Magyarország, 1914. október (21. évfolyam, 246-276. szám)
1914-10-04 / 249. szám
Budapest, 1914. vasárnap, október 4. MAv írja Krúdy Gyula Pogrom a gyávák ellen !" A sajtó háborús hivatásáról már eleget beszéltek: hallgatni és csak jó hírt inni. Elhallgatni az álmatlan éjszakák gyötrelmes képeit, elhallgatni a jóhiszemű hazugságokat és a gonosz tréfacsinálók kitalálásait. Ez az iő, amikor a kapanyél is elsül és a békés idők bot-fantáziái megmozdulnak, lomhán szárnyra kapnak, mint az elhullott lovakra induló dögmadarak. Mindenki okosabbnak akar látszani, mint amilyen. Nincsen olyan ostoba fráter Pesten, akinek ne volna valamely új hire, drága, szentséges Harcos fiainkról. Nincsen olyan alacsonyrendű agyvelő, — amely azelőttiben sárkaparó volt a népszálló előtt, — amely bikiétát ne váltana a képzelődés tehervonatára. És a gyávák, a nyúlszivűek, a roggyant nadrágosok, a fülbesugdosók, a térképszakértők, a följelentők, a pesti ember minden aljasságával megáldott kávéházi terroristák, most futják ki legjobb formáikat, mint sportnyelven mondani szokták. Ez az idő, amikor „minden forma“, minden lelki és emberi érték, minden nagyszerű és imádható emberi tulajdonság, a bátorság, a nagylelkűség, a Hités a Hazaszeretet teljes egészében bemutatkozik a városban. Nagyon ügyes gyerek az, aki mostanában is álarcot tud ölteni, mikor „Az Est“ kirakatában azt olvassa, Hogy Ung megyében betörtek az oroszok! . . . A kávéházi Konrád! Egy rossz pesti vicc, amint hogy a legtöbb vicc és úgynevezett móka, humorka és sok-sok hírlapi elmélkedés mélyen lesülyedt nívójában, mióta a háború kitört és a francia és angol újságokat kitiltották az országból. (Hisz már a budai részekben is divatját múlta az a pajkos férfiú, aki délután a „Fliegende“ ötleteit tanulja be az Alagút-kávéházban.) „A kávéházi Konrád“ Pesten született és itt forog keserű levében. Ez a fontoskodó, orcátlanul hangos, majd émelygősen titkolódzó figura, aki szegény, nem létező vezérőrnagyokat tesz felelőssé híreiért és értesüléseiért. Ez a rosszszagú, teliszájú, értéktelen, pesti dudva tavaly ilyenkor a versenylovakkal beszélt — az idén Hofferrel. És azok az úgynevezett legravaszabbak, pesti nyelven szólva : a turisták, akik Ischlben, Salzburgban és Wienben béreltek éves lakásokat ebben az esztendőben, ahová majd kényelmesen elmenekülhetnek (míg mások messzi idegen országokból, nehéz viszontagságok között hazájukba visszatérnek), vájjon nem érdemelnék-e, hogy az újságba kiírjuk a nevüket ? Jellemző erre a városra, a helybeli hitványokra, hogy éppen az az osztály, amely „intellektuel“-nek szokta magát nevezni, amely télen az operai páholyában mutogatja tollait és ékköveit és Gypet és Marcel Prévost-t már csak a nagymamák olvassák a háznál, mert a fiatal hölgyek olyan író munkájában gyönyörködnek, akinek a nevét még mi, szegény lateinerek nem is tudják, ez az osztály, amelynek a kedvéért drága külföldi szőrmékkel és csemegékkel szerelik föl boltjaikat a kereskedők, párfémmel és új ruhával a kokott (amelyet majd utánoznak), szép színésznőkkel a lipótkörúti színház és Zerkowitz és Debussy új melódiákkal, a modern írók új színdarabokkal, Stefánia útja olajjal és az ősz enyheséggel és sárguló fasorral, ahol a nők mind tudják a divatot és az ápolónői ruhát már föl is vették egyszer-kétszer odahaza, akiknek énekel a drága külföldi koncert-énekes, akik egytőlegyig mind kulturemberek, de az igazán kultur mégis csak az közöttük,, amelyiknek a legtöbb pénze van . — éppen ezen a helyen mutatkozott legkirívóbban az a rémület, amely a részeg katonáktól megvert ringyókat és ellenség közeledésére kincseikkel menekülő uzsorásokat elfogja. Azt hiszem, akad sajtó Pesten, amely csokorba köti majd a névsorát a helybeli szökevényeknek, akiknek neveit oly gyakran olvashattuk a téli bálok és ünnepélyek bokrétájában. Gyönyörűséges, bibliai időket élünk, idejét megérte a régi mondás, hogy egyéb nem vagyok, mint kortárs, de ez éppen elég nekem. Ha majd vége lesz a háborúnak, legyőztük ellenségeinket, drága korai tavaszi napokon milyen nyitott szemmel láttunk majd mindent Budapesten. Mintha a mostani időben az örök természet, amely télen fehér bundával ruházza föl az ezüstrókát és bozontos szőrrel az ágyús lovat, a pesti embereket csendesen megjelölgetné, mint a rutének a Kárpát fenyőfáit. Ez a derék