Magyarság, 1922. május (3. évfolyam, 99-122. szám)

1922-05-03 / 99. szám

1922 május 3, kedd. Ara 5 korona Budapes­tll (vr.’19. IM­.) cifrái Előfizetési árak: Egész évre 1100 korona Negyedévre 280 korona Félévre,1, 060 korona Egy hóra... 100 korona Egyes szám ára 5 korona Felelős szerkesztő: Milotay István Szerkesztőség: VII. kerület, Miksa­ utca 8. szám. Telefőn: József 68-00, József 68-01. — Kiadóhivatal« VII. kerület, Miksa­ utca 8. Telefőn: József 68—02.’ Megjelenik hétfő kivételével mindennap. \ Egy vasárnap­ i választások időpontjának ki­tűzése s ennek a határidőnek napról-napra való közeledése hatalmas lendületbe hozta a nagy mérkőzésre való politikai fel­készülés akcióját s a kortes­beszédeknek valóságos áradata öntötte el a tavaszi termékeny­ségben duzzadó magyar földet. Hány­­ hegedűn hányféle nóta szállt a levegőbe! Gyűléseket tartottak a legitimisták, kortes­­útra indult a miniszterelnök, a fővárosban a keresztény egység táborának fújták a nagy riadót Wolff Károlyék és Ernst Sán­­dorék, sőt megjött a hangjuk az októbristáknak és Rassayéknak is, akiknek igehirdetői most már úgy látszik nagyobb bátorsággal járhatják az országot. E sokféle húr sokféle változatából különö­sen impozáns akkordként csen­dült ki a szombathelyi és kő­szegi nagygyűlés hangja, nem­csak a megjelent tömeg szokat­lanul nagy arányainál fogva, hanem azért is, mert a válasz­tási küzdelem porondján első­­ízben, Nyugatmagyarország föld­jén, a magyar Vendeéban jelent meg Apponyi Albert gróf, An­­drássy Gyula oldalán, hogy a maga kivételes tekintélyével és népszerűségével erőteljes indítást adjon a keresztény ellenzék erő­feszítéseinek. Ugyancsak sikerült gyűlést tartott a keresztény ellen­zék Miskolcon és Kiskunfélegy­házán is s az ország legkülön­bözőbb vidékein volt alkalma a közvetlen érintkezés élményein át tapasztalni, mekkora erkölcsi erők és tömegek állanak mögötte és törekvései mögött ! Ennek az eszmének impulzív hatalma kellett hogy éreztesse hatását a keresztény pártoknak ama frakcióin is, amelyek a kor­mányt támogatják s amelynek vezetői egyre szabatosabb és nyíltabb formában teszik magu­kévá és karolják fel a legitimi­tás ügyét. Minket e pillanatban mégis Klebelsberg Kuno gróf belügy­miniszter életgyónásszerű politi­kai megnyilatkozásai leptek meg. A Bethlen-kormány belügymi­­nisztere, úgy lá­tszik, Válasz­tókerü­lete hangulatának nyomása alatt kénytelen volt olyan vallomáso­kat tenni, amelyeknek tárgyi tar­talma ellen a legtúlzóbb legiti­mistáknak se lehet kifogásolni valójuk. Klebelsberg Kuno gróf őszintén bevallotta, hogy ő legi­timista, hogy a trónfosztó tör­vényt ő sem tartja érinthetetlen és megváltozhatatlan nemzeti hiszekegynek és annak az alap­törvénynek, amellyé saját főnöke, a miniszterelnök deklarálta és amelynek elismerését és megtar­tását az egységes párt jelöltjeire nézve reverzálisos föltétel gya­nánt követeli. Klebelsberg gróf szerint a trónfosztó törvény er­kölcsi érvénye sem több, sem kevesebb, mint a trianoni békéé, amelyet szintén ellenségeink pa­rancsára iktattak a magyar tör­vénykönyvbe, amelyet valamikor Deák Ferenc a nemzet legméltó­­ságosabb történetkönyvének ne­vezett. A politikai rébuszok meg­fejtői törhetik rajta fejüket, váj­jon miként hozhatják összhangba a belügyminiszternek a király­kérdésre vonatkozó fejtegetéseit a miniszterelnök ismételt nyilat­kozataival, aki tudvalévően alap­törvénynek tekinti azt a para­grafust, amelyet a magyar nemzetgyűlés