Magyarország, 1909. december (16. évfolyam, 284-309. szám)
1909-12-01 / 284. szám
rJIMii „|| niii M ■■ mnniiniiaazarw^ MiiMiiUiL^«,Trir»«KigwanMKg^^ , BUDAPEST, 1909. DECZ.M3ER I.____ SZERDA____________________XVI. ÉVFOLYAM 284. SZÁM. Előfizetési árs negyedévre 7 korona, egész évre 28 korona. Főszerkesztő: Szerkesztőség és kiadóhivatal: Teréz-körut 19. sz. Egyes szám ára helyben és vidéken 10 fillér. Holló Laj OS. Hirdetések milliméter számítással díjszabás szerint. Indeamltást kérnek? Buclare^t, november 30. A Tisza István protekciójának hatását már is „előnyösen" érezheti a kormány. A király ugyanis Tisza István közbenjárására azzal akarja megbízni a mostani kormányt, hogy több hónapra terjedő indemnitást (vagy, ahogy Ausztriában nevezik: budget-provisoriumot) kérjen a képviselőháztól E megbízatás révén tehát egyelőre hivatalban maradhatnának a magyar miniszterek. Új kinevezésre nincs is szükség, mert a szeptember 27 ikén másodízben benyújtott lemondást a király mindeddig nem fogadta el. Az indemnitásnak az volna a czélja, hogy a magyar kormány az indemnitás tartama alatt tovább dolgozhassák a kibontakozáson azzal a szép sikerrel, amelylyel édesig dolgozott. Más szóval, miután a tavaszról a nyárra, a nyárról az őszre, az őszről a télre halasztották a megoldást, hogy a természet gyönyörű körforgásának utánzata teljes legyen, halasszuk el megint ezt a megoldást a télről a tavaszra. Ha azután elhalasztottuk, miért ne kezdhetnék ezt a körforgást belülről ? Vállalja e a magyar kormány ezt a megldást ? Nem tudjuk de úgy látszik, hogy még ő maga sem tudja. Most tanakodnak fölötte. Andrásit várják Bedártől, hogy ő mi szól hozzá. Az eddigiekből ítélve úgy véljük, hogy a kormánynak nagy kedve volna hozzá. Hiszen láttuk, hogy a nyár elején milyen mohón kapott rajta, hogy kormányzati életét pár hónappal meghosszabbíthassa. Csak az okoz gondot, hogy az indemnitás keresztülvihetőe? Ha ez a gond nem volna, habozás nélkül vállalnák a megbízatást, minden nélkül. Ez megadná a formulát is, amelylyel katonai „követeléseiket" kikapcsolhatnák, hiszen csak ideiglenes megbízatásról és felhatalmazásról van szó ! Az ország azonban azt kérdezi: nem volt-e éppen elég a búzás-halasztásból ? Nyolc hónap óta tart ez a válság, és ha nyolc hónap alatt nem tudták megoldani, hol a garancia arra, hogy a következő három hónap alatt megoldják ? Azt is látja és érzi mindenki, hogy az ország gazdasági fejlődésére semmi sem, még a legélesebb alkotmányharcz sem olyan bénító, mint ez a mostani kínos bizonytalanság. De a nemzet jogainak érvényesítésére sem kedvező ez a huzavona, mert hiszen világosan látható, hogy a bécsi taktika ezzel a húzás-halasztással a nemzet kifárasztására, a nemzeti ügy elposványosítására számít. Ha tehát a nemzet érdekeit tartja szem előtt a kormány, akkor ezt a megbízatást nem szabad vállalnia. Ugyanerre az eredményre kell jutnia, ha önérzetének szavára hallgat. Mert önérzetes férfiakra nézve ez az örökös függőben tartás rendkívül kinos lehet. A kormánynak tehát, ha ezek a fontos és magasabb szempontok a puszta hatalomvágyon fölülkerekednek benne, arra kell kérnie a királyt, és arra kell komolyan és minden erővel törekednie, hogy mentse fel őket viselt hivataluktól. Igen ám, de ők azt mondják, hogy a magyar alkotmány hézagos, mert nincs gondoskodás benne arról, hogy a miniszterek hogyan szabadulhassanak a hivataluktól, ha a király őket el nem engedi, holott a törvény még a cselédfölmondás módozatait is szabályozza. Mi azonban úgy látjuk, hogy a tisztelt kormány még egyetlen egy komoly kísérletet sem tett az iránt, hogy ki élt hivatalától fölmentessék, sőt gondosan elhárított minden olyan incidenst, amely az ő azonnali fölmentésére vezetett volna, így körömszakadtáig ellenezte azt, hogy a parlament beleszólhasson a válság menetébe. Ellenben készséggel teljesítette mindazokat a beszolgáltatásokat, amelyeket Bécs kívánt tőle, holott azokat, lemondott állapotára való hivatkozással, teljes joggal megtagadhattak volna, mely megtagadás föltétlenül az ő azonnali fölmentését vonta volna maga után. Most megint itt az alkalom, hogy felmentésüket elnyerhessék, ne éljenek azzal a kedvezménynyel, amit Tisza TI-TTr. .