Magyarország, 1997. július-december (1. - új - évfolyam, 17-43. szám)
1997-08-10 / 23-24. szám
VISSZATEKINTŐ amint a kondások elé léptem, a tűz fényénél meglepetten pillantottak fel. „Ki vagyok, honnan jöttem” - olvastam ki tekintetükből. A válaszok „Angol” és „Angolország” nem jelentettek túl sokat számukra, de arcuk felderült, amikor előkerült az az üveg barackpálinka, amelyet újdonsült esztergomi barátaimtól kaptam útravalóul, és rögtön találtak is ülőalkalmatosságot számomra. A fiatalabb kondás elvadult sihedernek tetszett, világító szemekkel, összekuszált hajjal. Nyerítő nevetése átragadt ránk. Tíz szót ha tudott németül, ezeket a környező falvak svábjaitól tanulta, akik régen élnek ezen a vidéken. Ősz hajú apja csak magyarul beszélt, szemei mélyen ültek ráncos arcában, bizalmatlansága fokozatosan tűnt el, ahogy az üveg aljára dolgoztuk magunkat. Szétterjesztett ujjaikkal jelezték a szarvasok agancsát. Magyarázatukból megfejtettem, hogy az elhullatott agancsú szarvasok itt egy főherceg birtokához tartoznak. (Utólag megtudtam, mi is a főherceg jelentése angolul.) Jelbeszédünket folytatva, a fiatalabb kondás félelmetesen morogni és röfögni kezdett, fölfelé görbített két mutató ujjával jelezte a környék bozótosaiban leselkedő vaddisznók agyarát, azután köröző mozdulatával a muflon szarvait mutatta. A jelbeszédben nyers egyértelműséggel és kedélyesen jelezte: bizony előfordul, hogy a fiú vaddisznók rátörnek a házikocákra, az egyhási malacok közt ugyanis sok vadutód akad. Finom, füstölt disznóhúsból álló vacsorájukhoz néhány kemény tojással járultam hozzá. Megszórták paprikával. Fekete kenyérrel, hagymával, és majdnem megkövült sajttal körítve ettük. Bálintnak és Gézának hívták őket. Nevük olyan különös hangzásúnak tűnt, hogy első hallásra megragadt emlékezetemben. Az 1086-os első angol földbirtok-könyv, a Domesday Book korabeli parasztjaira emlékeztettek. Inkább ivókürtöt, mint pálinkás üveget kellett volna körbe adni az én anakronisztikusnak ható bütykösöm helyett. Amire a palack kiürült, már jelbeszédre sem volt szükség, mindannyian idétlenül röhögtünk. A primitív kommunikáció az összes gátat eltörölte, az ital és a fiatalabb kondás átragadó jókedve pedig a maradék akadályokat is elhárította. A tűz már csaknem kialudt, és a tisztás változni kezdett. A tegnapi hold még alig apadt, és az ágak mögé húzódott. mini Nai'd Hevesen Amikor néhány nappal később egy délelőtti napsugár megcélozta az egyik, már épp kinyílt szemhéjamat, el sem tudtam képzelni, hol vagyok. Kávé- és kisbillat terjengett a boltíves mennyezetű szobában; a bútor méhviasztól és könyöknyomoktól fénylett; százszámra sorakoztak a könyvek, egy karosszéken pedig, amelyre kék, ágaskodó oroszlánt hímeztek, egy hanyagul odahajított szmoking hevert, villás farokkal és skarlátszínű nyelvvel. A tükörről elegáns nyakkendő lógott, a szoba két sarkában báli cipők, egy keményített ingmell - amelyet akkoriban még fekete nyakkendővel viseltek gyűrötten, szánalmasan árulkodott az előző éjszakáról, de kezelőjében még mindig vidáman csillogtak a kölcsönkért gombok. Mindezen számomra idegen ékességek olyannyira elütöttek az úti por borította holmimtól, amelyre reggelenként rendszerint rávetült a tekintetem, hogy jó idő kellett, míg megfejtettem a talányt. Aztán hirtelen minden megvilágosodott. Budapesten voltam. Kevés maradt meg a Szentendréről Budapestre vezető útból: botorkálás macskaköveken, villamossínek, meredek utcácskák, a Duna és a hidak akvarellszerű