Magyarság, 1921. március (2. évfolyam, 48-67. szám)

1921-03-05 / 48. szám

1921. március 5. szombat Budapest, II. évf. 48. (62.) szám MlCTlBSSt: Előfizetési árak : X^S^/Szerkesztőség: VII. kerület, Miksa­ utca 8. szám. K : jgS­SST llo kor­ona szerkesztő: Milotay István/^x^ Egyes szám ára*2 korona Megjelenik bru­tó kivételével mlmiennap. A sztrájk körül Az úri hóbort — a területi integritáshoz való ragaszkodás és az érte való küzdelem — ezt hirdette választói előtt az egyik kisgazdapárti honatya, mint" a nemzetgyűlés mai ülésén a men­telmi bizottság egyik jelentéséből kiderült. Kisgazdatestvérünk el­len az ügyészség keresetet indí­tott, a mentelmi bizottság fel is akarta függeszteni képviselői im­munitását, a nemzetgyűlés több­sége azonban úgy határozott, hogy nem adja ki Sziráky Pált, aki, mint védelmezői han­goztatták, pillanatnyi felhevülé­­sében haragudott így meg Ma­gyarország egységére, kiszólását tehát nem szabad súlyosabb be­számítás alá vetni. Mi nem ha­ragszunk Sziráky Pálra, szíves­­örömest megbocsátunk neki, ha­ragja mellett azonban meg kell állanunk egy pillanatra, mert az ő tiltakozása a területi integritás ellen ime épp akkor foglalkoz­tatja a nemzetgyűlést, mikor a másik oldalról viszont az ipari munkásság egy része üzent ha­dat annak a belső épségnek és egységnek, melyre a Csonkama­­gyarországnak legalább olyan igen-igen nagy szüksége volna. Az a lélek és az az észjárás, amely kisga­la-mandliban úri hóbort­nak nevezi a területi integritás ügyét, oly rokon azzal a másik­kal, amely a munkásérdekek cí­mén kész napokon át megbéní­tani és elnémítani a sajtószabad­ságot, hogy a munkaadók he­lyett, akiket voltaképpen sújtani akar, agyonüsse és elhallgattassa az állam és társadalmi rend, a­­szabadság és kormányzati kon­szolidáció egyik leghatalmasabb tényezőjét. A Sziráky Pálok — tudjuk, hogy kevesen vannak s ezek se tudják, mit cselekszenek — azt hiszik, hogy a haza csak ad­dig terjed, ameddig a falu tornya árnyékát veti s hogy a magyar parasztságnak teljesen mindegy. A­agyarországnak és magyar ál­lamnak, vagy Romániának, vagy Csehországnak hívják-e azt a hatalmi és uralmi rendszert, amely fölötte zsarnokoskodik, őt adóztatja és katonának állítja. A nyomdászsztrájk vezérei pedig azt hiszik, hogy az ipari munkás­ügy olyan külön világ, olyan ál­lam az államban, amelynek semmi köze nincs az úgynevezett egye­temes nemzeti érdekekhez s amely a közrendet, a termelés bizton­ságát, a sajtó szabadságát agyon­ütheti anélkül, hogy ebből az ő külön érdekeire bármiféle hát­rány származhatnék. A kommu­nizmus őrületében ez a felfogás odáig ment, hogy az osztály­sérelmek és a proletárérdekek nevében csakugyan agyonütötte, megfojtotta és megsemmisítette minden más osztály és mind­en más rend szabadságát s ezen az áron eszmélt rá végre, hogy a nemze­tével együtt saját létét és szabad­ságát is megölte. De, úgy látszik, a magyar ipari munkásság, vagy a munkásvezérek legalább, na­gyon hamar felejtenek. Úgy ér­zik, hogy a magyar állam és a magyar közrend már ismét elég erős vagy elég gyönge hozzá, hogy a felforgatás és forradalom próbagaloppjai nagyobb kockázat nélkül megindulhassanak s hogy ismét elérkezett az idő, mikor az osztályérdeknek kíméletlenül ér­vényt lehet szerezni a közérdek és a közszabadságok romjain. Így ébred és így kel fel két oldalról is a nemzeti újjászületés, az állami és társadalmi megszi­lárdulás gondolatával szemben az a szellem, melyet egyszer már legyűrtünk és leráztunk magunk­ról s amelyről azt hittük, sose fog többé csóvát gyújtani házunk eresze alatt s mi szétnézünk és keressük a pártokat, a férfiakat és a kormányt, mely ezzel a szellemmel és ezekkel az árnyak­kal szemben előrelátást, okossá­got és erőt tud a mérleg másik serpenyőjébe vetni, amely a nyomdász sztrájk fölcsapódó láng­ján át megérzi a földalatti tüze­ket, melyekből ez