Magyarország, 1997. július-december (1. - új - évfolyam, 17-43. szám)

1997-08-10 / 23-24. szám

VISSZATEKINTŐ amint a kondások elé léptem, a tűz fé­nyénél meglepetten pillantottak fel. „Ki vagyok, honnan jöttem” - olvastam ki tekintetükből. A válaszok­­ „Angol” és „Angolország” nem jelentettek túl sokat számukra, de arcuk felderült, amikor előkerült az az üveg barackpálinka, amelyet újdonsült esztergomi barátaim­tól kaptam útravalóul, és rögtön talál­tak is ülőalkalmatosságot számomra. A fiatalabb kondás elvadult siheder­­nek tetszett, világító szemekkel, össze­kuszált hajjal. Nyerítő nevetése átragadt ránk. Tíz szót ha tudott németül, ezeket a környező falvak svábjaitól tanulta, akik régen élnek ezen a vidéken. Ősz ha­jú apja csak magyarul beszélt, szemei mélyen ültek ráncos arcában, bizalmat­lansága fokozatosan tűnt el, ahogy az üveg aljára dolgoztuk magunkat. Szétterjesztett ujjaikkal jelezték a szarvasok agancsát. Magyarázatukból megfejtettem, hogy az elhullatott agan­­csú szarvasok itt egy főherceg birtoká­hoz tartoznak. (Utólag megtudtam, mi is a főherceg jelentése angolul.) Jelbe­szédünket folytatva, a fiatalabb kondás félelmetesen morogni és röfögni kez­dett, fölfelé görbített két mutató ujjával jelezte a környék bozótosaiban leselke­dő vaddisznók agyarát, azután köröző mozdulatával a muflon szarvait mutat­ta. A jelbeszédben nyers egyértelmű­séggel és kedélyesen jelezte: bizony elő­fordul, hogy a fiú vaddisznók rátörnek a házikocákra, az egyhási malacok közt ugyanis sok vadutód akad. Finom, füstölt disznóhúsból álló vacsorájukhoz néhány kemény tojással járultam hoz­zá. Megszórták paprikával. Fekete ke­nyérrel, hagymával, és majdnem meg­kövült sajttal körítve ettük. Bálintnak és Gézának hívták őket. Nevük olyan különös hangzásúnak tűnt, hogy első hallásra megragadt emlékezetemben. Az 1086-os első an­gol földbirtok-könyv, a Domesday­ Book korabeli parasztjaira emlékeztet­tek. Inkább ivókürtöt, mint pálinkás üveget kellett volna körbe adni az én anakronisztikusnak ható bütykösöm helyett. Amire a palack kiürült, már jelbeszédre sem volt szükség, mind­annyian idétlenül röhögtünk. A primi­tív kommunikáció az összes gátat eltörölte, az ital és a fiatalabb kondás átragadó jókedve pedig a maradék akadályokat is elhárította. A tűz már csaknem kialudt, és a tisztás változni kezdett. A tegnapi hold még alig apadt, és az ágak mögé húzódott. mini Nai'd Hevesen Amikor néhány nappal később egy délelőtti napsugár megcélozta az egyik, már épp kinyílt szemhéjamat, el sem tudtam képzelni, hol vagyok. Kávé- és kisb­illat terjengett a boltíves mennyezetű szobában; a bútor méhviasztól és kö­nyöknyomoktól fénylett; százszámra so­rakoztak a könyvek, egy karosszéken pedig, amelyre kék, ágaskodó oroszlánt hímeztek, egy hanyagul odahajított szmoking hevert, villás farokkal és skar­látszínű nyelvvel. A tükörről elegáns nyakkendő lógott, a szoba két sarkában báli cipők, egy keményített ingmell - amelyet akkoriban még fekete nyakken­dővel viseltek gyűrötten, szánalmasan árulkodott az előző éjszakáról, de kezelő­jében még mindig vidáman csillogtak a kölcsönkért gombok. Mindezen számom­ra idegen ékességek olyannyira elütöttek az úti por borította holmimtól, amelyre reggelenként rendszerint rávetült a te­kintetem, hogy jó idő kellett, míg megfej­tettem a talányt. Aztán hirtelen minden megvilágosodott. Budapesten voltam. Kevés maradt meg a Szentendréről Budapestre vezető útból: botorkálás macskaköveken, villamossínek, mere­dek utcácskák, a Duna és a hidak ak­­varellszerű látványa, szállásom