Magyarság, 1922. július (3. évfolyam, 146-171. szám)

1922-07-01 / 146. szám

Gazdasági kormányprogram Trta: Serényi Gusztáv A vajúdó Európa libabőrös testén újabb rángatózások ro­hantak át. Ausztriában a gazda­sági felfordulás jelei; Német­országban külügyminiszter gyil­kosság s ezzel kapcsolatban a köztársaságiak ádáz küzdelme a meg nem alkuvó nemzeti gondo­lat ellen; nálunk viszcetik­ozott­nak látszó sztrájkmozgalmak, amelyek létjogosultságukat rész­ben már régebben bírták, de amelyek, úgy látszik, az új par­lament új összetételére vártak, hogy harcos formában jussanak kifejezésre. Mindezeknek az iz­galmaknak, küzdelmeknek, lelki és fizikai megrendüléseknek kö­zös oka van: gazdasági. A le­győzött népek gazdasági hely­zete egyre inkább tarthatatlanná válik és közeledik a visszator­­lásnak, a dacnak, az ellenállás­nak elkeseredett kirobbanásához. Körülöttünk a lápmezőkön le­győzött nemzettestvéreinket lát­juk, amint felbukkannak a hínár­ból és újból alámerülnek. Kísér­teties érzéssel nézzük, mint kö­zeledik az a bizonyos óra, amely­nek már egyszer ütnie kell. S ebben a hangulatunkban, ebben a várakozásunkban ma meghallgattuk a kormány két reprezentánsának: a mi­niszterelnöknek és a pénzügyminisz­ternek beszédét a kormány gazdasági programjáról. Elmondhatjuk, hogy egyik sem felelt meg az ország vára­kozásának. A pénzügyminiszter elő­adása úgyszólván semmitmondó. Csupa közhelyet hallottunk tőle. Azt, hogy az ellátatlanok számát csökkenteni kell, a tisztviselőket el kell bocsátani, a több­termelést biztosítani, az államháztar­tást pár év alatt egyensúlyba hozni, nem nevezhetjük programnak. Mert ezek frázisok, ha nincsenek gazdasági­lag alátámasztva. Pozitívum csupán egy volt a pénz­ügyminiszter előadásában: egész sereg új adó bejelentése, amelyek főként a gazdatársadalom megterhelésével s ál­dozatkészségének fokozásával akarják kipótolni azt az űrt, amelyet a vagyon­­váltság múltévi elköltése okozott az államkincstárban. A miniszterelnök pénzügyi programjában szintén nem volt tervszerűség, de legalább le volt szűrve egy-két tanulság. Megállapította, hogy reparáció esetén a belső áldozat­­készség mindenfajta formája kárba vész. Ezt a Magyarság a Hegedüs-éra kezdete óta hiába hangoztatta. Örven­dünk, hogy a miniszterelnök ezt az álláspontot foglalja el, de beszédének többi részéből nem látjuk, hogy levonta volna ennek a konzekvenciáját. Azt mondta ugyanis, hogy a kormány teljesen szolidáris a pénzügyminiszter programjával. Azzal a programmal, mely a földadó emelésén kívül a for­galmi és fogyasztási adókat is oly mér­tékben kívánja emelni, hogy a korona romlásával arányosan növekedő deficit pótolható legyen a jövő évben. Ne­künk a forradalom óta az az állás­pontunk, hogy minden ilyen gazdasági intézkedés, amely közvetve a jóvá­tétel útját egyengeti, tehát a be­só ál­szanálások egész sorozata csupán az ántántnak kedvez, az ántánt problémáit csökkenti és igazolja azt a gonosz történelmi bűnt, amelyet Magyarország megcsonkításával az ántánt elkövetett Ha ugyanis Csonkamagyarországot kon­szolidálni és pénzügyeit öt év alatt egyensúlyba lehet hozni (ami teljesen lehetetlen), akkor igazolva van az or­szág felosztása és minden maradhat úgy, amint ma van ! Ha tehát a pénz­ügyminiszter mégis elhatározta, hogy egy lidércfény után fut, és az állam- a háztartást egyensúlyba hozza a gazda-­­ társadalom túlterhelésével, akkor igen­­ nagy külpolitikai ügyetlenséget követ el, belpolitikáikig pedig azt az osztályt gyöngíti, amelyre az ország új lelki­­ismereti feltámadása alapítva van. Hogy mennyire érdeke az ántantnak a legyőzött államok gazdasági egyen­súlyának helyreállítása,­­ még vég­kimerülésük árán is, — láthatjuk Németország példájából. A német államháztartás egyensúlyának és a német márka megjavításának legsunyibb és legdühödtebb követelései — az antant tájékáról hangzanak, több mint egy esztendő óta. Mintha