látványa, szállásom megkeresése a hegyen. Az ezt követő pompa közvetve Münchenben megismert balti-orosz barátaimnak volt köszönhető, akiknek a kedvessége viszontagságos vándorlásomba az utóbbi hetekben már jó néhány oázist csempészett. Ismét bárók között találtam magam, a mostaniak azon a meredek hegyen laktak, amelyen a Vár és a királyi palota magasodik a Duna jobb partján. Az Úri utca (németül: die Herrengasse) egy utcácska kiugró ablakokkal, cseréptetős házakkal, boltíves, címeres ajtókkal, épp e támfalakkal megerősített magaslaton kanyargott. Nem sokkal 1686 után épülhetett, amikor a várost visszavették a törököktől, és számos ház alapját a rejtélyes török pincékkel kötötték össze. Ez a kis patríciusnegyed, a városi zajtól távol, egy csendes vidéki város hangulatát idézte, a házakat pedig generációkon keresztül őrizték a családok, ilyen meg olyan palotának nevezve ki őket. Az ideiglenes otthonomtól szolgáló, elbűvölő épület is iyen volt. „Persze mind lepusztult” - mondta háziasszonyom, aki főként Angliában nőtt fel. „Mi Magyarországon szenvedélyesen szeretjük az előkelősdit” - folytatta. „Pedig az igazat megvallva, ez is csak egy egyszerű városi ház.” Tibor és Berta a negyvenes éveikben jártak. Mivel jó előre beharangoztak nekik, olyan szerető gondoskodással vettek körül, amelyre Esztergom bizonyos mértékig előkészített; ahogyan a magyarok a vendéglátást értelmezték, vissza-visszatérő csodának látszott. Tibor a háború alatt a lovastüzérek seregében kapitány volt. Bár végigszolgálta az egész háborút, mégsem kaphatott magasabb rangot, mivel a Trianoni Szerződés utáni magyar hadsereg igen csekély létszámúvá apadt. Bertát mindenki szerette, mert szórakoztató, csípős humorú asszony volt, és nem tűrte a butaságot. Magas termetén általában tweed kosztümöt viselt, szép arcát sötét haj keretezte, amelyet egy ősz tincs tett érdekessé. Apja, egy előkelő gróf, a háború előtt Fiume kormányzója volt, és amíg Berta kis kocsijával járták a várost, magával ragadó történeteket mesélt Trieszt, Fiume, Pola és az Isztriai-félsziget letűnt viágáról. A család, mint sokan mások, elég nehezen élt, ezért a ház egy részét kiadták. Az asszony számos nőbizottság tagjaként igen elfoglalt volt. Magam is többször csatlakoztam programjaihoz, és vásárlási körútjaira is elkísértem, amelyeket a kedvemért városnézéssel fűszerezett. Amikor úgy gondolta, hogy érdeklődésemre tarthat számot a soron következő vizit, magával vitt, és amikor értesült, hogy táncmulatságot tartanak a szomszédos házban, engem is meghívatott, és szorgos igyekezettel gyűjtötte össze számomra Tibor szekrényéből és a szomszédoktól az estélyi ruházatot. Amikor Patrick Leigh Fermor 1915-ben született angol-ír szüőlöktől. Viharos diákévek és másfél éves kelet-európai vándorútja után a Balkánon és a görög szigetvilágban élt és utazgatott. Eközben alakult ki a turista főútvonalaktól távol eső helyek iránti rajongása, és érdeklődése a kevésbé ismert nyelvek iránt. 1939- ben az ír Gárdába sorozták be, az „I" Hadtestbe pedig 1941-ben. Albániában összekötő tisztként szolgált, harcolt Görögországban is. Krétára háromszor is visszatért, egy alkalommal ejtőernyővel. Pásztornak álcázva magát, több mint két évet a hegyekben töltött, az ellenállást szervezte, és részt vett Kreipe tábornok foglyul ejtésében. Ezért számos kitüntetést kapott. Több, Angliában is sikeres útikönyv és regény szerzője. Évtizedek óta Kardamiliben, a Peloponnészosz-félsziget egyik kikötőhelyén él az általa épített házban. 25