Magyarország, 1995. január-június (32. évfolyam, 1-26. szám)

1995-06-09 / 23. szám

Ebben a rovatunkban — mint annak címéből is kitűnik — külföl­dön megjelenő lapok írásaiból tallózunk azzal a szándékkal is, hogy olvasóinknak bemutassuk, a világ különféle tájain élők mi­lyen sajtóképet kapnak közvetlen életterünkről: Közép-Kelet-Eu­­rópáról és hazánkról. A válogatás során nem célunk az adott or­gánumot és kommunikátort irányító megfontolások minősítése: a közreadott írások egy felőlünk kialakított/kialakult, objektíve létező képet rögzítenek, és sem külön-külön, sem együttesen nem tükrözik a szerkesztőség egyetértő álláspontját. The Economist Gaulle-ista — de milyen? Jacques Chirac gaulle-ista­­— de me­lyik fajtából? A kulcsot az fogja megadni hozzá, hogy mi történik kampánya két fő támaszával, Phi­lippe Séguinnel, a Nemzetgyűlés elnökével, és Alain Juppével, a Gaulle-ista Párt elnökével és lekö­szönő külügyminiszterrel. Mindkettő jól megkülönböztethe­tő, és végletesen ellentétes jellegű gaulle-izmust képvisel. Mind a ket­ten kivették a részüket az elnöki kampányból, és ez az oka annak, hogy a jelölt Chiracról többször úgy tűnt fel, hogy ellentmond önmagá­nak. Mind a kettő elvárja, hogy a vá­lasztott elnök megjutalmazza a hűsé­géért (és mindkettőnek magának is ambíciója van az elnöki székre). Hogy tudja majd Chirac, az új el­nök, összebékíteni őket — és a néze­teiket? A komor és tűnődő Séguin a bal­oldali gaulle-istát képviseli. Az 1980-as évek közepe óta kifogásolta a párt „ultraliberális” jobbra tolódá­sát (éppen Chirac alatt), és sürgette a visszatérést a „valódi gaulle-iz­­mus” szociális és népi gyökereihez. Az elmúlt két évben ismételten elítél­te Edouard Balladur, a leköszönő miniszterelnök politikáját, amelyet úgy jellemzett, hogy valóságos „szo­cialista München”. Ehelyett Séguin az „autre politique” (másfajta politi­ka) bevezetését javasolta, szakítva mindazzal, amit az elmúlt évtized bé­nító gazdasági ortodoxiájának tart, amely — nézete szerint — eltúlozta az alacsony inflációnak, a költségve­tési hiány redukálásának és a valuta stabilitásának fontosságát — a ma­gas munkanélküliség rovására. Mind­ezt — úgy véli — éppen fordítva kell csinálni. A múltban azt mondta, hogy a kor­mánynak sutba kell dobni a kemény frank elméletét, és meg kell akadá­lyozni, hogy az érdekeltségi ráta a csillagokig szökjön. Sokkal erőtelje­sebb kormányintézkedéseket kíván annak érdekében, hogy ösztönözzék a munkahelyek teremtését, még azon az áron is, hogy a költségvetési hiány növekszik, bár már most is kö­zel van a bruttó belföldi termék re­kord 6 százalékához. Bár Séguin egészségügyi és népjó­léti miniszter volt Chirac második kormányában (1986—1988), valójá­ban akkor tört be az élvonalba, ami­kor Charles Pasquával, a leköszönő belügyminiszterrel együtt vezette a kampányt a maastrichti egyezmény elfogadása ellen három évvel ez­előtt. Kiváló szónok, és ezt most Chi­rac elnöki kampánya alatt is bebizo­nyította. 1992-ben hevesen kikelt „Maastricht teljes gazdasági és törté­nelmi abszurditása” ellen, kifogásol­ta a nemzeti önállóság elvesztését, az „európai föderalizmust”, és kriti­zálta az egységes pénznemre való tö­rekvést. Megtámadta a GATT-ot, amelyet — szerinte — meg kellene szüntetni. Minden várakozással el­lentétben a francia szavazóknak mindössze 51 százaléka adta áldását a maastrichti egyezményre. A tettre kész Juppé, aki Chirac má­sodik kormányában pénzügyminisz­ter volt, egészen más húrokat pen­get. Mint elkötelezett Európa-barát, aki segített rábeszélni a tétovázó Chi­­racot arra, hogy a referendumban Maastricht mellett szavazzon, ő egy sokkal mérsékeltebb, középpárti gaulle-izmust képvisel. Bár nem ult­raliberális, mint a szintén Chiracot támogató Alain Madelin, ám Juppé mégis úgy gondolja, hogy az állam­nak nem kell beleavatkoznia minden­be. Ő a gazdasági felfogást illetően Balladur kormányának ortodox főá­ramlatába tartozik, és a kemény fran­kot támogatja. A legutóbbi interjúkban Juppé azt mondta, hogy Franciaország jelenle­gi nehézségeire az „egyetlen válasz” az egységes európai valuta lenne, „amilyen hamar csak lehetséges”, be kellene vezetni. Mindezt már 1997-ben szeretné, de belátja, hogy Franciaország