csak a német hazafias lelkiismeret interpretálója lenne Franciaország, annyira követeli Paris, hogy Németország »rendbejöjjön«. Nyilvánvaló, hogy a német konszolidá­ció is Franciaország érdeke. Ehhez a »konszolidációhoz« kétségtelenül a gaz­dasági levezetés teljessége vezet. Akár Németország, akár Magyarország hozza rendbe magát a béke gonosz alap­elveinek feladása és megsemmisítése előtt, polgárai rendkívüli megterhelé­sével, ez annyit jelent, hogy még mélyebbre sülyed politikailag is, gazda­ságilag is az ántant csapdájában. Ezért helytelenítjük Bethlen minisz­terelnöknek azt a jámbor óhajtását, amit a bankóprés megállításáról és a külföldi kölcsön reményeiről mondott. A külföldi kölcsön, nagyon jól tudjuk, mit jelent Aki nem a maga erejében, hanem Génuában vagy a külföldi tőké­ben bízik, az kiszolgáltat bennünket pénzügyileg ellenségeink kegyére és kegyetlenségére. Látjuk, mit művelnek e pillanatban Németországgal külső és vele szövetséges belső ellenségei, mi­dőn a német nemzeti gondolat egyet­len lépést merészelt tenni nemzeti irányban. Mesterségesen törik le a mar­kát. Térdre akarják kényszeríteni Né­metországot, mint Ausztriát és Magyar­­országot is, mert csak így fejezhetik be művüket. Ne felejtsük ezt el akkor, amidőn nálunk számottevő emberek naivul invitálják segítségül a külföldet. Ennél sokkal jobb az infláció is, mert azzal is lehet beruházni és azzal mi rendelt kezünk! Aki a külföldi tőkére, az an­tant pénzére épít, az végleg szentesí­tette a trianoni békét és feladja világ­nézeti álláspontját azzal a nemzetközi szellemmel szemben, amely világnéze­tének érvényesítésében látja a maga kizsákmányoló gazdasági hatalmának öregbítését a legyőzött népek tömegein. Komikus hatást tett ránk Rupert kép­viselőnek egy közbeszólása, hogy a külföldi kölcsönhöz »demokratikus« (köztársasági ?) kormányforma szüksé­ges. Lehet-e demokratikusabb és a nemzetközi szocializmus jelszava­ által kizsákmányoltabb állam, mint a kezes Ausztria, mely az állami önállóságnak immár csak karikatúrája ? Várjon kap-e kölcsönt Németország? Legyünk tisztában, hogy a legyőzöt­­tek számára nincsen kegyelem és hogy a magunk sorsát magunknak kell intéznünk, úgy, amint tudjuk. A mi számunkra sincs kegyelem semmiféle kormányforma mellett! De van magyar erő, csak élni kellene tudni vele. A kormánynak azonban a nemzeti erők felhasználására sem programja, sem célkitűzése nincs. A magyar nemzetgazdaság most tárja fel a magyar csűr ajtaját, hogy az új termés javaival megtöltse. Kiürült gaz­dasági fegyvertárunk az egyetlen, amit nem vihettek el tőlünk. A magyar gabonaraktárak most telnek meg az új élettel, pénzünknek ezzel az igazi aranyfedezetével. Az indemnitási be­szédek azonban csak a kósza remé­nyek ködében révedeznek,­­ de az új termésről, valamint a vele való gazdál­kodásról egy szót sem szólanak. A magyar terméssel, annak világ­piacra vihető feleslegével a kormány megint nem akar valutárisan rendel­kezni, pedig a legtermészetesebb do­log az lenne, hogy arról beszéljenek a képviselőházban a miniszterelnök és a pénzügyminiszter, hogy a korona javí­tására való emez eszközeinkkel, ame­lyek megmenthetnek bennünket a ko­rona végső lezüllésétől és állami ön- A kártya írta: Szentgyörgyi Ferenc (Utá­nyomás tilos) Néhány rongyos ezer korona volt a zsebében, egy kevés alkohol az agyában és a szívét megtöltötte valami határtalan, mély szeretet az élet iránt. És föltévedt a kaszinóba. A fülledt, áporodott levegőjű ter­mekben idegenül ténfergett és meg­borzongott, amikor végig nézett a fecsegő, üresfejű pénzkupeceken, akik izzad­tan verejtékezve csapdosták a zsíros kártyalapokat. A hall egyik sarkában, ahol ho­mályosan égett a pirosernyős lámpa, leült egy fotelba. Feketét rendelt és egy pohár konyakot. Cigarettára gyújtott, kényelmesen hátradőlt a karosszékben, mosolygott, boldog, megelégedett mosolygással és örült az életnek. A