a láng táplál­kozik. Mert ez a sztrájk meg­szűnt, lassú sistergéssel kiham­­vadt, de csak úgy, mint a tőzeg­­tűz, melyet a felszínen sikerült kioltani, lenn a mélyben azonban fojtva és lappangva tovább ég, mig éghető anyagot talál s m­ig önmagát föl nem emésztette. És még egy tanulságot ebből a sztrájkból. A pesti és budai Dunapart tízezernyi népe ma délben, az enyhülő" március ra­gyogó verőfényében másfél órán keresztül egy " izgató és hajme­resztő látvány szemtanúja volt. Egy szerencsétlen katona pilla­natnyi elmezavarában fölkapasz­­ kodott a Lánchíd egyik oszlop­főjére s azzal szórakoztatta és borzasztot­ta az összecsődült bá­mészkodókat, hogy úgy telt, mintha le akarna ugrani onnan az emeletek magasságából a folyó hullámaiba. A készülő tragédia izgalmát fokozta, hogy a lenn a tömegben ott sírt és jajgatott karján kis gyermekével az öngyil­kosjelölt felesége s panaszát és könyörgő intéseit hiába küldötte a hídfő tetején ha­lálra készülődő férfiúhoz. Vé­gül is négy derék ember utána­rugaszkodott, fölmászott hozzá, lefogta és karját lábát megra­gadva, lehozta a halál széléről vissza a földre Idelenn mindenki megkönnyebbült, az emberek, akik az előbb még sápadtak vol­tak a tehetetlenség izgalmától, nevettek és éljeneztek, örültek, hogy a tragédiából tragikomédia lett." Nagyszerű, hogy Jehovli­it,] — jegyezte meg valaki a len­y*­ből. — Még nagyszerűbb lett­­ volna, — felelte egy másik, — ha túl sem engedik, hisz arra van a rendőr. Akkor nem kellett volna másfél ór­áig pár ezer ember­nek ennyit szenvednie — hiába. Nincs ebben az esetben valami tanulság, ami illik a nyomdász­sztrájkra, a sztrájkoló munká­sokra és a kormányra is? Örü­lünk, hogy a munkásság négy napi tűnődés után mégis vissza­lépett a meredek széléről, ahon­nan már-már leugrani készült, örülünk, hogy megbékítették és visszahozták, de nem lehetett volna tenni róla, hogy fel se jusson megint oda, ahonnan négy napon át rémítette önmagát és az egész közvéleményt? Vagy úgy áll az igazság, hogy aki el akarja veszíteni magát, ma ki­­húzhatják az egyik parton, holnap úgyis újra beugrik a másikon? Nagy vihar a német birodalmi Löwe elnök ismertette a londoni büntető pontokat Kijelentette, hogy ellenkeznek a békeszerződéssel Az Illést félbeszakították és be sem rekesztették 78, németeknek hétfőig kell megadni a végleges választ A londoni értekezlet, az első napok változatos fordulói után félbeszakította a keleti kérdés tárgyalását, miután a két török bizottság elfogadta a szövetségesek döntőbíróságát. A görög küldöttség ellen­ben elhárította magától ezt a gondolatot s a sèvresi szerződés változatlan fenntar­tásának hangoztatásával függesztette föl a maga részéről a kényes vitát. Ezután a német kérdésre tért át a konferencia. A keddi nap azonban már nem a világ, hanem a szövetségesek számára hozott némi meglepetést. Legalább is a konfe­rencia vezető államférfiai úgy tettek, mintha meg volnának lepve. Ezen a na­pon terjesztette elő ugyanis Simons dr. a párisi határozattal szemben megfogalma­zott német ellen­javaslatokat, amelyek elé érthető kíváncsisággal tekintett az euró­pai közvélemény. A németek ötven milliárdos kínálnak A német javaslat utal az, hogy a párisi döntés messze túlhaladja Német­ország teljesítőképességét s ezzel szem­ben a német kormány hajlandó olyan kár­talanítást üzetni, amely erejének megfelel. A német kormány számítása szerint az antant részéről követelt negyvenkét esz­tendős annuitás évi nyolc százalékkal számítva mostani értékben valamivel na­gyobb összeget tesz fel ötven milliárd arany­­márkánál. Ezt az összeget Németország hajlandó is megfizetni, de le kellene vonni belőle a Németország részéről eddig teljesített fizetéseket. Az eddigi törlesztés pontos értékét vegyes bizottság állapítja meg. .Az ötven milliárdnyi­ kártérítés meg­fizetését feltetően nemzetközi kölcsön útján kellene lehetővé tenni. A széntermelés érdekében szükséges­nek tartja Németország, hogy a felső­­sziléziai népszavazást az ő javára dönt­sék­ el , hogy a világgazdasági forgalom­ban számára is biztosítsák a szabadság és egyenlő jogúság elvét. A párisi és londoni újságtudósítók azt jelentették, hogy Simons dr. előadása szinte elképesztően hatott a francia és an­gol delegátusokra. Amikor pedig a német külügyminiszter befejezte beszédét, Lloyd George a . .