nagy költségvetési de­ficitje miatt 1999-ben valószínűbb a megvalósítás. Séguin szerint „az új kormánynak egyik központi problé­mája az lesz, hogy biztosítsa az ösz­­szeegyeztethetőséget egy olyan poli­tika, amely a munkanélküliség elleni harcot tekinti fő feladatának és az egységes valuta felé haladás között”. Séguin és Juppé egyaránt szóba jött, mint az új kormány lehetséges miniszterelnöke. De a jelek Juppéra mutattak, és a folyamatosságra. Ő lett a miniszterelnök, akkor a gaulle­­izmus modern irányvonala, legalább­is pillanatnyilag, hanyatlásnak indul. De a hatalmas és ékesszóló Séguin­­nek sok a csodálója az országban, akiket az új elnöknek veszedelmes semmibe venni. Séguin, aki azt mondta, hogy sohasem fog részt ven­ni egy olyan kormányban, amelynek Juppé a vezetője, régi mester abban, hogy miképp kell a vetélytársakra mérgezett nyilakat lőni, miközben nyugodtan vár arra, hogy elérkezzen az ő ideje. 1995. május 15. Hírek a világból The Guardian A toryk választási veresége John Major egy vállrándítással intéz­te el a konzervatív párt háború utáni legnagyobb választási vereségét, ami­kor megígérte, hogy nem enged, har­colni fog a politikájáért, és végül is vissza fogja nyerni elidegenített sza­vazóit, akik segítettek több mint 2000 tory tanácsost az egész ország városházaiból kizárni. Mivel Major elhárított minden olyan szóbeszédet, amely a lemondá­sára vonatkozott volna — „én soha nem hátráltam meg életemben a ne­hézségek elől, és most sincs szándé­komban azt tenni” —, a bűnbak egy nyári átszervezés során minden bizony­nyal a párt elnöke, Jeremy Hanley lesz, akinek szemmel láthatóan nem sikerült meggátolni a kormányellenes áradatot. Ő maga is menni akar. Az ujjongó munkáspárti és liberál­­demokrata vezetők legnagyobb meg­döbbenésére, akik 1799 és 495 helyet nyertek a csütörtöki választáson — és sok demoralizált konzervatív meg­lepetésére — a miniszterelnök közel járt ahhoz, hogy azt mondja a szava­zóknak: rosszul cselekedtek, és meg fogják bánni a döntésüket, a látvá­nyos 15 százalékos átállást a Munkás­párt oldalára. „Én nem mentem magam — mond­ta. — Mi eddig nem próbáltuk rábe­szélni az embereket arra, hogy az ál­talam képviselt hosszú lejáratú politi­ka jó az ország számára. Bízom ben­ne, hogy most sikerül rájuk hatni, és én azon fogok igyekezni, hogy tovább­ra is a régi úton haladjak. ” Minden rádió- és televízióinterjú­­ban az egységes pártálláspont az volt: a választóknak még időre van szükségük, hogy felismerjék a kor­mány politikájának gyümölcseit. „Azok a gyümölcsök egyelőre még nem láthatók” — ismerik el a minisz­terek. A Major elillanó hatalmáról szóló beszédek — a jelen pillanatban — arra ösztönözték az egyre magabizto­sabb Tony Blairt, hogy azt bizonygas­sa: a szavazók megerősítették pozitív „bizalmi kapcsolatukat” az új Mun­káspárttal. „Nem egészen 100 héttel az 1997-es választások előtt elvetet­ték az egész eddigi filozófiát és ér­vényre juttatott politikát — mondta a munkáspárti vezető. A liberáldemokrata vezető, Paddy Ashdown, aki azzal dicsekedhet, hogy az eddigi legjobb eredményt si­került elérnie a pártja részére, szintén lesújtóan nyilatkozott a konzervatív vezetőség válaszáról, amit a bukásuk­ra adtak. Ahogy a végső eredmények beér­keztek, a tory katasztrófa teljes mér­tékben nyilvánvaló lett. 2042 helyet vesztettek — szinte minden három­ból egyet. Elvesztették a hatalmukat 60 tanácsban, beleértve utolsó nagy­városi tanácsukat is, Traffordot Nagy-Manchesterben, és mindössze nyolc körzeti tanács Angliában, négy városi képviselő-testület Londonban és csak egy megye, Buckinghamshire maradt a kezükben. A tory szavaza­tok részaránya 25 százalék, a legala­csonyabb az eddigi nemzeti választá­sokon. Míg Blair azt állítja, hogy a toryk most túl arrogánsak, és nem képesek a megújulásra, addig Major makacsul ragaszkodik ahhoz, hogy a háborús idők aktuális emlékét idézze: „Mi pontosan azt fogjuk tenni, amit a brit nép végig egész történelmében tett, amikor a falhoz állították — szembe­fordult, és harcolt azokért a dolgo­kért, amikben hitt, és ez az, amit én is tenni fogok” — mondta. 1995. május 6. MICHAEL WHITE PATRICK WINTOUR — Foglalt!!! (Le Figaro) MAGYARORSZÁG 1995. június 9. • 15

Next