Magyarország, 1994. július-december (31. évfolyam, 26-52. szám)
1994-11-25 / 47. szám
Parlamenti folyosó Most már nagyon izgatott vagyok. Mert alakult egy bizottság, amelyik végre a teljes igazságot tárja elénk 1992 viharos október huszonharmadikájáról, amikor is, tetszenek emlékezni, öregurak fütyültek ki egy öregurat a Kossuth téren néhány bőrfejű aszszisztálásával. Azt is hallom, hogy a bizottság eredményes munkát végzett, s ha az igazság birtokában lévő „titokgazdák” is hozzájárulnak, hát mi is hozzájuthatunk a titkokhoz. Mármint ahhoz, ami valójában történt az akkori Kossuth téren, persze a „titokgazdák” szerint. Annyi már kiszivárgott, hogy az akkori BM-nek, s az élén álló miniszternek nem volt köze az 1992-es „őse”-hez. (Csak az ifjabb generációk kedvéért írom ide: az „őse” a boldog kádári időkben az „októberi sajnálatos események” rövidítése volt.) Jómagam nyugodtan várom a jelentést. Csak a televízióból követtem a történteket, csak a képernyőről rögzült belém az idős ember riadt arca, amint a fütty hallatán tétován tekintget kifelé, majd lelép a színről, s távozik. Ha jól emlékszem, nekem jobbra, neki tehát balra. Nyugodtan várom a vizsgálati eredményeket, mert legfeljebb lélekben vagyok ötvenhatos, nem vagyok bőrfejű, s ha fütyültem volna, akkor is csak a képernyő előtt. Ezért pedig nem vagyok felelősségre vonható. Mert ha fütyültem volna, akkor is csak a családom lehetne a tanú erre, s ilyen közeli hozzátartozók még egy esetleges elkövetkező újabb október 23-i perben sem lehetnek engem terhelő tanúskodásra kényszeríthetők. Várok tehát. Míg ki nem derül a végeredmény, azon meditálgatok, hogy mit szórakoznak ezek a „titokgazdák”. Adják végre áldásukat a dokumentáció összeállítóira. Lépjenek színre, s vállalják bátran véleményüket. Mert addig, amíg ez nem történik meg, még azt is gondolhatom, hogy nincsenek titkok, tehát „titokgazdák” sincsenek, vagyis az történt, amiről jómagam is írtam akkoriban. Egy öregembert — a Magyar Köztársaság elnökét — kifütyülték a régi bajtársai, akik több ezren voltak a téren; továbbá voltak még ott bőrfejűek néhány tucatnyian, akik vagy lengettek, vagy nem lengettek hungarista zászlót. Akkoriban azt is mondtam, hogy — emlékezvén néhány közeli németországi eseményre, amikor a kancellárt és az államelnököt érték valódi atrocitások — nálunk semmi sem történt olyan, ami egy jogállamban — még ha örülni nem is kell — bármikor megtörténhet. Aki nem tetszik, azt kifütyülöm, akit pedig kifütyültek, nem veszti el a fejét, hanem teszi a dolgát — esetünkben szónokol. Az ilyesfajta magatartás általában hatásos, mindenesetre hatásosabb, mint a megfutamodás. Az akkor történtek kiderítésénél alighanem sokkalta fontosabb annak felmutatása — ez itt és most aligha fog sikerülni —, hogy kik és miért melegítették fel az ügyet; hogy kik és miért nem akarják nyilvánosságra hozni a vizsgálódás eredményét; sőt, figyelvén az idő előrehaladtát, s az immáron mélységes csendet, miért nem fogják tudatni velünk, hogy mi történt valójában a két év előtti október 23-án. Mert valami történt. De könnyen lehet, hogy annak elmondása több okból sem lehet érdek. Csak emlékeztetőül: akkoriban a köztársasági elnök urat néhány elvbarátja állítólag figyelmeztette, hogy valami készül. De a figyelmeztetők — egyikük maga nyilatkozta — elegánsabbnak tartották nem megjelenni a Kossuth téren. Voltak, akik arra a következtetésre jutottak, hogy valóban provokáció történt akkor. Csak nem azok szervezték, akikre a felelősséget hárítani akarták — vagyis a már leköszönt kormányra, különös tekintettel a belügyminiszterre. Ha — mint fentebb mondtam — a kiszivárogtatások szerint a belügyminiszter nem felelős, akkor összeomlik az egész konstrukció, s nem marad más, mint annak beismerése: lényegében semmi rendkívüli nem történt. Ha pedig mégis történt, s ha lehet az események valamiféle szervezéséről beszélni, akkor a szervezőket másutt kell keresni. Mondjuk, azok körében, akik európai botrányt akartak csinálni az ügyből. Ha a „titokgazdák” nem járulnak hozzá az általuk mondottak közléséhez, akkor ismét két dolog lehetséges: vagy semmi újat nem tudnak mondani, vagy amit mondanak, az kínos. Hogy ki(k)re kínos? Az elnök úrra? Az akkori tanácsadókra? Az akkori Bánó-féle televízióra? A mostani koalícióra? Ha igen, annak melyik tagjára? Megannyi kérdés. Válasz pedig sehol. Ma még sehol. SPEIDL ZOLTÁN Mi tartja lázban a kulturális