a kisántánt fe­nyegetésére úgynevezett tör­vényerőre emelt. A Proteus-arcú egységes párt igazi képe vájjon melyik lehet? Az-e, amelyet ho­mályos színek palettájáról a mi­niszterelnök ecsetje fest, vagy az, amelynek vonásai nagyatádi Szabó István hasonmását ábrá­zolják, vagy éppenséggel Klebels­berg Kuno gróf legitimista kéz­jegyével illetett arckép felel-e meg annak a sajátságos Valami­nek, amelyből az egységes párt programja áll? Az októbrista karaván szintén elindult az ország meghódítására, még­pedig magának a fővajdá­nak, Batthyány Tivadar grófnak személyes vezetése alatt. Az ok­tóbrista kormány volt belügymi­nisztere ezúttal arról tartott elő­adást, hogy kik és minő politikusok sorozhatók az októbristák gyűjtő­neve alá. Batthyány Tivadar gróf az októbristákat négy különböző csoportba osztályozta : októbrista az, aki a nemzeti tanácsokat tá­mogatta, vagy azoknak tagja volt, másodszor, aki a Károlyi- és Berinkey-kormányok tagjai volt, harmadszor, aki államtitkár, kormánybiztos vagy főispáni megbízásokat vállalt ugyan a kor­mányoktól s végül mindaz, aki politikai, diplomáciai kiküldeté­sekben vett részt az ok­tóberi kormányok által. A levitézlett államférfin azonban még tágabb körre feszítette ki az októbrista fogalom demarkáció­­ját, mert októbristának mondott mindenkit, aki nyíltan vagy némán elfogadta és támogatta Károlyiékat. Batthyányék törek­vése tehát oda irányult, hogy minél több nevet és értéket ma­gukkal ráncigáljanak­ a fölfordu­lás sarába és iszapjába. Az ő sajátságos, józan agy­velő szá­mára szinte követhetetlen okos­kodásuk szerint egyformán részes és felelős a forradalomban, aki előkészítette és végrehajtotta és aki csupán tűrte és elfogadta. Ez a logika egy kalap alá teszi a hóhért az áldozattal. Mert aki meghajolt a tények hatalma előtt s a rend érdekében hajlandó volt átmenetileg támogatni Bat­thyányék kormányát, annak csal­ annyi köze volt az ő művükhöz, mint amennyi annak a Gréve­­ték­ korának vagy ártatlan nyárs­polgárnak,, aki bámész szemek­kel s a terror hatása alatt zok­szó nélkül tűrte a guillotine munkáját. Az igazi októbrista az, — s erről a szentesi programbeszéd megfeledkezett, — aki már októ­ber előtt is az októberi felfor­dulás előkészítésében serény­kedett, aki tehát már 1918 tava­szán és nyarán is az októberi programmal mételyezett és rom­bolt. Batthyány Tivadar nem mai politikai­­ gyermek, nem visel hátulgombolós nadrágot, hanem elől simogatja, tere­bélyes ősz szakálla­t. Ő nem A gavallér írta: Zsoldos László (Utánnyomás tilos) Rajka Gábor, ez a tehetséges, de borzalmasan hanyag és lusta fiatal festő, két tenyerébe támasztott fejjel ült az egyik fehérterítékes kerek asztalnál abban a kis vendéglőben, ahol esténként a pénzét, ifjúságát és művészi készségét szokta víg társa­ság közt elkocintgatni. Most dél volt, illetőleg valamelyest már ebéd után való idő, mert a kerek fali óra immár délután félnégyet mutatott s Rajka elől már rég elvitte a sajtos tá­nyért is a kiszolgáló cselédlány hanem azért a boros pohár még mindig ott állt előtte rendületlenül az abroszon. Nem az első és előreláthatólag nem is az utolsó, mert hogy a tehetsé­ges piktor rendszerint a délutánnak ezt a világos szakaszát használta föl arra, hogy eltűnődjék a maga szomorú sorsán, eltöprengjen azon, hogy mért is nincs neki senkije szé­les e világon, mért is nincs felesége, csöndes, boldog otthona s hogy miért kellett neki tegnap este is- ma haj­nalig »zülleni« és