Magyarság, 1922. január (3. évfolyam, 1-25. szám)
1922-01-01 / 1. szám
2 a csecsemővédelemre és a budapesti poliklinikára fordítani, mely utóbbi intézetben évenként 60.000 szegény beteg nyer elsőrendű ingyenes orvosi, a szükség szerint kórházi kezelést és amely az uralkodó drágaság folytán létfenntartási nehézségekkel küzd. Én ezeket az intézményeket szemeltem ki, mert különböző okokból ezek állanak hozzám legközelebb és mert összefüggésük a tömegnyomorral nyilvánvaló. Mások esetleg másfelé fogják irányítani jótékonyságukat, vagy pedig egy közös szervezetnek adják át adományunkat a legsürgősebb igények kiszemelése végett. Itt van Sipőcz főpolgármester úr felhívása, mely alkalmat nyújt mindazoknak az adakozóknak, kiket nem fűznek külön kötelékek a szociális tevékenység valamely ágához; ez teljesen az egyéni elhatározás dolga; fő dolog, hogy az eszme terjedjen és a megfelelő akarat sokakban — mindenkiben — érlelődjék. Hogy pedig ezen az úton milyen eredményeket lehet elérni, arra nézve legyen szabad néhány hozzávetőleges, persze föltevésen alapuló számadatot ideírnom. Olyan vagyoni helyzetben,amilyen az enyém, akinek úgyszólván egész vagyona elszakadt területen van, s csonkamagyarországon is akad legalább ezer ember; ha ezek mindegyike 100000 koronát áldoz, némi önmegtagadások alapján, ez már magában 10 millió korona; ha pedig nem volnának ennyien a velem hasonló helyzetűek, van viszont sok száz, aki sokkal többet tehet és ezeknek nagyobb áldozata kiegyenlítheti a hiányt. Ha azután veszszük azokat, akik felét, azokat, akik negyedét és azokat, akik nyolcadrészét áldozhatják az én tételemnek, úgy bizonyára megvan a lehetősége még 10—15 millió befizetésének. Nem mondom, hogy meglesz, de a lehetősége megvan. Tegyük föl, hogy ennek a lehetőségnek csak fele válik valósággá, mégis nyerünk a vagyonos társadalomnak önigényt elvállalt luxusadójából , körülbelül 10—15 milliót. Hogy pedig ez mit jelentene, annak megvilágítására elég arra utalnom, hogy például a diáknyomorakció egyévi költségei 20 millióra rúgnak, hogy a poliklinikát 3—4 millióval lehet lábra állítani, hogy az anya- és csecsemővédő Stefánia Szövetség által fenntartott Szülőház és anyaotthon — ahol 250 anya fordul meg egy évben — évi 1 millióval tartatik fenn, hogy tehát ahány millió állana rendelkezésre, annyi új ilyen anyaotthont lehetne létesíteni. Szóval azzal a pénzzel, amelyet a vagyonos osztály csekély , de rendszeres erőfeszítésével könnyen lehetne előteremteni, tömérdek ágában a szociális nyomornak számottevő enyhítéseket lehetne eszközölni, tehát a szociális békét előmozdítani, tehát saját lelkiismeretünkön könnyíteni, tehát Isten áldását biztosítani családjainknak. Várjon termékeny talajra fognak-e esni, a többi illetékes figyelmeztetések mellett, ezek az igénytelen sorok? Alig képzelhetem, hogy nem. 2. A hódmezővásárhelyi kapitányságon az ügyeletes tiszt felfortyant: — Az ördög vigye el a szegediek dolgát! Már három óra óta hiába várom, hogy Szegedről valami Sugár Amál nevű rabot hozzanak. Hja, ilyenek a szegediek! Az történt, hogy mikor Karó Imre leszállt a vonatról Hódmezővásárhelyen, nem ment egyenesen a rendőrségre, hanem kissé elkódorgott az utcákon a toloncnővel. — Aztán tudnál-e az enyém lenni, Málcsi ? — kérdezte a rendőr egy utcasarkon. — A tenyeremen hordoználak, fejbe-vajba fürösztenélek, ha tudnám, hogy nem fogsz többé... elcsavarogni. — Azé leszek, — felelte a leány rá tartósan, — aki beköti a fejemet. Ne tőlem kérdezze, hogy kendő leszek-e, hanem a paptól. — A pap csak úgy adja az áldását, — szólt Imre, — ha a szüleid is úgy akarják. — Nincs nekem sem apám, sem anyám, — mondta Amál. — úgy találtak meg a templom kapujában. Az én szülőm ... az ország ! Karó Imre végre mégis beállított a vásárhelyi rendőrségre. — Hol csavargott eddig? — förmedt rá az ügyeletes tiszt. — Késett a vonat, — füllentette Imre. Jelentettük, hogy Borisevicsy Albert a napokban cikket írt a Pester Lloydsban cikkében súlyos vádakkal