Magyarország, 1997. július-december (1. - új - évfolyam, 17-43. szám)
1997-08-10 / 23-24. szám
tűz című dokumentumfilmet is, élete egyik legmegrendítőbb élménye volt ez a kilencvenes évekbeli látogatás. „Eddig elvont, absztrakt dolog volt számomra, de most ott voltam, most már tudom, mi a Don-kanyar.” Debrecen, 1997. július 30. HEVES MEGYEI NAP Botcsinálta tévéigazgató Sára Sándor így nevezi magát abban az interjúban, amely az egyik egri napilap hasábjain látott napvilágot. Egerben idén is megrendezték a filmművészeti nyári egyetemet, a Duna Televízió igazgatója pedig szinte hazatért, mert a közelből származik, Túra községben született. A csaknem egész oldalas beszélgetésben sok téma került szóba. Figyelmünket két mozzanat ragadta meg. Az egyik a Duna Televízió keletkezéstörténete. Az igazgató szerint „Az MDF segített a létrejöttében, és ez nagyon jó volt, de főként szellemileg támogatta a működést, anyagilag már kevésbé, és ez mind a mai napig így van. Kezdetektől fogva szuverén és független volt, és most is az. Én mint filmkészítő is kiküzdöttem magamnak az önállóságot, és ezt nem vagyok hajlandó feladni akkor sem, ha nem filmet rendezek, hanem egy intézmény élén állok.” A másik mozzanat a jövőbe utal. A Duna Részvénytársaság igazgatósága elhatározta, hogy a reklámbevétel tíz százalékát játékfilmek, öt százalékát pedig dokumentumfilmek készítésére fordítja. Sára Sándor elmondta a Heves Megyei Nap munkatársának: nincsenek illúziói, tudja, hogy ennek az intézkedésnek csak gesztusértéke van, hiszen a Duna Televízió reklámbevételei pillanatnyilag csekély összeget tesznek ki. Mindazonáltal abban reménykedik, hogy példáját követi a többi magyarországi televízió is, s ez már korántsem lenne mellékes az elhanyagolt magyar filmgyártás szempontjából. Eger, 1997. augusztus 2. Dunántúli Napló A tizedes meg a többiek Sinkovits Imre azt újságolta a pécsi napilap munkatársának, hogy éppen most tért vissza Vas megyéből, ősei szülőföldjéről, ahol kanonok nagybátyját látogatta meg. Csakhamar szóba kerül talán legismertebb filmszerepe, a tizedes Keleti Márton és Dobozy Imre 1965- ös vállalkozásából. Ő maga mindent túlélni akaró figurának gondolja a talpraesett honvédet, aki nemrégiben jutott az eszébe, „amikor a doni emlékművet avattuk”, mert „ez a túlélés százezreknek nem adatott meg”. Talán tőle, a politizálóként ismert színésztől szokatlan, hogy igyekszik egy lépés távolságot tartani a politikától, de „megmondtam már jó előre, hogy maradok a kaptafánál. Az MDF-be sem léptem be. Ettől aztán, persze, sokan megsértődtek ezen az oldalon, másrészt amiért a kampányban részt vettem, a másik oldalról is kaptam egy fekete pontot.” Kifejtette az újságírónak: „Nézze, én a színész szakmát is azért választottam, hogy elmondhassak valamit az embereknek mindarról, ami szép és jó, mindarról, ami követendő. Ha nem erre a pályára kerülök, akkor vagy tanár, vagy pap lettem volna.” Pécs, 1997. július 28. Aki itmon dőlt a színészeiről Tordy Géza Kisvárdán dolgozik. A hangulatos vár nyári színházában próbáltatja a Férfiakat Szelistyének című vígjátékot, a magyar nevű osztrák író, Ödön von Horváth erdélyi témájú darabját. Itt, a szatmári városban, az augusztus 8-i bemutató előtt kereste meg az egyik nyíregyházi napilap munkatársa. Arra a tiszteletteljes kérdésre, hogy „Ön lesz a nagy öreg a Vígszínházban?”, Tordy Géza elmondja, hogy már két éve nincs a budapesti társulatban. A Győri Nemzeti Színház művészeti vezetője, sőt tulajdonképpen a színészetet is abbahagyta. A miértre azt válaszolja, hogy eljátszotta a drámairodalom legnagyobb szerepeit, talán csak a Rómeót nem. Szép, kerek pályafutást mondhat magáénak, de most már nem vágyik a világot jelentő deszkákra. Szerencsére a színészi hiúság sohasem kísértette meg, tudott örülni mások sikereinek is, ezért gondolt arra, hogy rendeznie kellene. Elvégre „egy rendezőnek nem is lehet más célja, mint az, hogy művészeit az egekbe emelje”. Kisvárda után a fővárosban lesz újabb bemutatója. Egy fiatal színész-dramaturg, Kis Csaba darabját rendezi meg ősszel. Majd Győrben viszi színre a Dosztojevszkij regényéből készült Bűn és bűnhődés-adaptációt. Annak idején, amikor a Vígszínházban Ljubimov rendezte meg a híres-hírhedt előadást, Tordy Géza is játszott benne - az értékeket szeretné átmenteni a saját változatába. Tréfásan panaszolja az Új Kelet munkatársának, hogy a szakmai váltás oka kézenfekvő: „Én a színházon kívül semmi máshoz nem értek. Ezt kell csinálnom, most már egész életemben.” Nyíregyháza, 1997. július 26. Aki igyekszik összerakni magát Paudits Béla szabálytalan tehetség. A nézők-hallgatók szeretik, a színházi szakmában mindenki elismeri a művészi adottságait, mégis megmegszakadt a pályafutása. A Madách Színházat sikerei csúcsán hagyta ott, vendéglősként helyezkedett el. Éjszakai bárt bérelt, ahol hébe-hóba kuplékat is énekelt. Majd visszatért a Madáchba, megint sikereket ért el, és megint elmenekült. Kanadába került, ahol kitanulta a gyémántcsiszolást (egyébként van még egy civil szakmája: eredetileg intarzia-asztalos). Azóta újra itthon van, békebeli slágerekkel lép fel országszerte. Vidéken adott egyik műsora után faggatta a tatabányai napilap munkatársa. A hányatott sorsú színész-énekes kiegyensúlyozott ember benyomását kelti. Igaz ugyan, hogy voltak gerinc- és nyakcsigolya-panaszai, de egy csontkovács meggyógyította, sőt az orvosi leletek is egyre jobbak. Házat épít, mert családot alapított; szeme fénye Elvira Anna, másfél éves lánya, aki „szerencsére az édesanyjára hasonlít”. Élvezettel járja az országot, egyelőre nem hiányzik neki a fővárosi közönség. Kuplé-műsorából CD-lemezt készít, amely ősszel már vásárolható is lesz. „Összerakom magam, azaz művészileg és egészségileg egyaránt igyekszem teljes értékűvé válni” - mondta Paudits Béla a 24 Óra című napilap munkatársának. Tatabánya, 1997. július 21. 23 VIDÉKI KORKÉP