napról-napra, éjszakáról-éjszakára borba fojtani az ő szeretteién egyedülvalóságának szörnyű bánatát. Miért? Miért? Erre a kérdésre Rajka Gábor mindig nagyon könnyen meg tudta adni magának a választ: azért, mert nincsen felesége. Egy kedves, szép, jó, hű asszonyka, aki derűssé és kívánatossá varázsolná az ottho­nát, amelybe most józan fővel a szó valódi értelmében irtózik belépni. Feleség! Ah, ennél a gondolatnál a festő arca mindannyiszor elborult, mert évek sora óta tartó dorbézolá­saiból ő már régen és végérvényesen megállapította magában, hogy ilyen rosszhírű csélcsap, könnyelmű em­berhez, mint ő, jóravaló, de­rék, tisztességes lány bizony sohsem fog, mert nem mer feleségül menni. Különben is, úgyszólván alig is volt lányismerőse. A folytonos kocsmázás miatt régóta elmaradt már azoktól a lányos házaktól, ahol talán még lehetett volna keresni­valója, új ismeretségekre pedig leg­följebb itt a törzsvendéglőjében tett néha szert, egy-egy korb­elyebb ter­mészetű » báty­á murám« révén, aki hébe-hóba színház után, Szilveszter­­estéjen, vagy hasonló alkalomkor magával cipelte ide a feleségét és felnőtt leányát. — No, ezek a mamák ugyan se­­hasem adnák nekem a lányukat, — gondolta magában bölcsen a mula­tós fiatal festő, s már eleve igazat is adott minden gondos családanyá­nak és eladólánynak, aki irtózattal hárítja el az ilyen veszedelmes kor­hely h­írében álló kérőt, mint ő. Ezen a koradélutánon is eféle méla gondolatok közt üldögélt, egye­dül, a rendes asztalánál, amikor a háta mögött egyszer csak megszólalt egy hang. — Mit busul, Bajka úr? Hátra pillantott, hát egy újabb keletű ismerőse állt mögötte, egy fő­városi tanító, aki ugyanabban a kocsmában szokott ebédelni , mert a dolgai miatt, Úgy látszik, egy kicsit megkésett. Bajka ugyan felelni akart a tanítónak, ez azonban be nem várva a választ, hirtelen oda­hajolt a füléhez és tovább beszélt neki:­­— Nézze, kedves Rajka úr, ha nem veszi rossz néven, hát én mon­danék magának valamit. — Tessék! — szólt meglehetős fásultan a festő. — Egy pompás, jó tanácsot, uram, — fűzte tovább emet. — De csak úgy, ha nem haragszik meg érte. A festő kesernyésen mosolygott: —* Nősüljek meg, mi? Köszönöm, ezt már mintha hallottam volna egypár embertől. A tanító elnevette magát — Eltalálta, édes mester! Csak­hogy nálam az a különbség, hogy é­n mindjárt tudnék is valakit, aki..., szóval no, akit az Isten is magának teremtett, kedves Bajka úr! A festő rábámészkodott. — Ugyan, édes izé. . . Szabó úr .. ., ki a csuda jönne feleségül ilyen vén korhelyhez? A tanító azonban csöndesen mo­solygott. — Valaki.. . egy szerény, jóra­való, kedves, tisztességes és nagyon szép fiatal leány. Akinek borzasztóan tetszenek a maga képei, édes mester. Most már érti? Bajka végigsimította a homlokát. — Ki az? A tanító nevetett. — Azt már nem árulom el. Ké­rem, az szegény, de úrilány. Ha nem tudja mit ? Sétáljon példának okáért holnapután délben tizenkét órakor az Egyetem­ utcai templom oldalán, egészen a Ferenciek­ teréig és én arra fogok menni az illető kisasszonnyal.­ Mi köszönni fogunk egymásnak a igy a lánynak is módjában lesz, hogy­ magának a külsejéről is kellő be­nyomást szerezzen magának és maga is megnézheti őnagyságát annyira, hogy tetszik-e vagy sem? És ha így kölcsönösen megtetszenek egymásnak, akkor semmi akadálya sem lesz an-­ nak, hogy be ne mutassam az illető kisasszonynak. De csakis akkor. Addig meg kell őriznem az inkog­­nitóját. t

Next