a dolgát — esetünkben szónokol. Az ilyesfajta magatartás általában hatá­sos, mindenesetre hatásosabb, mint a megfutamodás. Az akkor történtek kiderítésénél alighanem sokkalta fontosabb annak felmutatása — ez itt és most aligha fog sikerülni —, hogy kik és miért melegítették fel az ügyet; hogy kik és miért nem akarják nyilvánosságra hozni a vizsgálódás eredményét; sőt, figyelvén az idő előrehaladtát, s az immáron mélységes csendet, miért nem fogják tudatni velünk, hogy mi történt valójában a két év előtti októ­ber 23-án. Mert valami történt. De könnyen lehet, hogy annak elmondása több ok­ból sem lehet érdek. Csak emlékezte­tőül: akkoriban a köztársasági elnök urat néhány elvbarátja állítólag figyel­meztette, hogy valami készül. De a fi­gyelmeztetők — egyikük maga nyilat­kozta — elegánsabbnak tartották nem megjelenni a Kossuth téren. Vol­tak, akik arra a következtetésre jutot­tak, hogy valóban provokáció történt akkor. Csak nem azok szervezték, akikre a felelősséget hárítani akarták — vagyis a már leköszönt kormány­ra, különös tekintettel a belügyminisz­terre. Ha — mint fentebb mondtam — a kiszivárogtatások szerint a belügymi­niszter nem felelős, akkor összeom­lik az egész konstrukció, s nem ma­rad más, mint annak beismerése: lé­nyegében semmi rendkívüli nem tör­tént. Ha pedig mégis történt, s ha le­het az események valamiféle szerve­zéséről beszélni, akkor a szervezőket másutt kell keresni. Mondjuk, azok körében, akik európai botrányt akar­tak csinálni az ügyből. Ha a „titokgazdák” nem járulnak hozzá az általuk mondottak közlésé­hez, akkor ismét két dolog lehetsé­ges: vagy semmi újat nem tudnak mondani, vagy amit mondanak, az kí­nos. Hogy ki(k)re kínos? Az elnök úr­ra? Az akkori tanácsadókra? Az akko­ri Bánó-féle televízióra? A mostani koalícióra? Ha igen, annak melyik tagjára? Megannyi kérdés. Válasz pedig se­hol. Ma még sehol. SPEIDL ZOLTÁN Mi tartja lázban a kulturális életért aggodalmaskodókat voltaképpen? Mi gerjeszt valójában jogos felhábo­rodást és indulatot mindazokban (mindazok számottevő részében), akik úgy tekintik a szociálliberális kormányzati munka első hónapjait, hogy szinte semmibe vétetnek a szellemi szféra legelemibb érdekei is — s mind a művészetek, mind a közművelődés, mind az oktatás (nemkülönben a tudomány­os) sorva­dáshoz vezető vegetációra kénysze­rülnek? Mi, az állampolgárok milliói több­nyire nem vagyunk a politikai szfé­ra legfelsőbb szintjén bennfentesek: ítélkezésünk támpontjaihoz a sajtó, a rádió, a televízió szállítanak ilyen-olyan érveket. „Közvélemé­nyünk” tehát a kultúra közállapotai­ról így önhibánkon kívül eső okok­ból sem lehet elfogulatlan. Bármeny­nyire igyekeznénk is az álságos kü­l­­csínek alól felfejteni a feltételezé­sünk szerint (hiszen mindennapos ta­pasztalataink is gazdagítanak külön­féle tanulságokkal) ravaszul elfedett belbecsei. Nem kell például túlzott mértékű közéletben járatosság ahhoz, hogy megítélhessük: bármiféle egybeve­tésre hivatkoznak is, aggasztóan s minden korábbinál kevesebb anyagi eszközt kíván fordítani a mai ma­gyar kormány a művelődés és okta­tás költségvetési támogatására. Az állami büdzsé megszerkesztésének időszakában az egyes szaktárcák „éles késekkel” védik