közöttük, amaz a hitvány. Ennek van igazi aranyértéke, a másikon hamis a próba. És most már előre meg lehet becsülni a háború termését a derék emberekben. Jó termés lesz az idén. Sok az igazgyöngyöt rejtegető búzakalász az emberek nagy rengetegében. Az üszők, a dudva, a talmi ember azonban csak kipiroslik a pipacs kérkedésével az emberiség rétjeiről. Nagy szerencsénkre szolgált e háborúban, hogy olyan szövetségesünk van, mint a németség. Akitől példát, rendet, nyugodtságot és önbizalmat tanulhattunk a megpróbáltatások esztendejében. Szinte minden ember tudja Magyarországon, hogy Berlinben éppen olyan rendesen folyik a polgári élet, mint tavaly ilyenkor. Hja, a németek ! — sóhajtunk, — ők nagyon gazdag emberek. Mintha csupa milliomos lakna Berlinben. Mintha a császár tyúkot tenne minden dologtalan ember fazekába ! — Az igazság pedig az, hogy az úgynevezett nemzeti erő, amelyről politikusaink annyit álmodoznak és amelyhez nem kellett érteni a polgárságnak, mert hisz a politikusok dolga, s a németek nemzeti ereje hatalmasabb a mieinknél. Az ő szívós, masszív és tökéletes nemzeti egységük a brandenburgi kapu erejével felfog és kivéd minden hazafiatlan csüggedést, gyengülést, árulást. Az ő hitük seregeik győzelmében olyan vaserejű, mint a feketeerdei ősgermán hite volt isteneiben. Az ö börnadrágos, szegetl, csizmás, mázsányi kékhuszárjaik, ijesztően vállas bajor vadászaik, szakállas hannoveri óriásaik legyőzhetetlen hősökként állanak a nemzeti ideálban. Hogyan merészeljük mi azt gondolni, hogy minket megverhetnek ? Hát nincs nekünk somogyi bakánk, alá a tizkörmével fojtja meg a komitácsit, —: nyírségi huszárunk, aki Zaboldi vezértől tanult lovagolni és az oroszországi mezők még a honfoglalás idejéből ismerősökként tűnnek föl előtte, —•: kassai hadtestünk, amelynek gyalogsága Rákóczi és Guyon félelmetes tótjaiból való és váljon az alföldi falvak félelmetes vasárnapi verekedői, a hajdú-községek Bocskay-ivadékai, az Ipoly mentéről az őskorból itt maradott palócok, Gábor Áron székely bakái, a pesti fiaink, lakktopános, pepitanadrágos héroszaink, akiknek dicséretét a múltkor küldte haza a parancsnok, nincsenek-e ott a végeken, hogy idehaza nyugodtan végezze kötelességét minden magyar ember ? Ebben a háborúban ha valaki szégyelni fogja magát, az itthonmaradott polgár,ság lehet az, aki kételkedni merészelt nemzetünk hősi férfiasságában. Egész nemzeti múltúnkat, történelmünket, alkotmányunkat, életben maradásunkat, kultúránkat és hitünket jövendő hivatásunkban arra a tündöklő magyar vitézségre építettük, amely ezer esztendeig öntötte vérével határainkat Gyermekeink nevelése, irodalmunknak háromnegyede, ősi hagyományaink, anyatejjel szivott regéink, pásztortüzek mellett mélázó meséink és drága magyar népünknek álmai, mind-mind nemzetünk önfeláldozó vitézségét zengi. És a nemzet most is hallgat, vár és bízik ! Bízik a magyar karban lévő magyar kardban. Bízik a magyar anyától szült, napsugár nevelte, tavaszi szél növesztette, délibáb látta, Tisza vize ringatta, ősi hagyomány tanította fiaiban. Bízik a Mátyás-templom orgonarúgásaiban, a kálvinisták zsoltárában, a zsinagógák hosszúnapi könyörgésében fegyvereink győzelméért. Bízik püspökében és rabbinusában. Bízik szentséges öreg királyában, akinek bölcsesége majd átalvezeti a megpróbáltatások vöröstengerén. És bízik a magyar öreg Úristenben! Az ördög vigye el a gyávákat és a kishitüeket. A szél mindig a bátraknak fújta nótáját a nyeregben, a napsugár mindig azokra szállott legszívesebben, akik fölemelt homlokkal, égbenéző tekintettel, dalolva mentek a vándorlás országútján. Ha egyszer orosz mintára pogromot csinálhatnánk a gyávák, kétkedők és bujkáló lelkiismeretű morális gonosztevők között, akik lesunyitott fővel, gúnyos mosolygással vagy görbejárású okoskodással állanak a háború Vérvörös csillagzata alatt, a hitetlenekben gázolhatnánk, őszi hidegjárta, hideges, verte drága véreink hősiességében kételkedőket számon kérhetnénk, ha megkrétázhatnánk azokat a házakat, ahol istentagadók laknak, ha megjelölhetnénk társadalmi köröket és kasztokat, ahol szentséges és hallatlan erőfeszítésünket, amellyel délen és északon e háborút vívjuk, kigúnyolják és lenéző okos mosollyal elintézik. — hej, bőgne ez a város, az üvöltés az égig hangzana és a sikoltás katonalány módjára visítana.