Magyarország, 1996. január-június (33. évfolyam, 1-26. szám)
1996-05-24 / 21. szám
„Öregedni ők nem fognak, mint azok, akik megmaradtak. Aggkor nem sorvasztja, utókor nem hibáztatja, amikor a nap lenyugszik vagy a hajnal megérkezik emlékeink őrzik őket. ” Laurence Binyon ódája az elesettekhez katonasírok fölött hangzik el minden évben Ausztrália nemzeti ünnepén. Az ausztrálok azt tartják magukról: nincs másik ország, amelyik egy gyászos, vesztett hadművelet kezdetét ünnepnek választotta volna. Úgy vélik - talán nem is alaptalanul -, lelkületük sok rokonságot mutat a magyarokéval. Mi is számon tartjuk bukott küzdelmeinket. Ez az ünnepük, az ANZAC-Day valóban különleges nap. A rövidítést, a betűszót kiadó hadsereg, az Australian and New Zealand Army Corps az I. vi lágháború egyik legostobább és legértelmetlenebb csatájában vérzett el Törökországban, a Gallipoli-félszigeten. A nyolc hónapig tartó elkeseredett harc teljes vereséggel végződött. 8587 ember veszett oda, 19 367 volt a sebesült. Az ütközet éppen 80 évvel ezelőtt fejeződött be, és a világ azóta sem tanult belőle semmit! Törvény, tettek nélkül Az Amerikai Egyesült Államok ma a legerősebb katonai hatalom. Területén 130 éve nem folyt háború, még sincs talán egyetlen olyan település, falu vagy város, ahol ne állna emlékműve katonahőseinek. Az év egy napja a veteránoké. Ilyenkor egyházi és katonai tiszteletadással emlékeznek meg az elesettekről. Az ünnepségeken a haderő és az állami vezetés legmagasabb rangú képviselői is megjelennek, a családok aprajanagyja keresi fel a rokonok, ősök sírját, emléktábláját. Az állam nincs még 300 éves! Mi, magyarok 1100 éve élünk ezen a tájon. Csatáztunk tatárral, törökkel, védtük azt az Európát, amely azután hálából Trianont kényszerítette ránk. Pedig nem mi kerestük a vérontást. A Monarchia idején, Bécsben, az I. világháború kirobbantását eldöntő tanácskozáson egyetlen ellenszavazó volt: a magyar miniszterelnök! Mégis mi lettünk a háború legnagyobb vesztesei. Nem jártunk jobban a II. világháború befejezése után sem. Az elkövetkező évtizedekben nem eshetett elismerő szó azokról a magyar katonákról, akik két háború poklában védték a hazát. Lehetőség pedig lett volna rá. Mi is megemlékezhettünk volna az elesettekről. De nemcsak a szó, az írás is elszállt - nyomtalanul. A katona hősök emlékének ápolását két törvény is előírta. Furcsa módon valahogy mindkettőről megfeledkeztek. Elfelejtették őket hatályon kívül helyezni, ezért mind a mai napig érvényben is vannak! A Hősök Napja megünneplésének eredetét az 1917. évi VIII. törvényre vezethetjük vissza. Itt mondták ki először, hogy nemzetünk hősi halottainak kegyeletteljes tiszteletét megfelelő módon kifejezésre kell juttatni és az utókor számára meg kell örökíteni. Ezt követte az 1924. évi XIV. törvény, amely hét pontban szabályozta a hősök emlékünnepének megrendezését, és a napot minden év május utolsó vasárnapjára tűzte ki. A honvédség számára ez az 1925. május elsején kiadott, 2519. számú körrendeletben jelent meg. Egy másik, az 1942. április 25-én kelt körrendelet kimondja, hogy 1938 óta új hősök áldozták életüket a hazáért, és emléküket ugyanolyan kegyelettel és tisztelettel kell őrizni, mint a korábban elesettekét. Nevüket az első világháború emlékművein meg kell örökíteni. Hol vannak azok a nevek? Zrínyitől Kisfaludyig, sőt egészen napjainkig nincs olyan évszázad, amelyben költők és írók ne szenteltek volna művet a helytállásnak. „Hős vértől pirosult gyásztér” volt bőven elég. Törvény is volt, csak emlékező alig a májusi vasárnapokon. Azután végre történt valami. Bronztábla az emlékművön A Semmelweis Orvostudományi Egyetem 1992-ben felállításának ötvenedik évfordulója alkalmából - megkoszorúzta a hősi halált halt magyar orvosok emlékművét. Az I. világháborúban összesen 616 orvos halt meg a Monarchia szolgálatában, közülük