Magyarország, 1995. január-június (32. évfolyam, 1-26. szám)
1995-06-09 / 23. szám
Ebben a rovatunkban — mint annak címéből is kitűnik — külföldön megjelenő lapok írásaiból tallózunk azzal a szándékkal is, hogy olvasóinknak bemutassuk, a világ különféle tájain élők milyen sajtóképet kapnak közvetlen életterünkről: Közép-Kelet-Európáról és hazánkról. A válogatás során nem célunk az adott orgánumot és kommunikátort irányító megfontolások minősítése: a közreadott írások egy felőlünk kialakított/kialakult, objektíve létező képet rögzítenek, és sem külön-külön, sem együttesen nem tükrözik a szerkesztőség egyetértő álláspontját. The Economist Gaulle-ista — de milyen? Jacques Chirac gaulle-ista— de melyik fajtából? A kulcsot az fogja megadni hozzá, hogy mi történik kampánya két fő támaszával, Philippe Séguinnel, a Nemzetgyűlés elnökével, és Alain Juppével, a Gaulle-ista Párt elnökével és leköszönő külügyminiszterrel. Mindkettő jól megkülönböztethető, és végletesen ellentétes jellegű gaulle-izmust képvisel. Mind a ketten kivették a részüket az elnöki kampányból, és ez az oka annak, hogy a jelölt Chiracról többször úgy tűnt fel, hogy ellentmond önmagának. Mind a kettő elvárja, hogy a választott elnök megjutalmazza a hűségéért (és mindkettőnek magának is ambíciója van az elnöki székre). Hogy tudja majd Chirac, az új elnök, összebékíteni őket — és a nézeteiket? A komor és tűnődő Séguin a baloldali gaulle-istát képviseli. Az 1980-as évek közepe óta kifogásolta a párt „ultraliberális” jobbra tolódását (éppen Chirac alatt), és sürgette a visszatérést a „valódi gaulle-izmus” szociális és népi gyökereihez. Az elmúlt két évben ismételten elítélte Edouard Balladur, a leköszönő miniszterelnök politikáját, amelyet úgy jellemzett, hogy valóságos „szocialista München”. Ehelyett Séguin az „autre politique” (másfajta politika) bevezetését javasolta, szakítva mindazzal, amit az elmúlt évtized bénító gazdasági ortodoxiájának tart, amely — nézete szerint — eltúlozta az alacsony inflációnak, a költségvetési hiány redukálásának és a valuta stabilitásának fontosságát — a magas munkanélküliség rovására. Mindezt — úgy véli — éppen fordítva kell csinálni. A múltban azt mondta, hogy a kormánynak sutba kell dobni a kemény frank elméletét, és meg kell akadályozni, hogy az érdekeltségi ráta a csillagokig szökjön. Sokkal erőteljesebb kormányintézkedéseket kíván annak érdekében, hogy ösztönözzék a munkahelyek teremtését, még azon az áron is, hogy a költségvetési hiány növekszik, bár már most is közel van a bruttó belföldi termék rekord 6 százalékához. Bár Séguin egészségügyi és népjóléti miniszter volt Chirac második kormányában (1986—1988), valójában akkor tört be az élvonalba, amikor Charles Pasquával, a leköszönő belügyminiszterrel együtt vezette a kampányt a maastrichti egyezmény elfogadása ellen három évvel ezelőtt. Kiváló szónok, és ezt most Chirac elnöki kampánya alatt is bebizonyította. 1992-ben hevesen kikelt „Maastricht teljes gazdasági és történelmi abszurditása” ellen, kifogásolta a nemzeti önállóság elvesztését, az „európai föderalizmust”, és kritizálta az egységes pénznemre való törekvést. Megtámadta a GATT-ot, amelyet — szerinte — meg kellene szüntetni. Minden várakozással ellentétben a francia szavazóknak mindössze 51 százaléka adta áldását a maastrichti egyezményre. A tettre kész Juppé, aki Chirac második kormányában pénzügyminiszter volt, egészen más húrokat penget. Mint elkötelezett Európa-barát, aki segített rábeszélni a tétovázó Chiracot arra, hogy a referendumban Maastricht mellett szavazzon, ő egy sokkal mérsékeltebb, középpárti gaulle-izmust képvisel. Bár nem ultraliberális, mint a szintén Chiracot támogató Alain Madelin, ám Juppé mégis úgy gondolja, hogy az államnak nem kell beleavatkoznia mindenbe. Ő a gazdasági felfogást illetően Balladur kormányának ortodox főáramlatába tartozik, és a kemény frankot támogatja. A legutóbbi interjúkban Juppé azt mondta, hogy Franciaország jelenlegi nehézségeire az „egyetlen válasz” az egységes európai valuta lenne, „amilyen hamar csak lehetséges”, be kellene vezetni. Mindezt már 1997-ben szeretné, de belátja, hogy Franciaország