Magyarország, 1997. július-december (1. - új - évfolyam, 17-43. szám)

1997-08-10 / 23-24. szám

tűz című dokumentumfilmet is, élete egyik legmegrendítőbb élménye volt ez a kilencvenes évekbeli látogatás. „Eddig el­vont, absztrakt dolog volt számomra, de most ott voltam, most már tudom, mi a Don-kanyar.” Debrecen, 1997. július 30. HEVES MEGYEI NAP Botcsinálta tévéigazgató Sára Sándor így ne­vezi magát abban az interjúban, amely az egyik egri napilap ha­sábjain látott napvilá­got. Egerben idén is megrendezték a film­művészeti nyári egyetemet, a Duna Televízió igazgatója pedig szinte hazatért, mert a közelből származik, Túra község­ben született. A csaknem egész oldalas be­szélgetésben sok téma került szóba. Fi­gyelmünket két mozzanat ragadta meg. Az egyik a Duna Televízió keletkezés­­története. Az igazgató szerint „Az MDF segített a létrejöttében, és ez nagyon jó volt, de főként szellemileg támogatta a működést, anyagilag már kevésbé, és ez mind a mai napig így van. Kezdetektől fogva szuverén és független volt, és most is az. Én mint filmkészítő is kiküzdöttem magamnak az önállóságot, és ezt nem va­gyok hajlandó feladni akkor sem, ha nem filmet rendezek, hanem egy intézmény élén állok.” A másik mozzanat a jövőbe utal. A Du­na Részvénytársaság igazgatósága elha­tározta, hogy a reklámbevétel tíz százalé­kát játékfilmek, öt százalékát pedig doku­­mentumfilmek készítésére fordítja. Sára Sándor elmondta a Heves Megyei Nap munkatársának: nincsenek illúziói, tudja, hogy ennek az intézkedésnek csak gesz­tusértéke van, hiszen a Duna Televízió reklámbevételei pillanatnyilag csekély összeget tesznek ki. Mindazonáltal abban reménykedik, hogy példáját követi a töb­bi magyarországi televízió is, s ez már korántsem lenne mellékes az elhanyagolt magyar filmgyártás szempontjából. Eger, 1997. augusztus 2. Dunántúli Napló A tizedes meg a többiek Sinkovits Imre azt újságolta a pécsi na­pilap munkatársának, hogy éppen most tért vissza Vas megyéből, ősei szülőföld­jéről, ahol kanonok nagybátyját látogat­ta meg. Csakhamar szóba kerül talán legis­mertebb filmszerepe, a tizedes Keleti Márton és Dobozy Imre 1965- ös vállalkozásából. Ő maga mindent túlélni akaró figurának gon­dolja a talpraesett hon­védet, aki nemrégiben jutott az eszébe, „amikor a doni emlék­művet avattuk”, mert „ez a túlélés száz­ezreknek nem adatott meg”. Talán tőle, a politizálóként ismert szí­nésztől szokatlan, hogy igyekszik egy lé­pés távolságot tartani a politikától, de „megmondtam már jó előre, hogy mara­dok a kaptafánál. Az MDF-be sem lép­tem be. Ettől aztán, persze, sokan meg­sértődtek ezen az oldalon, másrészt ami­ért a kampányban részt vettem, a másik oldalról is kaptam egy fekete pontot.” Kifejtette az újságírónak: „Nézze, én a színész szakmát is azért választottam, hogy elmondhassak valamit az emberek­nek mindarról, ami szép és jó, mindar­ról, ami követendő. Ha nem erre a pá­lyára kerülök, akkor vagy tanár, vagy pap lettem volna.” Pécs, 1997. július 28. Aki itmon dőlt a színészeiről Tordy Géza Kisvár­­dán dolgozik. A han­gulatos vár nyári színházában próbál­­tatja a Férfiakat Sze­­listyének című vígjá­tékot, a magyar nevű osztrák író, Ödön von Horváth erdélyi té­májú darabját. Itt, a szatmári városban, az augusztus 8-i be­mutató előtt kereste meg az egyik nyír­egyházi napilap munkatársa. Arra a tiszteletteljes kérdésre, hogy „Ön lesz a nagy öreg a Vígszínházban?”, Tordy Gé­za elmondja, hogy már két éve nincs a budapesti társulatban. A Győri Nemzeti Színház művészeti vezetője, sőt tulajdon­képpen a színészetet is abbahagyta. A miértre azt válaszolja, hogy elját­szotta a drámairodalom legnagyobb sze­repeit, talán csak a Rómeót nem. Szép, kerek pályafutást mondhat magáénak, de most már nem vágyik a világot jelen­tő deszkákra. Szerencsére a színészi hi­úság sohasem kísértette meg, tudott örülni mások sikereinek is, ezért gondolt arra, hogy rendeznie kellene. Elvégre „egy rendezőnek nem is lehet más célja, mint az, hogy művészeit az egekbe emel­je”. Kisvárda után a fővárosban lesz újabb bemutatója. Egy fiatal színész-dra­maturg, Kis Csaba darabját rendezi meg ősszel. Majd Győrben viszi színre a Dosztojevszkij regényéből készült Bűn és bűnhődés-adaptációt. Annak idején, ami­kor a Vígszínházban Ljubimov rendezte meg a híres-hírhedt előadást, Tordy Gé­za is játszott benne - az értékeket sze­retné átmenteni a saját változatába. Tré­fásan panaszolja az Új Kelet munkatár­sának, hogy a szakmai váltás oka ké­zenfekvő: „Én a színházon kívül semmi máshoz nem értek. Ezt kell csinálnom, most már egész életemben.” Nyíregyháza, 1997. július 26. Aki igyekszik összerakni magát Paudits Béla szabály­talan tehetség. A né­­zők-hallgatók szere­tik, a színházi szak­mában mindenki elis­meri a művészi adott­ságait, mégis meg­megszakadt a pálya­futása. A Madách Színházat sikerei csúcsán hagyta ott, ven­déglősként helyezkedett el. Éjszakai bárt bérelt, ahol hébe-hóba kuplékat is énekelt. Majd visszatért a Madáchba, megint sikereket ért el, és megint elmenekült. Kanadába került, ahol kitanulta a gyé­mántcsiszolást (egyébként van még egy civil szakmája: eredetileg intarzia-aszta­los). Azóta újra itthon van, békebeli slá­gerekkel lép fel országszerte. Vidéken adott egyik műsora után faggatta a tata­bányai napilap munkatársa. A hányatott sorsú színész-énekes ki­egyensúlyozott ember benyomását kelti. Igaz ugyan, hogy voltak gerinc- és nyakcsi­golya-panaszai, de egy csontkovács meg­gyógyította, sőt az orvosi leletek is egyre jobbak. Házat épít, mert családot alapított; szeme fénye Elvira Anna, másfél éves lá­nya, aki „szerencsére az édesanyjára ha­sonlít”. Élvezettel járja az országot, egyelő­re nem hiányzik neki a fővárosi közönség. Kuplé-műsorából CD-lemezt készít, amely ősszel már vásárolható is lesz. „Összera­kom magam, azaz művészileg és egészsé­gileg egyaránt igyekszem teljes értékűvé válni” - mondta Paudits Béla a 24 Óra cí­mű napilap munkatársának. Tatabánya, 1997. július 21. 23 VIDÉKI KORKÉP

Next