meg­keresése a hegyen. Az ezt követő pom­pa közvetve Münchenben megismert balti-orosz barátaimnak volt köszön­hető, akiknek a kedvessége viszontag­ságos vándorlásomba az utóbbi hetek­ben már jó néhány oázist csempészett. Ismét bárók között találtam magam, a mostaniak azon a meredek hegyen laktak, amelyen a Vár és a királyi pa­lota magasodik a Duna jobb partján. Az Úri utca (németül: die Herrengasse) egy utcácska kiugró ablakokkal, cse­réptetős házakkal, boltíves, címeres aj­tókkal, épp e támfalakkal megerősített magaslaton kanyargott. Nem sokkal 1686 után épülhetett, amikor a várost visszavették a törököktől, és számos ház alapját a rejtélyes török pincékkel kötötték össze. Ez a kis patrí­ciusnegyed, a városi zajtól távol, egy csendes vidéki város hangulatát idézte, a házakat pe­dig generációkon keresztül őrizték a családok, ilyen meg olyan palotának nevezve ki őket. Az ideiglenes otthono­mtól szolgáló, elbűvölő épület is iyen volt. „Persze mind lepusztult” - mond­ta háziasszonyom, aki főként Angliá­ban nőtt fel. „Mi Magyarországon szen­vedélyesen szeretjük az előkelősdit” - folytatta. „Pedig az igazat megvallva, ez is csak egy egyszerű városi ház.” Tibor és Berta a negyvenes éveik­ben jártak. Mivel jó előre beharangoz­tak nekik, olyan szerető gondoskodás­sal vettek körül, amelyre Esztergom bizonyos mértékig előkészített; aho­gyan a magyarok a vendéglátást értel­mezték, vissza-visszatérő csodának látszott. Tibor a háború alatt a lovas­­tüzérek seregében kapitány volt. Bár végigszolgálta az egész háborút, még­sem kaphatott magasabb rangot, mivel a Trianoni Szerződés utáni magyar hadsereg igen csekély létszámúvá apadt. Bertát mindenki szerette, mert szórakoztató, csípős humorú asszony volt, és nem tűrte a butaságot. Magas termetén általában tweed kosztümöt viselt, szép arcát sötét haj keretezte, amelyet egy ősz tincs tett érdekessé. Apja, egy előkelő gróf, a háború előtt Fiume kormányzója volt, és amíg Ber­ta kis kocsijával járták a várost, magá­val ragadó történeteket mesélt Trieszt, Fiume, Pola és az Isztriai-félsziget le­tűnt viágáról. A család, mint sokan mások, elég nehezen élt, ezért a ház egy részét kiadták. Az asszony számos nőbizottság tagjaként igen elfoglalt volt. Magam is többször csatlakoztam programjaihoz, és vásárlási körútjaira is elkísértem, amelyeket a kedvemért városnézéssel fűszerezett. Amikor úgy gondolta, hogy érdeklődésemre tarthat számot a soron következő vizit, magá­val vitt, és amikor értesült, hogy tánc­­mulatságot tartanak a szomszédos házban, engem is meghívatott, és szor­gos igyekezettel gyűjtötte össze szá­momra Tibor szekrényéből és a szom­szédoktól az estélyi ruházatot. Amikor­­ Patrick Leigh Fermor 1915-ben született angol-ír szü­­ő­­­­­­­löktől. Viharos diákévek és másfél éves kelet-euró­­­­­pai vándorútja után a Balkánon és a görög szigetvi­l­­ágban élt és utazgatott. Eközben alakult ki a turista főútvonalaktól távol eső helyek iránti rajongása, és érdeklődése a kevésbé ismert nyelvek iránt. 1939- ben az ír Gárdába sorozták be, az „I" Hadtestbe pedig 1941-ben. Albá­niában összekötő tisztként szolgált, harcolt Görögországban is. Krétára háromszor is visszatért, egy alkalommal ejtőernyővel. Pásztornak álcáz­va magát, több mint két évet a hegyekben töltött, az ellenállást szervez­te, és részt vett Kreipe tábornok foglyul ejtésében. Ezért számos kitünte­tést kapott. Több, Angliában is sikeres útikönyv és regény szerzője. Évti­zedek óta Kardamiliben, a Peloponnészosz-félsziget egyik kikötőhelyén él az általa épített házban. 25

Next