Magyarország, 1997. július-december (1. - új - évfolyam, 17-43. szám)
1997-10-19 / 34. szám
JEGYZET Az amtidalesz A dalesz szót talán már nem sokan ismerik, bár a fogalmat annál inkább. A dalesz olyasmi, mint a córesz: nyomor, baj, pocsék helyzet. Mindkettő jiddis eredetű, és mindkettő megtalálható az Idegen Szavak Szótárában. Az olvasó valószínűleg már kitalálta, mi az antida lesz: a Dallas. Na most, nem állítom, hogy rendszeresen néztem a Dallast, de azt sem mondom, hogy nem néztem. Először is, nagyon élveztem nézni az asszonyt, ahogy nézi. Másodszor is, irigyen szemléltem, hogyan döntik magukba azt a folyadékot, amit nekem már nem ajánlatos. (Állítólag meg vagyon írva a Sors könyvében, ki mennyit ihat, és én kicsit túl szorgalmasan teljesítettem a feladatot...) Aztán az is izgatott, mikor fog végre egy kövér nő is felbukkanni? Mert amúgy, a tudományos statisztikák szerint a hamburger- és muffiaevők kontinensének lakói elég nagy százalékban el vannak hízva, ezért az egyik legjövedelmezőbb iparág a fogyasztószer gyártása. Sok minden érdekelt, például az, hogy mi lett Pamelával? Utoljára gipszbe csomagolva láttuk, illetve nem láttuk, olyan volt, mint az abszolút sebesült A 22-es csapdája filmváltozatában, akit a nővérek folyamatosan itatnak és pisiltetnek, de amúgy csak egy ember formájú gézcsomag. Minden jel szerint Pamelát előkészítették egy feltámadásra, ha megint ráérne esetleg a szép színésznő, Principia Practical, vagy hogy hívták, igazán jobban is emlékezhetnék rá, mintha a Playboyban is szerepelt volna, kevésbé becsomagolva. Lehet, hogy azt a pénteket épp kihagytam, de nem emlékszem a szokásos könnyes-bús temetésre. Szóval, mi lett Pamelával? És Pamela részeges papájával, aki, úgy tűnik, semmivel sem ivott többet egy átlagos Dallas-hősnél, csak rosszabbul bírta a whiskyt. Ő is meghalt, szegény? És hogyan nem öregedtek semmit Dzsoki titkárnői az eltelt évek során? És miért rugdosta ki őket Dzsokiné olyan szadista kéjjel? Illetve akkor már nem is Dzsokiné. És hogyan nevelhette az a kedves, kulturált, európai intelligenciájú asszony Dzsoki zabigyerkőcét ilyen általánosan elviselhetetlen selyemfiúvá? (Na jó, a végén megjavul. De meddig? Merthogy neje unalmasságába csak az undokság hoz némi változatosságot, s ez magában hordozza a dramaturgiai bonyodalmakat.) És ez a derék Bobi... izé... biztos, hogy nem impotens kicsit? Nem mindig, csak amikor nőnemű lény kerül a közelébe. Mert úgy könnyű ám jó fiúnak lenni! Szóval, a Dallas legalább annyi elgondolkoztató kérdést vet fel, mint a Varázshegy. Azt, hogy miért rajong a világ Dzsokiért, évek óta taglalják a szociálpszichológusok, ez ugyanis világjelenség. Papírforma szerint az átlagnézőnek úgy kéne ellene szurkolni, mint a gyerekeknek a meseszínházban, amikor többnyire feljelentik a gonosz varázslót, hogy „vigyázz, ott van az oszlop mögött!" Ám a nézők annál inkább kedvelik, minél nagyobb csibészséghez hallatja sátáni kacaját, amelyet egyenesen a múlt század népszínműveinek jótékony célú vidéki amatőr előadásaiból kölcsönzött. Amúgy nem is igazi csibészség az, csak üzleti fortély, ha a Dallast a MOSZFILM forgatta volna, azt mondanánk, romantikus antikapitalizmus. Csak hát a MOSZFILM kelléktárában nincs annyi étkészlet meg csillár és szőnyeg, amennyi a Daliáshoz - a nagy antidaleszhez - kellett. Na majd jön az elnyomott munkásosztály, és... Tényleg, hol a munkásosztály? Sosem láttam - vagy kihagytam? - a személyzet felbukkanását. Láthatatlan kezek gyújtják fel a töméntelen villanyégőt, amelyek közül egy sincs kiégve, láthatatlan kezek pucolják a rezet és ezüstöt, sőt a cipőket. Más amerikai filmekben a luxushoz hozzátartozik egy testesebb fekete szakácsnő, esetleg egy kissé indiános szépségű szobalány. Itt nem. Katzman, a főnök biztosra akart menni. Csak semmi érzékeny realizmus. Legyen mindenki százszázalékosan angolszász, fehér és protestáns (ha már ő maga nem egészen az: olvastam valahol, hogy a Katzman nem holmi „macskaember”, hanem az előkelő kohanita - származásra valló Kohn név egyik változata). Volt egyszer egy színész, úgy hívták, Pécsi Sándor. Haja nem nagyon volt, pocakja annál inkább. Egyetlen egy esetben sem láttam rajta olyan zakót, amely ne feszült vagy lötyögött volna. Ha szivarozott, mindig lehamuzta magát. De ha detektívet játszott, elhittem, hogy detektív, ha kútfúrót, elhittem, hogy kútfúró. És úgy tűnt, tetőtől talpig férfi, nem csak derékig (alulról vagy felülről). Pedig Pécsi Sándor nem tartozott a sztárok közé. Vagy a nőszerű nők! Vass Éva! Bara Margit! Sütő Irén! Igazi arcok a filmvásznon és a torzító, vibráló, kicsi képernyős, fekete-fehér tévéken! Meg, csak úgy mellesleg, fiatalnak lenni, a mai fejünkkel, amikor már értékelni is tudjuk a fiatalság pompás tényét! De szép volt! Esküszöm, hiányozni fognak ezek a felfújt, műanyag álszínészek és műkonfliktusok. Mit fogok péntekenként (le)nézni? Ide nekünk a Denvert! Meg a Dinastyt is! Az utóbbi állítólag - Nádas Péter szerint - olyan, mint a Dallas. Sőt, még olyanabb! Siculus 34