Magyarország, 1994. július-december (31. évfolyam, 26-52. szám)
1994-07-08 / 27. szám
* Budapest 62., Pf. 634. 1396 • Budapest 62., Pf. 634. 1396 Deseő tábornok utolsó évei és a valóság A Magyarország 1994. június 3-i számában, a 30. oldalon jelent meg egy cikk. Címe: Deseő tábornok élete és titokzatos halála. Ez az írás néhány elfogadhatatlan feltételezést és egy kegyeletsértő gyanúsítást tartalmaz. Árthat az orosz—magyar jó viszonynak, s még inkább a magyar hadtörténészek hírnevének. A 2. magyar hadsereg III. haditudósító szakaszának tartalékos főhadnagyi rangban parancsnoka, egyben haditudósítója voltam. 1943. január 13-án hősi halálomat jelentették, hadifogságba estem. Csaknem öt év után tértem haza. Gróf Stomm Marcel (mindenkor egy „l”-lel írta a nevét) altábornagyot és dr. Deseő László vezérőrnagyot személyesen ismertem, velük egy ideig egy hadifogolytáborban voltam. Személyes élményeim alapján szólok hozzá a fenti cikkhez, abban a reményben, hogy elősegíthetem a történtek valósághű ábrázolását. GALLYAS FERENC a MÚOSZ tagja és az MTI örökös tagja A cikk néhány célzásával és állításával nem értek egyet. Minthogy ezekről kedvezőtlen véleményt kell mondanom, szükségesnek látom elmondani, honnét veszem ehhez a bátorságot. A 2. hadsereg III. haditudósító szakaszának parancsnoka, egyben — mint sajtókamarai tag — haditudósítója is voltam. 1943. január 13-án, a nagy orosz áttörést követő napon, egy német rohamlövegszakaszhoz csatlakozva, részt vettem egy szovjet—német öszszecsapásban. Ennek minden német résztvevője elesett, engem is hősi halottnak jelentettek. Fogságba estem. Csaknem öt évet töltöttem hadifogságban a 27., valamint a 74. sz. és a 160. sz. tiszti táborban. 1943 végén együtt voltam a 27. sz. átmeneti táborban gróf Stomm Marcel (mindenkor egy „l”-lel írta a keresztnevét) altábornaggyal és dr. Deseő László vezérőrnaggyal. Ennek rövid történetét 1987-ben megírtam („Hősi halálom után”, Magvető Könyvkiadó, Tények és tanúk), s 1990-ben sajtó alá rendeztem gróf Stomm Marcel „Emlékiratok” címmel megjelent viszszaemlékezését. A szóban forgó cikknek Deseő tábornokkal kapcsolatban föltett kérdését — „Lehet, hogy megölték?” — alaptalannak és elfogadhatatlannak tartom. Teljesen érthetetlenek számomra a következő mondatok: „1946. május 25-étől 1948. március 12-éig raboskodott itt (Butirka) Deseő László. Nem volt a háborús bűnösök listáján, nem folyt ellene bírósági eljárás.” Ez tény. De akkor hogyan kell értenünk ezt: „Valószínű, ellene vallott Stomm Marcell is (itt a két „1” hiba), akivel nem volt felhőtlen a viszonya”. Mi érthetetlen ebben a számomra? Ha nem folyt a tábornok ellen bírósági eljárás, akkor miből valószínű, hogy „ellene vallott” Stomm tábornok? Még érthetetlenebbek számomra a következő sorok: „1948. május 22-éig volt a 27-es számú táborban, amikor a nyilvántartó lap adatai szerint a tábor ’speciális’ kórházába vitték. Amikor kórházba került, még egészséges, panaszmentes... Ma már bizonyos moszkvai körökben nem titkolják, sőt beszélnek is róla, hogyan segítettek át a túlvilágra egyes, nemkívánatos személyeket... A túlvilágra való átsegítés kifinomult módszere volt az üvegetetés módszere, amikor darált üveget por alakban az áldozat ételébe kevertek, amely a bélrendszert és a gyomrot rövid időn belül oly mértékben sértette fel, hogy az illető belső vérzésben meghalt. Elképzelhető, hogy Deseő Lászlóval is ez történt, mert egészséges emberként került a ’spectospitalba’, és oly gyorsan meghalt...”. Ez az egész történet egyenesen fantasztikus. Kérdéseim: 1. Ha a tábornok panaszmentes és egészséges volt, amikor fölvették a kórházba, mit írtak be a felvétel okának? 2. Mégis, mit írtak be a halál okának? 