nagy költségvetési deficitje miatt 1999-ben valószínűbb a megvalósítás. Séguin szerint „az új kormánynak egyik központi problémája az lesz, hogy biztosítsa az öszszeegyeztethetőséget egy olyan politika, amely a munkanélküliség elleni harcot tekinti fő feladatának és az egységes valuta felé haladás között”. Séguin és Juppé egyaránt szóba jött, mint az új kormány lehetséges miniszterelnöke. De a jelek Juppéra mutattak, és a folyamatosságra. Ő lett a miniszterelnök, akkor a gaulleizmus modern irányvonala, legalábbis pillanatnyilag, hanyatlásnak indul. De a hatalmas és ékesszóló Séguinnek sok a csodálója az országban, akiket az új elnöknek veszedelmes semmibe venni. Séguin, aki azt mondta, hogy sohasem fog részt venni egy olyan kormányban, amelynek Juppé a vezetője, régi mester abban, hogy miképp kell a vetélytársakra mérgezett nyilakat lőni, miközben nyugodtan vár arra, hogy elérkezzen az ő ideje. 1995. május 15. Hírek a világból The Guardian A toryk választási veresége John Major egy vállrándítással intézte el a konzervatív párt háború utáni legnagyobb választási vereségét, amikor megígérte, hogy nem enged, harcolni fog a politikájáért, és végül is vissza fogja nyerni elidegenített szavazóit, akik segítettek több mint 2000 tory tanácsost az egész ország városházaiból kizárni. Mivel Major elhárított minden olyan szóbeszédet, amely a lemondására vonatkozott volna — „én soha nem hátráltam meg életemben a nehézségek elől, és most sincs szándékomban azt tenni” —, a bűnbak egy nyári átszervezés során minden bizonynyal a párt elnöke, Jeremy Hanley lesz, akinek szemmel láthatóan nem sikerült meggátolni a kormányellenes áradatot. Ő maga is menni akar. Az ujjongó munkáspárti és liberáldemokrata vezetők legnagyobb megdöbbenésére, akik 1799 és 495 helyet nyertek a csütörtöki választáson — és sok demoralizált konzervatív meglepetésére — a miniszterelnök közel járt ahhoz, hogy azt mondja a szavazóknak: rosszul cselekedtek, és meg fogják bánni a döntésüket, a látványos 15 százalékos átállást a Munkáspárt oldalára. „Én nem mentem magam — mondta. — Mi eddig nem próbáltuk rábeszélni az embereket arra, hogy az általam képviselt hosszú lejáratú politika jó az ország számára. Bízom benne, hogy most sikerül rájuk hatni, és én azon fogok igyekezni, hogy továbbra is a régi úton haladjak. ” Minden rádió- és televízióinterjúban az egységes pártálláspont az volt: a választóknak még időre van szükségük, hogy felismerjék a kormány politikájának gyümölcseit. „Azok a gyümölcsök egyelőre még nem láthatók” — ismerik el a miniszterek. A Major elillanó hatalmáról szóló beszédek — a jelen pillanatban — arra ösztönözték az egyre magabiztosabb Tony Blairt, hogy azt bizonygassa: a szavazók megerősítették pozitív „bizalmi kapcsolatukat” az új Munkáspárttal. „Nem egészen 100 héttel az 1997-es választások előtt elvetették az egész eddigi filozófiát és érvényre juttatott politikát — mondta a munkáspárti vezető. A liberáldemokrata vezető, Paddy Ashdown, aki azzal dicsekedhet, hogy az eddigi legjobb eredményt sikerült elérnie a pártja részére, szintén lesújtóan nyilatkozott a konzervatív vezetőség válaszáról, amit a bukásukra adtak. Ahogy a végső eredmények beérkeztek, a tory katasztrófa teljes mértékben nyilvánvaló lett. 2042 helyet vesztettek — szinte minden háromból egyet. Elvesztették a hatalmukat 60 tanácsban, beleértve utolsó nagyvárosi tanácsukat is, Traffordot Nagy-Manchesterben, és mindössze nyolc körzeti tanács Angliában, négy városi képviselő-testület Londonban és csak egy megye, Buckinghamshire maradt a kezükben. A tory szavazatok részaránya 25 százalék, a legalacsonyabb az eddigi nemzeti választásokon. Míg Blair azt állítja, hogy a toryk most túl arrogánsak, és nem képesek a megújulásra, addig Major makacsul ragaszkodik ahhoz, hogy a háborús idők aktuális emlékét idézze: „Mi pontosan azt fogjuk tenni, amit a brit nép végig egész történelmében tett, amikor a falhoz állították — szembefordult, és harcolt azokért a dolgokért, amikben hitt, és ez az, amit én is tenni fogok” — mondta. 1995. május 6. MICHAEL WHITE PATRICK WINTOUR — Foglalt!!! (Le Figaro) MAGYARORSZÁG 1995. június 9. • 15