háromszáz volt magyar. Nekik állít emléket a háromalakos kompozíció. Amikor felavatták, már javában tombolt a II. világháború. Arra, hogy ismét virágok boríthassák el, 50 évet kellett várnia. De a szobor várt. A talapzatára helyezett jubileumi koszorúk pedig másoknak is jelzésül szolgáltak. Egy évvel később már a Ludovika Akadémia egykor volt főépülete előtt kezdődött a megemlékezés. Addigra itt is helyreállították a korábban szétbontott emlékművet. Magasba nyúló, fehér alapzaton kőkoporsó, előtte nőalak. Hungária-anya siratja elesett fiait, a koporsóban jelképesen összegyűjtött, idegenben porladó, magyar hősi hamvakat. Bronztábla is került a kőalapra, 1993-ban már a második háború áldozatainak is volt itt kegyeleti helye. A Hősök Napján avatták föl és rövidesen el is lopták. Tonnányi súlya ellenére szakszerűen leszerelték, elszállították. A rendőrség később rábukkant, de a tettesekről, perről, ítéletről azóta nem sok szó esett. A következő években a megemlékezés kiteljesedett. Hírek jöttek, vidéken is koszorúznak már a Hősök Napján. A bronztábla ismét a helyén van, azóta háborítatlan. Idén gyertyagyújtás jelzi a Ludovika épületében az ünnep kezdetét. A földszinti folyosót régóta már csak a hősök folyosójának nevezik, a falát elborító emléktáblák miatt. Az akadémia tiszti évfolyamai elesett bajtársaik nevét márványtáblába vésve örökítették meg, és a táblák szinte mindegyikén ott áll: „Hazádnak rendületlenül”. Ide kerülnek az első virágok. Katonai tiszteletadással folytatódik a megemlékezés Budapesten és egyidejűleg az ország több pontján. A díszőrség felsorakozik majd az orvosemlékmű előtt is. Talán itt a legszembetűnőbb, hogy ez a nap nem csak a katonáké. Az orvos a harctéren kettős hivatást teljesít. Hazáját szolgálja, de minden cselekedetében a humanizmus testesül meg. Soha nem nézheti, döntéseiben nem befolyásolhatja, milyen ruhát visel a vérző sebesült. Életet ment - miközben lőnek rá! Azok az orvosok, akik a harcok áldozatai lettek, nem készültek hősnek. Gyógyítani akartak, apák, nagyapák szerettek volna lenni. Május első vasárnapján az édesanyákat köszöntjük. Az utolsón pedig hőssé vált fiaikra emlékezünk. Két ünnep, és közte egy teljes emberi élet. A születés és a hősi halál, az öröm és a gyász napjai. Nem törvényszerű, hogy követniük kell egymást. Ünnep lehetne Az elmúlt néhány évben gyorsan lezajlott a megemlékezés. A város nem vett tudomást az ünnepről. Még mindig nem! Pedig bizonyos, hogy bármelyik lakásban - lehet, hogy a falon, esetleg egy fiókban - ott van még a papa, a nagypapa katonaruhás képe. Levelezőlap a frontról, szűkszavú értesítés arról, hogy kötelességének teljesítése közben... A háború emléke ott van még minden családban. Hány év kell még ahhoz, hogy a két törvény valóban életre keljen? Hogy a Hősök Napján valóban a nemzet emlékezzen? Muhira, Mohácsra, Majtényra, Thökölyre, Rákóczira, Bottyánra, Doberdóra és a Don-kanyarra. A közkatonákra, akik nélkül nincs hadsereg, nincs tábornok, nincs haza. A millenniumi ünnepségekre, az ország ezeréves fennállásának hirdetőjeként készült el a Hősök terének szoboregyüttese. Van emlékműve, van sírja ott az ismeretlen katonának. Méltó helyszín, érvényes törvény, az elégnél is több alkalom minden rendelkezésre áll. Igaz, az emlékek fájdalmasak. Keveset lehet ott szólni a fényes győzelmekről, sokkal többet a tragikus veszteségekről. De legalább egy évben egyszer, legalább a Hősök Napján mondja el valaki, hogy elődeink áldozata nélkül mi most talán itt sem lennénk. A Ludovika téren elhelyezett virágok az emlékezés, a hála és a köszönet kifejezői lehetnek. Talán még a reményé is, hogy végre már valódi életre kelhet egy elfelejtett ünnep. RÉVAY ANDRÁS 11 MAGYARORSZÁG 1996/21 Május utolsó vasárnapjára Elfelejtett ünnep Emlékezés hőseinkre A hála virágai ! Emlékmű a Ludovika előtt (Fotó: Horváth Szabolcs)