saját helyzetü­ket, igyekeznek az ésszerű határo­kon belül saját szakterületüket juttat­ni pozícióelőnyhöz. Az „én minisz­tériumomnak juttatandó szükséges több más minisztériumnál mutatko­zik hiányként” sanyarú szükségsze­rűsége napi éber helytállást kíván el az elsőszámú vezetőktől. S akkor még nem is szóltunk a társadalmi, szakmai, érdekképviseleti szerveze­tekkel elvárható folyamatos szem­pontegyeztetések, konszenzuskeresé­sek zajos folyamatáról, ami úgyszin­tén kemény csatározások sorozata. Nos, ha a kulturális élet egyre erő­södő légszomját figyeljük, akkor a legszembeötlőbb botránykő az a tör­ténéssor, aminek jelenlegi végpont­ján a Művelődési és Közoktatási Mi­nisztérium politikai államtitkára, Já­nosi György MSZP-s képviselő be­nyújtotta lemondását. S korántsem maga a tény meghökkentő, hogy mit tett és közvetlenül mire hivat­kozva. Az indulatkeltő az a folya­mat, ami elhatározását kikényszerí­tette. Hogy tudniillik a művelődés egzisztenciáját fojtogató tárgyalá­sokból magát kivont SZDSZ-es kul­tuszminiszter, a művelődési tárcát annak, pénzügyi ridegségnek kiszol­gáltató, a kulturális érdekeket (s ha­sonlóképpen az ifjúságpolitikaiakat) koalíciós pártlobbyzás eszközének átengedő elsőszámú vezetője testál­ta rá sommásan mindazon felelőssé­get, amit a „tízmilliárdos félreértés” előtt és miatt történtekért — de külö­nösen a tárca önvédelme terén meg nem történtekért — egy Fodor Gá­bornak kellett volna viselnie. Ami a „leányzó fekvésén” annyiban módo­sított volna, hogy a kulturális tárca koncepciótlansága és működésképte­lensége nem részleges (személyi), de igenis globális (szemléleti, struk­turális) változást vonhatott volna maga után. Ha tehát a miniszterel­nök az államtitkár lemondását elfo­gadja, meghajlik a szabaddemokrata konspiráció előtt, marad minden a régiben, a kultúra csődje tovább mé­lyül. A sajtó azonban mindeközben más „szenzációval” tömedékeli fü­lünket. Súlyosabb tehernek tüntet­vén fel, hogy Scorsese botrányt ka­vart, s Nyugat-Európában is csak suttogva ismertté lett filmjét a sze­­ged-csanádi püspök kérésére (!) nem vetítette le a televízió. Megszó­lalt az oly régen bal-toleránsan hall­gatag Nyilvánosság Klub is, a ripor­ter pedig azt a méltatlankodva arro­gáns kérdést szegezte a rádióban a püspök úrnak, hogy miért ne ismer­hetnék meg előbb a hívők a Scorse­­se-féle Krisztus-képet, s dönthetnék el utóbb és szabadon, hogy hisznek-e a kegyeletsértőn profán, történelmietlen hiteltelenségnek. S a probléma summázata ez a kérdés, nem pedig az, hogy milyen határig korlátozható a művész alkotói sza­badsága! Mert eme kérdésfeltevés mentén (a hivatkozott „szabadság je­gyében”) ki tilthatná meg, hogy sze­mélyes meggyőződés tárgyává tétes­sen ad absurdum akár Hitler tényke­désének avagy a holocaust történése­inek „művészien egyéni megéneklé­­se”?! A Scorsese-ügy mindenesetre jó ürügy ahhoz, hogy figyelmet von­jon el — például azoknak a pedagó­gustömegeknek a gondjairól is, akik immár egy lehetséges sztrájk pontos feltételrendszeréről tárgyalnak ér­dekképviseleti köreikben. VÉGH — 3 Jánosi, Fodor, Scorsese Helyzetkép a másnapi Népszabadságban (Fotó: Szabó Barnabás) Álláspont MAGYARORSZÁG 1994. november 25. •

Next