életért aggodalmaskodókat voltaképpen? Mi gerjeszt valójában jogos felháborodást és indulatot mindazokban (mindazok számottevő részében), akik úgy tekintik a szociálliberális kormányzati munka első hónapjait, hogy szinte semmibe vétetnek a szellemi szféra legelemibb érdekei is — s mind a művészetek, mind a közművelődés, mind az oktatás (nemkülönben a tudományos) sorvadáshoz vezető vegetációra kényszerülnek? Mi, az állampolgárok milliói többnyire nem vagyunk a politikai szféra legfelsőbb szintjén bennfentesek: ítélkezésünk támpontjaihoz a sajtó, a rádió, a televízió szállítanak ilyen-olyan érveket. „Közvéleményünk” tehát a kultúra közállapotairól így önhibánkon kívül eső okokból sem lehet elfogulatlan. Bármenynyire igyekeznénk is az álságos külcsínek alól felfejteni a feltételezésünk szerint (hiszen mindennapos tapasztalataink is gazdagítanak különféle tanulságokkal) ravaszul elfedett belbecsei. Nem kell például túlzott mértékű közéletben járatosság ahhoz, hogy megítélhessük: bármiféle egybevetésre hivatkoznak is, aggasztóan s minden korábbinál kevesebb anyagi eszközt kíván fordítani a mai magyar kormány a művelődés és oktatás költségvetési támogatására. Az állami büdzsé megszerkesztésének időszakában az egyes szaktárcák „éles késekkel” védik saját helyzetüket, igyekeznek az ésszerű határokon belül saját szakterületüket juttatni pozícióelőnyhöz. Az „én minisztériumomnak juttatandó szükséges több más minisztériumnál mutatkozik hiányként” sanyarú szükségszerűsége napi éber helytállást kíván el az elsőszámú vezetőktől. S akkor még nem is szóltunk a társadalmi, szakmai, érdekképviseleti szervezetekkel elvárható folyamatos szempontegyeztetések, konszenzuskeresések zajos folyamatáról, ami úgyszintén kemény csatározások sorozata. Nos, ha a kulturális élet egyre erősödő légszomját figyeljük, akkor a legszembeötlőbb botránykő az a történéssor, aminek jelenlegi végpontján a Művelődési és Közoktatási Minisztérium politikai államtitkára, Jánosi György MSZP-s képviselő benyújtotta lemondását. S korántsem maga a tény meghökkentő, hogy mit tett és közvetlenül mire hivatkozva. Az indulatkeltő az a folyamat, ami elhatározását kikényszerítette. Hogy tudniillik a művelődés egzisztenciáját fojtogató tárgyalásokból magát kivont SZDSZ-es kultuszminiszter, a művelődési tárcát annak, pénzügyi ridegségnek kiszolgáltató, a kulturális érdekeket (s hasonlóképpen az ifjúságpolitikaiakat) koalíciós pártlobbyzás eszközének átengedő elsőszámú vezetője testálta rá sommásan mindazon felelősséget, amit a „tízmilliárdos félreértés” előtt és miatt történtekért — de különösen a tárca önvédelme terén meg nem történtekért — egy Fodor Gábornak kellett volna viselnie. Ami a „leányzó fekvésén” annyiban módosított volna, hogy a kulturális tárca koncepciótlansága és működésképtelensége nem részleges (személyi), de igenis globális (szemléleti, strukturális) változást vonhatott volna maga után. Ha tehát a miniszterelnök az államtitkár lemondását elfogadja, meghajlik a szabaddemokrata konspiráció előtt, marad minden a régiben, a kultúra csődje tovább mélyül. A sajtó azonban mindeközben más „szenzációval” tömedékeli fülünket. Súlyosabb tehernek tüntetvén fel, hogy Scorsese botrányt kavart, s Nyugat-Európában is csak suttogva ismertté lett filmjét a szeged-csanádi püspök kérésére (!) nem vetítette le a televízió. Megszólalt az oly régen bal-toleránsan hallgatag Nyilvánosság Klub is, a riporter pedig azt a méltatlankodva arrogáns kérdést szegezte a rádióban a püspök úrnak, hogy miért ne ismerhetnék meg előbb a hívők a Scorsese-féle Krisztus-képet, s dönthetnék el utóbb és szabadon, hogy hisznek-e a kegyeletsértőn profán, történelmietlen hiteltelenségnek. S a probléma summázata ez a kérdés, nem pedig az, hogy milyen határig korlátozható a művész alkotói szabadsága! Mert eme kérdésfeltevés mentén (a hivatkozott „szabadság jegyében”) ki tilthatná meg, hogy személyes meggyőződés tárgyává tétessen ad absurdum akár Hitler ténykedésének avagy a holocaust történéseinek „művészien egyéni megéneklése”?! A Scorsese-ügy mindenesetre jó ürügy ahhoz, hogy figyelmet vonjon el — például azoknak a pedagógustömegeknek a gondjairól is, akik immár egy lehetséges sztrájk pontos feltételrendszeréről tárgyalnak érdekképviseleti köreikben. VÉGH — 3 Jánosi, Fodor, Scorsese Helyzetkép a másnapi Népszabadságban (Fotó: Szabó Barnabás) Álláspont MAGYARORSZÁG 1994. november 25. •