3. A tábornokot május 22-én vitték a „spectospital”-ba, ahol június 25-én meghalt. Az üvegpor tehát rendkívül gyorsan, ha tréfálni volna kedvem, azt mondanám: sztahanovista módon dolgozott. * A szovjet KGB-ről (Állambiztonsági Bizottságról) olyan rémtörténeteket olvashattunk, hogy az égvilágon minden borzalmat elhittünk róla. Jelen esetben azonban a szerző nagy tévedést követ el. A Szovjetunióban a hadifogolytáborok az NKVD (Belügyi Népbiztosság), majd az MVD (Belügyminisztérium) alá tartoztak, ezen belül azonban a hadifoglyokra, a hdt. tisztekre és tábornokokra olyan szabályzatok vonatkoztak, amelyeket egy kívülálló szovjet tábornok nem hághatott át. Ha a KGB érdeklődést tanúsított valamely hadifogoly tiszt vagy tábornok iránt, akkor az illetőt kivonta a tábor hatásköréből (pl. elvitette a Butirkába), de a táborban nem tehetett ellene semmit. Ezért egészen naiv feltételezés az, hogy bármely szovjet tábornok akadályozhatta volna Desev tábornok hazatérését, arról nem is beszélve, hogy 1950 előtt tábornokokat még nem engedtek haza. Von Paulus vezértábornagy, a Barbarossa-terv kidolgozója csak azért hagyhatta el a tábornoki tábort, hogy tanúként szerepeljen a nürnbergi perben a német háborús bűnösök ellen. Gróf Stomm Marcel is csak 1951-ben térhetett haza, pedig Rákosiék már nagyon várták, hogy halálra ítéltethessék. Éppen ezért a legszívesebben minél előbb hazahozatták volna dr. Deseő tábornokot is. Erről az igazságot gróf Stomm Marcel mondja el 1990-ben megjelent Emlékiratok című visszaemlékezésében. A szovjet tiszti hadifogolytáborok belső rendjéről, szelleméről elmondom két élményemet (a nagyon sok hasonló közül). A 160. sz. tiszti hadifogolytáborban 1946 nyarán meghalt egy német Kriegsverwaltungsrat (őrnagy). A tábor szovjet orvosfőnöke elrendelte a holttest boncolását, s ehhez meghívta az olasz, a német, a román, a magyar, sőt az egészen kicsi spanyol és finn tiszti csoport képviselőit is. A boncolási jegyzőkönyvet aláírtuk mi is. A másik felejthetetlen élményem a következő volt. 1946 szeptemberében egy este, vacsora után összeestem, elvesztettem az eszméletemet. Hat napig voltam ilyen állapotban. A szovjet orvosfőnök összehívta a tábor szovjet és hadifogoly orvosait. Az eredmény: az orvosfőnök Moszkvából hozott orvosságot, meggyógyultam. Megölték-e tehát Desev vezérőrnagyot a táborban? Javasolom, hogy akinek ilyen gondolatai vannak, s megteheti, nézze meg a hadifogolytáborok levéltári anyagait. Csodálkozni fog a hadifoglyok egészségügyi és halálozási mutatóin. Mert 1943 első három hónapjában a 40 fokos fagy és az éhínség rettenetes pusztításokat okozott, a háború után azonban szinte elképzelhetetlenül nagyot változott a helyzet. Végül: mi az igazság Deseő tábornok kihallgatási ügyében? „Emlékiratok” című visszaemlékezésében a 156. oldaltól kezdve Stomm altábornagy részletesen foglalkozik Deseő vezérőrnagy személyével. Részleteket közlök írásából: „Deseő László vezérőrnagy négy évig volt katonai attasé Moszkvában. Ez idő alatt kitűnően megtanult oroszul, igen jó kapcsolatokat teremtett szovjet emberekkel, és jó viszonyban állt az ottani német katonai attaséval, illetve a német nagykövetség tagjaival. Jelentései jó felderítés és igen nagy meggondoltság alapján készültek... A Sztálin-féle uralmat hosszú életűnek ítélte, őt nagyon mélyen gondolkodónak ismertem meg már ludovikás korunkban és háborús beosztásunkban is. Sok mindenről beszéltünk, különösen a hadifogságban. Főleg a szovjet várható terveiről, szándékairól. Helyzetítéletei később beigazolódtak. Igaza volt Magyarország jövőjének megítélésében is, midőn itt Rákosi került uralomra. Pontosan előre látta, milyen ütemű sakkhúzások fognak következni, egyik a másik után. Ismerte a szovjet rendszer megszállási sablonjait. 1942. november végétől — harctérre indulásunktól — 1943. február 15-éig, Moszkvába érkezésünkig együtt voltunk. Azután együtt szállítottak ki bennünket 1943. június 26-án a fogolytáborba. Itt is együtt voltunk 1945 januárjáig, amikor Deseő Lászlót egy Moszkva melletti „dácsába” (villába) vitték. Hírül hozták, hogy itt megint igen alapos kihallgatásoknak vetették alá. Ez a szívére ment. Erős gyomorbaja és neuraszténiája is volt. Főleg azt akarták tőle megtudni, kik voltak azok a szovjet nők és férfiak, akik moszkvai attasé korában vele kapcsolatban álltak. Bár voltak ilyenek, ő ahhoz tartotta magát, hogy ily kapcsolata nem volt. Örülnék, ha ezzel az írással el lehetne oszlatni olyan tévhiteket is, amelyek semmiképp nem használnak az orosz—magyar viszonynak. MAGYARORSZÁG 1994. július 8. • 31 Levelezés