Magyarország, 1897. január (4. évfolyam, 1-31. szám)

1897-01-01 / 1. szám

4 CYARORSZÁG ..... _ 11­­ IV. ÉVFOLYAM. L SZÁM, D, 1897. PÉNTEK, JANUÁR 1. ( vidéki előfizetőinket, hogy szai­ivataloknál az előfize­­tása iránt lehetőleg gyez­­edni szíveskedjenek, tldése fennakadást szenvedjen­ támadás Budapest, decz. 81. 6 évhez nem csatoltunk Iyarország politikai ve­­rberre van bizva, a kitől semmi jót. Parlag föld . Csak dudva nő rajta, rzövis, vad mák. Külö- Egyetlen év sem termett ot.É, tehát nem áltattuk ma­­galódtunk. A vezért isko­­ik tudtuk, de hittünk akacs hajlamát a durva­­tük, de bíztunk magyar falánk készülve, hogy ott pirulni fogunk az ez­­elött, de közjogi botrá­­unk tőle, pontossággal csinálunk el kell borzadnunk az imlékeitől. Magyarország a diadalív volt, hogy vonuljon a nemzet a­­e, hanem szégyenkő, nemes érzület, minden tisztult felfogás és minden erkölcsi alap megbotlott. Imitált fény, kölcsönkért dísz, elpa­lástolt szegénység hamisított bársonynyal, színpadi pánczél, czirkuszlé, csalékony kérkedés — Íme a hírneves koronakísé­­ret. A lovas lelkesülése és a ló farka egyaránt hazugság volt. És még ezt a hazug pompát sem az egyén áldozat­­készsége hozta létre, hanem a közkasszák nyíltak meg, hogy üzleti kilátások ke­csegtető divatja tegye lehetővé a bande­­rista vállalkozását. Ezeréves állami létet ünnepeltünk, de mint állam, sehol egy pillanatig sem szerepeltünk. Az udvar ide jött, miként ha vadászatra vagy estélyre jött volna. A diplomáczia is megjelent, mert a túl­írnom nyugati szokások között olykor fölmerül az exotikus ingerek szüksége. A király is itt volt. Igen, a király, ez a tapasztalt, nyugodt, kötelességérző ural­kodó. Megnézte a kiállítás minden zege­­zugát. Örült, a­hol sikert látott. Gyönyör­ködött a történelmi kincseken, melyek­nek javarészét Bécsből hozták ide s Bécsbe szállítják vissza. Tapsolt annak a bokrétának, mely a tanuló ifjak színes ingeiből képződött a tornaverseny alkal­mával. Ki is ne látta volna meg ezen aczélizmokban a jó hadi anyagot? De nemzetközi szerep Magyarország­nak nem jutott. A király igenis itt volt. Milyen nyomorúságos fiaskó lett volna ebből az évből, ha még az ő fénye, mél­tósága, tekintélye is hiányzott volna! De a király itt volt. Ám, hol volt a ki­rályság ? A népképviselet új házában bemutat­ták a meghordozott koronát. Szent jel­vénye az a nemzetnek, a melyért élni­­halni kész. De az oltári szentség is csak ékszer a­­ harangozó kezében. Nem díszkocsiban volt annak a helye, hanem a király fején. Ha megjelenik az uralkodó az uj Házban , ez a népfelség történelmi összeolvadását jelentette volna a korona szuverenitásával, így azonban díszes c­eremónia volt csak, közjogi jelentőség nélkül. Európa főkönyvében annak a lapnak, melyet az Árpádok, Anjouk, Hunyadiak és Jagellók írtak tele, nincsen folytatása. A Habsburgoknak ezt az üres lapját most jó alkalom volt kitölteni. A megjelent diplomáczia, a jó békesség minden ál­lammal, az államfők rokonszenve és tisz­telete Ferencz József irányában fokozta a helyzet kedvezéseit. De nem volt, ki egy pillanatra meg­ragadja a futó időt. Csak egy