Magyarország, 1899. november (6. évfolyam, 302-331. szám)

1899-11-01 / 302. szám

Előfizetési ár: negyedévre 3 forint 60 kr., egész évre 14 frt. Egyes szám ára helyben 4 kr., vidéken 5 kr. Főszerkesztő: Holló Lajos. Szerkesztőség és kiadóhivatal: Teréz-körút 19. szám Hirdetések nonpar©lile számit­ás« Al disikabás szerint- Jelen és ide. Budapest, okt. 31. Dehogy is nem avatkozik Ausztria a mi belügyeinkbe! Hiszen ez az egész »jelen«-kérdés az osztrák belviszonyokból fakadt, meg is látszik rajta. A nyelvren­­deletek visszavonása nem más, mint a régi osztrák államnyelvnek, a németnek in integrum restituálása. A »ide« elnyo­mása ennek az intézkedésnek csak ki­egészítő része. Hiszen a tartalékosok je­lentkezése polgári aktus, a polgári admi­­nisztrác­iónak olyan alkatrésze, akár az ujonczozás. Az a szempont, hogy meg kell védeni az egységes hadsereg-nyelvet, éppen nem indokolja a zde-vel jelentke­zők megfenyítését, aminthogy a tavalyi, harmadévi szemléken csakis megintették őket, de nem büntették meg. Ellenben igenis kívánja a megfenyítést, az erősza­kos elnyomást a nyelvrendeletek vissza­vonása, a cseh és egyéb nyelveknek mint hivatalos orgánumoknak kiküszöbö­lése. Az osztrák miniszterek mindegyike bocsátott ki a maga hatáskörében olyan rendeletet, a­mely a német nyelvet ál­lamnyelvvé helyezi vissza (az igazságügy­­minisztert papirosgombóczokkal meg is dobálták érte). Nos, ugyanezt cselekedte ez osztrák hadügyminiszter is, azzal a különbséggel, hogy ő az ő rendeletének hatályát Magyarországra is kiterjesztette. Honnan tudja ő, szegény, hogy mi kü­lönbség van provinczia és provinczia kö­zött? A kadétiskolában meg nem tanulhatta, sem a Kriegsschuleban, sőt még a törzs­tiszti tanfolyamon sem. Ő azt hiszi, hogy az igazságnak, a «Gleichberechtigung»­­nak tesz eleget, a­mikor nem tesz kü­­lömbséget csehek és magyarok között. És igaza van Fejérváry bárónak, hogy nagyon nehéz lesz megértetni a magyar álláspontot olyan fejekkel, a­kik előtt a magyar államiság fogalma csak a delegá­­czionális szavazógépből ismeretes. Elég az hozzá, hogy az osztrák nyelviszály­­ révén támadást intéztek államiságunk, ál­lami nyelvünk, törvényes jogaink, nem­zeti érzelmeink ellen, és kísérletet tettek az ezeréves Magyarországot az osztrák provincziákkal egy kalap alá vonni. Hogy joguk nem volt hozzá, azt két­­ségbevonhatatlanul bebizonyította tegnap Barabás Béla. Más kérdés, hogy okos dolog volt-e, még az ő szempontjukból is, és megközelíthetik-e vele azt a czélt, a­mit kitűztek ? Ám lássuk a várható ered­ményeket. Az első az, hogy a magyar társadal­mat sorakozásra, védelemre kényszerítik a támadás ellen. Tömérdek gondjaink megszaporodtak egygyel : visszaállítani államiságunk méltóságát, nemzeti nyel­vünk jogát, tekintélyét. Várjon , eresbíti-e majd ez a harcz a monarchia szilárdságát, öregbíti-e tekin­télyét ? A második eredmény az lesz, hogy a meginduló harcz folyamán a harczosok szövetségeseket keresnek. Csodálatos ész­járás ott fönt! A «zde»-t akarják gyön­gíteni azzal, hogy bajnoktársat állítanak neki a «jelen»-ben. Miért ne lehetne e kettő egymásnak szövetségese ? Ugyan­azon oldalról jött a támadás, közös az ellenség. Talán az volna az akadály, hogy két külön állam polgárai vagyunk és a be nem avatkozás elve eltilt egymástól ? De hiszen ezt a korlátot ők maguk­ a támadók rombolják le. Ők követelik tő­lünk, hogy nemzeti kincseinkből áldoz­zunk az osztrák marakodás oltárán. Ők azok, a­kik az osztrák államtest bomlási folyamatát át akarják plántálni a mi álla­munk testébe. Ők akarnak a két államból Gesammtmonarchiát csinálni olyanformán, hogy a legfőbb közös ügy a zűrzavar, a fölfordulás legyen. Ausztria cseh és morva provincziái mellé ők sorolták a szabad magyar nemzetet. Jó, legyen úgy, ha rákényszerítenek, mi szívesen fogunk ke­zet azokkal, a­kiket a közös hadsereg megbántott, megbuktatására annak a kö­zös hadseregnek, a­mely minket annyi­szor megbántott és bánt. Nem is kell ide formális szövetség, a nemzeti eszmék ereje, a törekvések azo­nossága önmagától megszüli az akcziók párhuzamosságát. Lám, a «zde» máris megerősödött azzal, hogy szövetséges társul megnyerte a «jelen»-t. A cseh nép. — Igen ... de hogy is beszélhetsz ily han­gon atyádról ? — Ily hangon? Most se beszélek másképp, mint rendesen. — Kedves Márta, — szólt Boszil asszony gyengéden neheztelő hangon leányához — úgy látszik, hogy te nem is veszed észre, de egy idő óta valami sajátságos, csaknem tiszteletlen hangon beszélsz, mihelyt atyádról van szó. . . Csak látnád ilyenkor arczodat! Igazán, gyer­mekem, ez nem helyes tőled! — Nagyon sajnálom kedves anyám, akarat­lanul történt! — Ezt szívesen elhiszem neked, — szólt Bos­zilné kissé megnyugodva. — Te tudod, hogy ő nagyon szeret téged. Éppenséggel nincs tehát semmi okod reá panaszkodni. — Ha csak rólam volna szó, — válaszolt Márta, kipirulva, — akkor bizonyára nem szólnék semmit, — követném példádat — vagy leg­alább azon lennék, hogy én is, mint te, panasz nélkül elviseljek mindent. De aligha volna annyi erőm hozzá, mint neked van. — Vigyázz szavaidra, Márta, — szólt Boszil asszony sokat mondó tekintetet vetve kisebbik leányára. Márta hirtelen Lilihez fordult: — Lilikém, tégy nekem egy szívességet. — Mit, nénikém ? ! — Menj az utczai szobába és vigyázz, míg apa jön. Mihelyt a kocsi a ház elé áll, azon­nal mondd meg nekünk. Lili gyanakodni kezdett. — Miért akarsz innen kiküldeni ? — Azért, te kis holló, mert az osztrigát éppen akkor akarom fölbontani, a mikor édes apa ideérkezik. Apa nélkül. — A Magyarország tárczája. — — Nos leányok, készen volnánk a terítéssel, — szólt Boszilné, egy negyen év körüli asz­­szony, kinek rokonszenves arcza, himlőhelyei daczára, egykori nagy szépségéről tettek tanú­bizonyságot. ' ' — Igen anyám, nem hiányzik már semmi, csak egy kis virágdísz, meg az üvegkancsó, — válaszolt Márta, az idősebb leány. — Márta mintegy 18 éves lehetett, magas alak, telt ido­mokkal. Sűrű fekete szemöldökei erélyes kife­jezést kölcsönöztek szép fehér arczának. Egész lénye nyíltságot, határozottságot, csaknem me­részséget árult el. — Majd előhozom én a kancsót, — szólt szolgálatkészen Liliké, egy nyúlánk, kedves leányka. Fényes, okos szemeivel, játszi fürge­ségével olyan volt, mint egy kis egérke. Leug­rott a székről, melyen eddig térdepelve nagy kíváncsisággal nézegette, hogy anyja és nővére mint terítették fel az egykori jólétről tanúskodó finom, de kopottas abroszt és helyezték el rajta a régi divatu porczellántányérokat és evőesz­közöket. — A kancsót nem bízzuk rád kicsikém, mert az drága jószág, — szólt Lilikéhez édesanyja mosolyogva, miközben fürtös fejét gyöngéden megsimogatta. — Nem töröm el, mamuskám, nem töröm el, hadd hozzam én, szólt a gyermek naiv mohósággal. ... . • - ■ — Ejnye, de akaratos vagy, Lili, — szólt hozzá kissé feddő hangon nénje, — hiszen megszomorítanád a mamát, ha a drága üveget elejtenéd. Lili félénk tekintetet vetett anyjára. — Talán sírna is a mam­a ? — kérdé majd­nem síró hangon. — Ó dehogy simék, kicsikém, sírni csak a kis lányok szoktak. — Ó nemcsak a kis lányok, mama, — vá­gott közbe tulokosan Lili, — néha sírnak a nagy lányok is, ugy­e Márta? Márta szórakozottan nézett hugocskájára. — Mit mondasz ? — Csak azt, — szólt ez nekibátorodva, — hogy ma reggel, a midőn ágyadhoz mentem, hogy neked boldog újévet kívánjak, te úgy sír­tál hogy ... Márta mélyen elpirult és haragosan rászállt a kotnyeles leánykára. — Eredj, te csacska, hisz ez nem igaz ! — Igaz lesz az! Boizil asszony csitította a kis hamist, de észrevette Márta felindulását is. — Mi bajod van, leányom, kérdé tőle ag­gódva. — Semmi, édesanyám, éppenséggel semmi. A kis Lilit azonban már nem lehetett elhall­gattatni. . — Hiszen hallottam, a­mint sírva mondo­gattad : «Nem jön el, tudom, hogy nem jön el!» — Hát csakugyan attól tartasz, hogy nem jön el ? — kérdé Boszil asszony Mártától csen­desen, — hiszen biztosan megígérte. — Nem először esne meg, hogy ígéretét megszegi — válaszolt Márta keserűen. — No igen, máskor, de most, újév nap­ján — —■ — Hát tavaly miért nem jött? — Tavaly beteg volt — És te elhitted neki? — Hát ma osztrigát ebédelünk? ' ♦ Lapunk mai száma 24 oldal.

Next