(lovas­ iroda szerint ezt mon­dotta : — Itt az ideje, hogy lezárjuk az ülést, mert végül is még nekünk kell majd fizet­nünk. Lloyd George beszéde : Tr­üteiteken újra meghívták a német szoteg tagjait s ez a limlommal átadták r akim a szövetségesek ultimátumát, amely hétfőig tűz ki határidőt a végleges vá­laszra. Az ultimátumot Lloyd George hosszabb beszéd kíséretében adta át, amelyben iga­zolni igyekezett a szövetségesek követe­lésének méltányosságát. A beszéd elszánt és határozott és főként erősen védi a francia fölfogást. Bevallott célja az, hogy a német népre hatással legyen. — Uraim, — mondotta az angol kül­­ügyminiszter, — kollégáim arra kértek, hogy olvassam föl a választ, amelyet a szövetségesek nevében adnunk kell. A szövetséges kormányoknak az a felfogá­suk, hogy a német kormány nevében Simons dr. részéről előadott expozé egé­szen határozott kihívást jelent a Versail­les- szerződés alapvető feltételeivel szemben , s így ennek megfelelően kell elbánnunk vele. A párisi hatá­­rozat az engedékenység szellemében tör­tént, hogy Németországgal barátságosan megegyezzünk. Az ellenjavaslat ennek a szerződésnek a kicsúfolása. — Engedje meg,­ hogy nyomban meg­mondjam Önnek: mi a szabad és virágzó Németország fönnmaradását Európa kul­­túr­szükségletének tekintjük s nem kívá­nunk elégedetlen és rabszolgasorba jutott Németországot látni, amely ennek a kul­túrának terhe és veszedelme volna. Mi egyszerűen azt kívánjuk, hogy Németor­szág teljesítse kötelességét, úgy ahogyan elfogadta és hogy jóvátegye a császári kormány részéről elkövetett hadi igazság­talanságot, amelyért ő a felelős. Mi nem kívánjuk a hadiköltség megtérítését. Eny­­nyire nem megyünk. Csak amellett va­gyunk, hogy Németország fizesse meg a jóvátételt­, amellyel a személyeken és ja­vakon tett károk miatt tartozik és fizesse a hadiáldozatok és hadikárosultak ellátási költségét is. — Bizonyos vagyok benne, hogy Né­­metország lakosságának fogalma sincs a szövetséges országokban elkövetett pusztí­tásokról. Lloyd George itt felsorolta azo­kat a károkat, amiket a németek a világ­háború folyamán főként Franciaországban okoztak. — Mit kínálnak fel mindezekért az óriási károkért Franciaországnak — folytatta Lloyd George, — mit kínálnak Nagy- Brit­­an­iának, Olaszországnak és Belgium­nak? Még a negyedrészét sem annak az összegnek, amelyet a kár jóvátétele fejé­ben követeltek. Lloyd George beszédének legjelentéke­nyebb része így hangzik: — Ha jövő hétfőn nem azt fogjuk hal­lani, hogy Németország, késznek nyilat­kozik vagy a párisi határozatokat telje­síteni, vagy hogy oly javaslatokat terjeszt elő, melyek épp oly kielégítő módozatokat tartalmaznak, mint a Versailles- szerző­désből eredő és Parisban megállapított kötelezettségek, akkor meghatározott idő múlva a szövetségesek részéről egyhan­gúlag elfogadott következő intézkedéseket fogjuk megtenni : 1- Megszálljuk Duisburg—Rulh­ort és Düsseldorf városokat a Rajna j­obb partján. 1 2. A szövetségeseik felhatalmazást fog­nak kérni parlamentjeiktől, hogy polgá­­raik saját kormányaiknak fizessenek­­bi­zonyos arányos összeget, amellyel Német­országnak német áruk vásárlásánál adó­sak maradtak. Ezt az összeget minden ország a jóvátétel számlájára fogja írni. Ez vonatkozik az összes szövetséges or­szágokban vásárolt német­­árukra, i­s. A Rajnán ideiglenes vámvonalat állí­tanak föl a szövetségesek ellenőrzésével.

Next