pillanatra. Csak addig, míg a nagykövetek testüle­tileg megjelennek Ferencz József előtt s a megbízó uralkodók és államok nevé­ben öt mint magyar királyt üdvözlik. Csak addig, mig czimerünknek és szí­neinknek joga a nemzetközi érintkezés­ben helyreállittatik. Milyen más hangu­lattal emlékeznénk most vissza a lefolyt esztendőre! De az idő elfutott s külföldi vonatkozásaiban Magyarország maradt, a mi volt: osztrák tartozék, verébről v­ iság eredeti tárczája. A .bonyi Árpád. É­ a fenyvesek illatos, gyan­úi keveredik a vasúti moz­­i Liptó vármegye legködö­­ib falucskájában született k : Potocska Jankó. Sovány csöpp tótocska és úgy ette­dt át, mint egy hernyó, jó gyermek volt. " volna — Eredj a tehenek után, szamár, — soha­sem lesz belőled semmi. A fiú egy csöppet se érzékenyedett el, csak bámult és álmélkodott. Kikergették a házból, — miért ? Mert nehéz a vésőhöz a keze. Ám tehet ő arról ? S hosszasan eltűnődött ezen a keserves kérdésen, mialatt hangos noszogatás­sal terelte tehenét az erdő felé. Apja méltat­lanul bánt vele, mert nem vetett számot a természettel, mely a kézügyességet tőle meg­­tagadta. Kinek a vétke ez ? Az övé nem, ő szívesen formálná ki puha luczfenyőből a ka­nalakat, gyertyánfából a szénahányókat, ha tudná, é­s imhol mi lett a vége? Kilökték a házból, holott pedig olyan ártatlan az egész­ben, mint egy két napos macskakölyök. Le­kuporodott egy mogyoróbokor alá a fűbe, egy ideig még meghányta-vétette lomha gyermeki agyában a rajta esett nagy sérelmet, aztán elővette a bicskáját, s egymásután két sipot csinált. A szomszédjukban lakó Povinszkiék vörös­­hajú, kicsi Magdája orra felé terelte libáit, s megállt a fiú előtt. — Te vagy, Jankó ?• — Én hát. — Mit csinálsz ?­­ Látod, — dunnyogta, föl sem nézve, Sipot ? Azt. vöröshaju leányocska erre kerülgetni Jankót, s addig-addig húzódott mindig legközelebb, mig egészen melléje játszta Ott aztán ő is leguggolt­­ figyelemmel, az irigyst pislogatott a fiú ke? .egyed évre 3 frt SO kr. f ?g?*7 évre 14 frt — kr. mestermüvekre, melyek oly szépen szóltak az ön füleinek, mint száz hangos szavú rigó se a vágásokban. Különösen az első, fehér héjjú sip. Nincs, nincs annak bizonyosan az egész világon párja! S hátha neki adná. .. — Jankó, — kezdte félénken a kis­lány, s még szorgalmasabban pislogatott, — minek neked két sip ? — Csak, — hangzott a kurta válasz. — Kell kenyér ? — Már ettem. — Adok, ha kell .. . — Edd meg. Kicsi Magdát nem riasztotta vissza ez a ri­degség. Megtörölte orrocskáját a keze fejével, s hízelegve fordult a fiúhoz: — Jaj, de ügyes vagy te Jankó — mon­dotta gyorsan, neki bátorodva — anyám meg­ígérte, hogy holnap ad mézet . . . Mézet, Jankó — szereted? Hozok neked is, ha ne­kem adod az egyik sipot. — Melyiket? — Azt! A fehéret . . . — Nesze. S a fiú odadobta a sipot. A kis leány utána kapott s csillogó szemmel, kipirult arczocská­­val futott libái után, nehogy vissza találják tőle venni a kincset. Jankó nem vette vi°- ~ Őrizte estig a teheneket, azután elér a kicsi Magdát s a két kis szürke más mellett tipegett egy keskeny jó­szagu zsályák, és V­eralini falu felé.

Next