A Magyarság évkönyve, 1934
Dallos Sándor: Gyöngyösbokréta
egyetlen természetes mosolya. Ez Budapest és Európa 1933-ban. És ebbe a harsogó és kihunyó csöndbe, ebbe a fásult világneuraszténiába itt nálunk, ebben az agyonnyomott országban, évrőlévre egyre hangosabban és egyre életrehívóbban hangzik bele az egészséges, élni, örülni és játszani hívó nevetés, a falu és a népi lélek legyőzhetetlen, megfojthatatlan, a gyermeki fantázia szabad játékából kicsendülő boldog nevetése. A földművesek, a barázdák egyszerű emberei nevetnek át lelkükkel világválságon, analízisen, belső kataklizmán s hirdetik az anyag fojtásán, a materializmus csődjén túl való boldogságot, a nevetés, a játék és a kedélyi fölemelkedés boldogságát. Azt hiszem, a megváltást hirdetik ezek: a Gyöngyösbokréla mosolygó, daloló és játékos földművesei. Mert ezek az új magyar igehirdetők. Nem a pesti aszfalt. Nem. Ezek az egyszerű földművesek, akik összeállnak csoportokba, elénekelnek egy-egy dalt, eltáncolnak egy-egy ősi táncot s egyaránt őrzik a lélek és a test töretlen és kiegyensúlyozott erejét. A virtust és a mosolyt, a kurjantást és az imádságot, a szelíd bájt és a vad erőt, az áhítatot és a zengő indulatokat, az egész primitív skálát, amelyen a boldogságot tudja játszani az emberi élet. őrzik az igazi költészetet, a lélek és test együttes virágzását, a természet halhatatlan melódiáit, melyek Isten szájával és mosolyával szólnak az emberhez, megértését a leveleknek, az áradó fénynek, égi rendnek és földi elrendeltetésnek, a füveknek, a rég- Párna-tánc