Magyarország, 1897. január (4. évfolyam, 1-31. szám)
1897-01-01 / 1. szám
4 CYARORSZÁG ..... _ 11 IV. ÉVFOLYAM. L SZÁM, D, 1897. PÉNTEK, JANUÁR 1. ( vidéki előfizetőinket, hogy szaiivataloknál az előfizetása iránt lehetőleg gyezedni szíveskedjenek, tldése fennakadást szenvedjen támadás Budapest, decz. 81. 6 évhez nem csatoltunk Iyarország politikai verberre van bizva, a kitől semmi jót. Parlag föld . Csak dudva nő rajta, rzövis, vad mák. Külö- Egyetlen év sem termett ot.É, tehát nem áltattuk magalódtunk. A vezért iskoik tudtuk, de hittünk akacs hajlamát a durvatük, de bíztunk magyar falánk készülve, hogy ott pirulni fogunk az ezelött, de közjogi botráunk tőle, pontossággal csinálunk el kell borzadnunk az imlékeitől. Magyarország a diadalív volt, hogy vonuljon a nemzet ae, hanem szégyenkő, nemes érzület, minden tisztult felfogás és minden erkölcsi alap megbotlott. Imitált fény, kölcsönkért dísz, elpalástolt szegénység hamisított bársonynyal, színpadi pánczél, czirkuszlé, csalékony kérkedés — Íme a hírneves koronakíséret. A lovas lelkesülése és a ló farka egyaránt hazugság volt. És még ezt a hazug pompát sem az egyén áldozatkészsége hozta létre, hanem a közkasszák nyíltak meg, hogy üzleti kilátások kecsegtető divatja tegye lehetővé a banderista vállalkozását. Ezeréves állami létet ünnepeltünk, de mint állam, sehol egy pillanatig sem szerepeltünk. Az udvar ide jött, miként ha vadászatra vagy estélyre jött volna. A diplomáczia is megjelent, mert a túlírnom nyugati szokások között olykor fölmerül az exotikus ingerek szüksége. A király is itt volt. Igen, a király, ez a tapasztalt, nyugodt, kötelességérző uralkodó. Megnézte a kiállítás minden zegezugát. Örült, ahol sikert látott. Gyönyörködött a történelmi kincseken, melyeknek javarészét Bécsből hozták ide s Bécsbe szállítják vissza. Tapsolt annak a bokrétának, mely a tanuló ifjak színes ingeiből képződött a tornaverseny alkalmával. Ki is ne látta volna meg ezen aczélizmokban a jó hadi anyagot? De nemzetközi szerep Magyarországnak nem jutott. A király igenis itt volt. Milyen nyomorúságos fiaskó lett volna ebből az évből, ha még az ő fénye, méltósága, tekintélye is hiányzott volna! De a király itt volt. Ám, hol volt a királyság ? A népképviselet új házában bemutatták a meghordozott koronát. Szent jelvénye az a nemzetnek, a melyért élnihalni kész. De az oltári szentség is csak ékszer a harangozó kezében. Nem díszkocsiban volt annak a helye, hanem a király fején. Ha megjelenik az uralkodó az uj Házban , ez a népfelség történelmi összeolvadását jelentette volna a korona szuverenitásával, így azonban díszes ceremónia volt csak, közjogi jelentőség nélkül. Európa főkönyvében annak a lapnak, melyet az Árpádok, Anjouk, Hunyadiak és Jagellók írtak tele, nincsen folytatása. A Habsburgoknak ezt az üres lapját most jó alkalom volt kitölteni. A megjelent diplomáczia, a jó békesség minden állammal, az államfők rokonszenve és tisztelete Ferencz József irányában fokozta a helyzet kedvezéseit. De nem volt, ki egy pillanatra megragadja a futó időt. Csak egy pillanatra. Csak addig, míg a nagykövetek testületileg megjelennek Ferencz József előtt s a megbízó uralkodók és államok nevében öt mint magyar királyt üdvözlik. Csak addig, mig czimerünknek és színeinknek joga a nemzetközi érintkezésben helyreállittatik. Milyen más hangulattal emlékeznénk most vissza a lefolyt esztendőre! De az idő elfutott s külföldi vonatkozásaiban Magyarország maradt, a mi volt: osztrák tartozék, verébről v iság eredeti tárczája. A .bonyi Árpád. É a fenyvesek illatos, gyanúi keveredik a vasúti mozi Liptó vármegye legködöib falucskájában született k : Potocska Jankó. Sovány csöpp tótocska és úgy ettedt át, mint egy hernyó, jó gyermek volt. " volna — Eredj a tehenek után, szamár, — sohasem lesz belőled semmi. A fiú egy csöppet se érzékenyedett el, csak bámult és álmélkodott. Kikergették a házból, — miért ? Mert nehéz a vésőhöz a keze. Ám tehet ő arról ? S hosszasan eltűnődött ezen a keserves kérdésen, mialatt hangos noszogatással terelte tehenét az erdő felé. Apja méltatlanul bánt vele, mert nem vetett számot a természettel, mely a kézügyességet tőle megtagadta. Kinek a vétke ez ? Az övé nem, ő szívesen formálná ki puha luczfenyőből a kanalakat, gyertyánfából a szénahányókat, ha tudná, és imhol mi lett a vége? Kilökték a házból, holott pedig olyan ártatlan az egészben, mint egy két napos macskakölyök. Lekuporodott egy mogyoróbokor alá a fűbe, egy ideig még meghányta-vétette lomha gyermeki agyában a rajta esett nagy sérelmet, aztán elővette a bicskáját, s egymásután két sipot csinált. A szomszédjukban lakó Povinszkiék vöröshajú, kicsi Magdája orra felé terelte libáit, s megállt a fiú előtt. — Te vagy, Jankó ?• — Én hát. — Mit csinálsz ? Látod, — dunnyogta, föl sem nézve, Sipot ? Azt. vöröshaju leányocska erre kerülgetni Jankót, s addig-addig húzódott mindig legközelebb, mig egészen melléje játszta Ott aztán ő is leguggolt figyelemmel, az irigyst pislogatott a fiú ke? .egyed évre 3 frt SO kr. f ?g?*7 évre 14 frt — kr. mestermüvekre, melyek oly szépen szóltak az ön füleinek, mint száz hangos szavú rigó se a vágásokban. Különösen az első, fehér héjjú sip. Nincs, nincs annak bizonyosan az egész világon párja! S hátha neki adná. .. — Jankó, — kezdte félénken a kislány, s még szorgalmasabban pislogatott, — minek neked két sip ? — Csak, — hangzott a kurta válasz. — Kell kenyér ? — Már ettem. — Adok, ha kell .. . — Edd meg. Kicsi Magdát nem riasztotta vissza ez a ridegség. Megtörölte orrocskáját a keze fejével, s hízelegve fordult a fiúhoz: — Jaj, de ügyes vagy te Jankó — mondotta gyorsan, neki bátorodva — anyám megígérte, hogy holnap ad mézet . . . Mézet, Jankó — szereted? Hozok neked is, ha nekem adod az egyik sipot. — Melyiket? — Azt! A fehéret . . . — Nesze. S a fiú odadobta a sipot. A kis leány utána kapott s csillogó szemmel, kipirult arczocskával futott libái után, nehogy vissza találják tőle venni a kincset. Jankó nem vette vi°- ~ Őrizte estig a teheneket, azután elér a kicsi Magdát s a két kis szürke más mellett tipegett egy keskeny jószagu zsályák, és Veralini falu felé.