és támadásokkal illette azokat a politikusokat, akik a király hazatérése alkalmával őfelsége kíséretében tartózkodtak. Munkatársunk megkérte Andrássy Gyula grófot, aki a király mellett szereplő politikusok gondolkozását és szándékát közvetlen élményekből ismerte meg s aki maga is rendelkezésére bocsátotta magát volt IV. Károly király politikai vállalkozásának, hogy nyilatkozzék Berzeviczy támadására és fejtse ki a nyilvánosság előtt, micsoda meggondolások vezették azokat a férfiakat, akik a királyhoz csatlakoztak. Nem hittett a Kisántánt fenyegetései nett Komolyságában — Nagy csodálkozásomra Berzeviczy, ámbár tisztában lehet azzal, hogy a veséknek és a sziveknek titkait felderíteni nehéz feladat — úgymond Andrássy — és nem tartozik a politikai harcok rendes eszközeihez, mégis azzal gyanúsítja meg mindazokat, akik tagadták az ellenséges megszállás valószínűségét, hogy tulajdonképpen mégis tisztában voltak a veszély nagyságával, szívesen látták e megszállást, sőt szívesen fogadták — A toloncnő itt van ? — kérdezte a tiszt és Imre kitárta az ajtót, hogy beléphessen rajta Amál. — Ejha! — mondta a tiszt és pattintott az ujjával. — Be szép vagy, babám! Odament a leányhoz és megcsípkedte az orcáját. Imre úgy érezte, hogy le tudná törni a derekát a tisztnek. Harsányan megszólalt: — Jelentem a lássan, fogalmazó urnák, elhoztam Szegedről Sugár Amált. A tiszt átfutotta az aktát, amelyet Imre átnyújtott neki, valamit aláírt és szólt: — Rendben van, elmehet . . . Imre nem mozdult. — Akar még valamit? — Igenis, akarok, fogalmazó úr! — felelte Imre. — Ennek a leánynak nincs sem apja, sem anyja és én tisztes feleségül kívántam meg. — Mi a szösz! — kiáltott föl a tiszt. — Ilyen csavargó leányt! — Csavarog, mert a mostohái csak ütötték, verték és nem adtak neki enni, — szólt Imre. — Ilyen ágról szakadt leánynak nincs más gondviselője, csak az állam. És mivelhogy én is állami ember vagyok, és a fogalmazó úr is állami ember, hát megkövetem, jó szívvel, ezennel megkérem az Amál kezét a fogalmazó úrtól... volna a vele járó bolsevismust is, csakhogy szabaduljanak a mai rezsimtől. — Honnan veszi az Akadémia elnöke a bátorságot arra, hogy magyar politikusokat ilyen fokú hazafiatlansággal vádoljon meg? Honnan vette ezt a bátorságot, mikor van más magyarázata azon politikusok eljárásának? Ma nem akarom e kérdésben saját nézeteimet kifejteni. Meg fog jönni az idő nemsokára, hogy ezt megtegyem. Ma csak azon okokra kívánok rámutatni, amelyek azokat vezethették és tényleg vezették is, akik nem hittek a falra festett fenyegetésekben. Ők azt a bűnt követték el, hogy Bethlen és Bánffy kijelentését és véleményét nem vették szentírásnak. A hatalom az ő szemükben nem ad csalhatatlanságot. Ők nem hittek abban, hogy a kisántant fenyegetéseit be fogja váltani. Hisz sokszor történt már meg a történelemben, hogy a szavakat a tettek nem követték. — Nyugat-agyarország esete bizonyítja, hogy a nagyántántnak nagy súlya van a kisántánt előtt és hogy a nagyántánt háborút nem akar megengedni. — Joggal vetődik fel az a kérdés is, hogy képes lett volna-e Csehország és Jugoszlávia azzal harcba szállni, aki hadseregük igen sok tisztjének legfőbb hadura volt, akihez a katonaság egy nagy részét az eskü szentsége kötötte ? Nagy kérdés, hogy vájjon nem jelentett volna e egy ilyen elhatározás polgárháborút? Képes volt-e Jugoszlávia az adott viszonyok között Albánia, Montenegró, Hercegovina, Bosznia és Horvátország hangulata mellett erőt kifejteni ? — Benes azért állt az ami-Habsburgakció élére, mert attól félt, hogy Károly király trónrajutása Magyarországon Csehországra is visszahat és a cseh összetartást képes meglazítani. Nem vált volna-e be Béresnek ezen aggodalma ? Ki tudja, hogy a berukkolt tót, magyar és német katonák harcoltak volna-e volt uralkodójuk ellen ? Nagyon kétségesnek tartották sokan azt is, hogy várjon meg volt-e mindenik szomszédban a támadó szándék. Kézenfekvő, hogy Romániának mindenesetre kevesebb oka van Károly