A Magyarság évkönyve, 1934

Dallos Sándor: Gyöngyösbokréta

egyetlen természetes mosolya. Ez Budapest és Európa 1933-ban. És ebbe a harsogó és kihunyó csöndbe, ebbe a fásult világ­neuraszténiába itt nálunk, ebben az agyonnyomott országban, évről­­évre egyre hangosabban és egyre életrehívóbban hangzik bele az egészséges, élni, örülni és játszani hívó nevetés, a falu és a népi lélek legyőzhetetlen, megfojthatatlan, a gyermeki fantázia szabad játékából kicsendülő boldog nevetése. A földművesek, a barázdák egyszerű emberei nevetnek át lelkükkel vi­lágválságon, analízisen, belső kata­klizmán s hirdetik az anyag fojtá­sán, a materializmus csődjén túl való boldogságot, a nevetés, a játék és a kedélyi fölemelkedés boldog­ságát. Azt hiszem, a megváltást hirdetik ezek: a Gyöngyösbokréla mosolygó, daloló és játékos föld­művesei. Mert ezek az új magyar igehirdetők. Nem a pesti aszfalt. Nem. Ezek az egyszerű földműve­sek, akik összeállnak csoportokba, elénekelnek egy-egy dalt, eltáncol­nak egy-egy ősi táncot s egyaránt őrzik a lélek és a test töretlen és kiegyensúlyozott erejét. A virtust és a mosolyt, a kurjantást és az imádságot, a szelíd bájt és a vad erőt, az áhítatot és a zengő indula­tokat, az egész primitív skálát, amelyen a boldogságot tudja ját­­szani az emberi élet. őrzik az igazi költészetet, a lélek és test együttes virágzását, a természet halhatatlan melódiáit, melyek Isten szájával és mosolyával szólnak az emberhez, megértését a leveleknek, az áradó fénynek, égi rendnek és földi el­­rendeltetésnek, a füveknek, a rég- Párna-tánc

Next