--TZT ,--------------------- ..... á—i-~ , »a 1inútiai álig. Irta: Séverine. ^ Néma fá'dlommal, megsemmitten ülő, naplóm mellett, amelybe kár év óta miden este beirom élményeimet, terveimet, akkor a legesek ilyebb mozzmatokat is. Ide el- -elmgőrölte a sok szenvedés, szervezetemet tönkretette a sok keverő tapasztalat Vájjon le az-e elég bá'or áom megíró azt, ami annyira kínoz s vájjon szavakba „ lem-e foglalni gyalázatomat? Madeleine megcsal, ő megcsal engem, íme, ezt már leírtam. Ó, Istenem, mit jelent ez a néhány szó mást, mint szörnyű kétsébeesést, rombadőlt bo’ronyást, metszertségteleidtett házi tűzhelyet! Jáé hogyan is hihettem, miként remélhettem csak egy perezig is, hogy ő engem, nálánál több mint húsz évvel idősebb, szomorú arczu embert igazán szeret! Ő, milyen beteg is vagyok, Istenem! Minden tagom fáj s szivemet mintha kondorkeselyűk marczangolnák! Madelaine!... Tegnap este történt. Fogadónapunk volt, jól mulatott mindenki. Ö csak a zajban, izgalmak közt érzi jól magát. Pedig mennyivel jobb lett volna, ha hármacskán maradtunk volna együtt: ő, kis Marezelunk, meg én. Tegnap este történt. Ö,mily szép ismert rózsafüzérekkel díszített fehér ruhájában! Ö, mennyire...,szerettem őt!... Sajnos — s ezt már halkan, szégyenlősen ejtem ki: mennyire szeretem, imádom még most is! Amikor tegnap váratlanul nyitottam be az öltözőjébe, őt — a feleségemet — Marcot képviselőnek, annak a szoknyahős gazembernek a karjai közt találtam, aki mohón csókolgatta s a feleségem minden esek után ezt mondta neki: «Imádsak!» Szégyen, gyalázat!... Nem is tudom, mért nem öltem meg őket... ! Kábutóan álltam meg az ajtófüggöny mögött s a falhoz támaszkodtam, hogy el ne essem, mindaddig, míg egy arra haladó pár szét nem rebbentette őket. Azóta rongyember vagyok. Jól, tudom ezt, Mado’e'ne, te könnyelmű, te ka'z'r, te elkényeztetett teremtés. Én kényeztettelek el a hódolatommal, a tömjénedével s gyengeségem az oka mindennek. Hiszen talán nem is szedettél soha s csak azért lettél nemmé, hogy szabad légy, hogy párisi nővé válhass. Az sem lehetetlen azonban, hogy szived legmélyén megőriztél számomra egy kis hajlandóságot. Hiszen mindent megtettem, hogy azt tőled kiérdemeljem. Beszélnem kell vele... föltétlenül beszélbe nem teszi a lábát. Madot meg kell gyógyibe nem teszi a lábát. Marcot meg kell gyógyítanom és hogy ez sikerüljön, mindent el fogok követni. Hátha rejt még méhében a jövő egy kis boldogságot is számunkra! * Körülbelül tíz éve már, hogy ki sem nyitottam ezt a könyvet. De mit is írhattam volna bele! Eleinte mindent megtettem, hogy Matót észretárítsem s naponkint írtam a naplómba is, S neki azonban mindig a leghőbb vágya és gondja volt: másoknak tetszem. Én a nevemet, szivemet, vagyonomat adtam cserébe Macinak az ő sugárzó fiatalságáért. A becsületemet adtam neki martalékul, amit ő elfogadott s annak védőtáncza mögött űzte kisded játékait. Ezeket nem ismerem, bár ismerni véltem. Most, midőn ököllel törülöm kénkben, uzó szememet, azon keresztül lezöródik az igazság, napfényre jön minden... s azon tükölöm. Ikinek is hazudtam annyit e naplómban, tmikor csak magamat áltatam véte? Ó mily nyomorult vagyok s mennyire megvetem magamat! Csak legalább mások meg ne vessenek! Mert hiszen más is tudja már azt, amit én tudok —meg azt, hogy mennyit szenvedek. Sőt már azt is rebesgették, hogy hasznot húzok a gyalázatomból...! Ó, Marczel, édes kic fiam, csakis te éretted brom gondat iat erre a kényre s éretted rágódom mintán áldott este a sok keserűségen, a sok lealacsonys ágon és megalázáson, amely napról-apra ér. Te is férfi leszel még, ha az Isten megsegít s akkor majd megérted, hogy atyál mily szerencsétlen, de mindhalálig mily tisztességes, becsületes ember volt! A keresetemből élek, Marczel. Más jövedelmem nincs, csak az, amit megtömzett munkával keresek, hiszen olyan ki igényű ember vagyok! Csak a legszűk éveselt elme szorítkozom. Majdan mindent megtudhat azoktól, akik tanúi voltak vigasztalan helyzetemnek, pótolhatatlan veszteségemen való szomorkodásomnak. Tehetségem odavan, mert a láng ész ihlettsége nagyrészt a hitből, bizalomtól fakm, s abból is táplálkozik; én azonban már sem magamban, sem má okban nem bízom. Csak annak tudok még örülni, ha azokkal beszélgethetek, akik ismerték az apámat, vagy azokkal, akik engem ismertek hajdan, amikor még ember voltam a talpamon s mint művész is megálltam helyemet. Legnagyobbrészt Lapunk mai száma 24 oldal* " ... i-