király visszatérésétől félni, mint a többi szomszédoknak, mert a Romániához csatolt országrészekben a magyar legitimista király visszajövetele nem idézné fel azt a lelki állapotot, amelyet tőle másutt várnak. Ha több erélyt és egységet tanusítunk... — Mindezek a körülmények csaknem teljesen kizárták azt, hogy egy rögtöni rajtaütésnek legyünk kitéve. Valószínűnek látszik, hogyha bátorságot mutatunk, időt és alkalmat találtunk volna olyan megegyezés kötésére, amely nem alázza vérig Magyarországot, nem áldozza fel függetlenségét és szuverenitását, mint az tette, amelyet tényleg kötöttünk. Amint rémületünk kifejezésre jutott azon tényben, hogy legitimista tényezők is fegyveres erőt használtak a koronás király ellen, mindazok, akik az európai békét meg akarták védeni, világosan láthatták, hogy ennek legegyszerűbb és legbiztosabb eszköze, ha egyoldalról ránk nyomást gyakorolnak, tekintet nélkül a mi érdekeinkre és önérzetünkre. Ha ellenben nálunk férfiasságot és egységet tapasztaltak volna, akkor a nyomás kétoldalú lett volna és a kétoldalú komoly nyomás tisztességes kompromisszumot létesíthetett volna. A tapasztalat bizonyítja, hogy azokban a kérdésekben, amelyekben a magyar kormány ellen mert állama kisántant fenyegetései dacára a nagy kántánt nyomása alatt végül engedett. Mindez nem bizonyítja föltétlenül, hogy igazuk volt azoknak, akik a kisántánt fenyegetéseit nem vették komolyan, de mindez föltétlenül elegendő arra, hogy jóhiszeműségüket mindezt kétség fölé emelje és hogy könnyelműen ne törjünk pálcát fölöttük. Forradalmáron voltak-e Andrássyék ? — Ezen előzetes megjegyzés után áttérek azon kérdésre, hogy vájjon csalaigyan forradalmárok vagyunk-e, mint ahogy azt az Akadémia tudós elnöke megállapítani kegyeskedett s hogy vájjon megérdemeljük-e azt a fegyházat, amelyet — úgy látszik — nekünk nagylelkűen kiván? — Nem akarok most arra kiterjeszkedni, vájjon lázadónak tekinthető-e az, aki a királyát kíséri, azt a királyt, akit az akkori jogrend szerint sem mozdítottak el méltóságától, akit kormányzó és kormány törvényes királyának elismert. — Nem akarom azt sem vizsgálni, vájjon azzal a ténnyel, hogy Őfelsége Budapestre jött az uralkodást átvenni, be van-e igazolva az, hogy az 1920. 1-en is okvetlenül ellentétbe helyezkedett volna. Ma nem akarom kutatni, vájjon nem lehetett volna-e olyan megoldást találni, amelyet a mai legalitásnak még legfanatikusabb hívei is betűrőlbetűre törvényesnek találtak volna? — Nem akarom azt sem vizsgálni, hogy a Btk. azon szakaszai, amelyek az ezeréves magyar alkotmány formái között létrejöttek és a fejlődő alkotmány védelmére hozattak, alkalmazhatók-e azokra, akik a jogfolytonosság és ezen alkotmány helyreállítását akarják ? — Most csak azt kívánom beigazolni, hogy lehetetlen a történelem által és a politikai életben használt forradalom és lázadás fogalmait a mai politikánkra alkalmazni akarni, mint azt Berzeviczy teszi. — Forradalom volt az, mikor az angol hosszú parlament I. Károly király szentesítése nélkül, sőt tiltakozása ellenére, a milíciával rendelkezett és a királyra lövetett, végül őt detronizálta és amikor a hadsereg uralmát helyezték a törvény uralma helyére, — ami a forradalmak rendes részteljes következménye. — Forradalom volt az, amikor II. Jakab angol király veje, Vilmos hollandi helytartó, angol katonai erőkkel fordult a törvényes angol király ellen és amikor a volt országgyűlések tagjaiból álló ad hoc gyülekezet Vilmost ideiglenesen a főhatalommal felruházta. A Forradalom volt az, amikor a francia nemzetgyűlés három rendje XVI. Lajos törvényes jogkörben kiadott parancsa ellenére együtt tanácskozott és amikor végül a konvent XVI. Lajost trónvesztettnek nyilvánította és lefejeztette. Andrássy elmondja, hogy a Sirály hazatérése miért nem jelentett háborító veszedelmet Felelet Berzeviczy Albertnek — Meg lehetett volna találni a békés Kiegyenlítés módját — Amit ő és társai csináltak, az nem volt forradalom MAGYARSAG 1922 január 1. vasárnap