zsebébe nyúlt, a tár­cáját vette elő és szeretettel simo­gatta meg azt a néhány rongyos ez­rest, ami ebben a pillanatban, égen és földön az egész vagyona volt. Aztán a feleségére gondolt, a töré­keny, sápadtarcú asszonyára és két szőkefürtü gyermekére. Arcán újra derű suhant át és úgy érezte, ujjon­gani kellene végtelen nagy örömében. ■— Azok most alszanak, szelid békés nyugalommal, — mondotta maga elé, — fehér párnákon pihen­nek a szőke fejek, és álmaikban az én nevemet gügyögik az életpiros, nedves szájacskák. Az óráját nézte meg. Éjfél már elmúlt. Hat órakor reggel indul a vonata, addig eltölti itt az időt. Lecsukta a szemét és maga elé próbálta varázsolni a találkozás első, gyönyörű perceit. Azt a pillanatot, amikor az ezreseket átadja a fele­ségének, a pénzt, amelyre nem szá­mítottak, csak sóhajtoztak utána, gondoltak rá és amely annyira, de annyira kellett. És látta, amikor majd nagy fontoskodással össze­ülnek a szegényes, öreg bútor­­zatú ebédlő asztalánál, asszonya előtt papír, ceruza és tervezni, kal­kulálni, számítani fognak. Hogy eb­ből a fűszerest fizetik ki, mert már nem szívesen hitelez és készpénzt is adott, a susztert sem lehet tovább várakoztatni a téli talpalások árá­val, a Micikének kis nyári ruha kell, a Pistike, szegényke is vár va­lamit, aztán ha jut, ha még marad, akkor neki, a drága, jó asszonynak egy blúz,­ olyan olcsó, használt, a szegénység vásárteréről. A férfi újra mosolygott, vidám volt, jókedvű és ha nem szégyelte volna magát, biztosan fütyölt is volna. Ismét az órája után nyúlt. Fél egy már elmúlt. Kiitta a konyakot, aztán a feketét, amely már egészen ki­hűlt előtte, cigarettát vett elő, nyújtóz­kodott, felállott és csak úgy találomra, vaktában benyitott a kártyaszobába. A nagy, ovális zöldasztal körül verejtékezve görnyedtek az emberek. Az egyik arca piros volt, a másiké sápadt, mint a halotti maszk, ajkuk remegett, szájuk szélére mintha a láz cserepesedet volna ki. Az asz­talon színes zsetonok, papírpénz, — ezresek, százasok — óh, ki tudja, mennyi könny, verejték, öröm, átok fűződik minden egyes darabhoz! Aztán rekedt férfihang hallatszik, zsetonok csörömpölnek, a papírpénzek ropognak, majd nagy, rejtelmes, irtó­zatos halotti csend, aztán újra re­kedt hang. —■ Út a banknak! A fekete lapát, mint a halál csontkeze, végigsöpör a zöld asztalon. A férfi ekkor előlép, a felső teste meghajol, a balkeze reszketve, remegve nyúl a kabátja belső zse­bébe. A homlokán izzadtság-csöppek gyöngyöznek, az agyán átrebben egy nagyszerű, borzalmas, szent, átkos gondolat. — Ha kétszer annyi pénzem volna, mint amennyi most a zsebem­ben van! ? És egy pillanat következik, egy botorkáló, tétovázó pillanat, remegő keze ijedten tépi föl a pénztárcát és egy ezres berepül a zöld asztal kö­zepére. A másik pillanatban utána akart kapni, a szája motyogatt rá valamit, hogy »nem áll, vissza«, de nem figyeltek rá, nem hallotta senki, a csengőt megrázták, »nincs tovább« és nagy feszült, rettenetes csend kö­vetkezett, amelyben tisztán hallotta szívének keserű, vad dobogását. — Hát a banknak! A halál csontkarja ismét söpört A többire már nem emlékezett. Az ívlámpa szikrázott a feje fölött, szivarok, cigaretták füstje gomoly­­gott a szoba megfertőzött levegőjé­ben és rekedt rikácsolásokat hallott, meg káromkodást, szófokozódást. Ami­kor magához tért, a hallban ült, a pirosernyős lámpa alatt és kezében egy félig elszívott, cigaretta fityegett. A tárcájában néhány korona volt, amit a ruhatárosnak adott oda. És kint volt az utcán. Egyedül a nagy éjszakában. Izzó homlokát neki­­támasztotta egy ház hideg, piszkos falának, úgy maradt néhány percig, azután neki­vágott. Kábultan, vakul, süketen, nyomorultan, kifosztottan a végtelen éjszakának... A folyó szeny­­nyes, sárga hullámai már vártak reá... A 19213 jfráius 1. szombat Ára 5 korona Budapest, III. évf. 146. (454.) számi Előfizetési árak: Egész évre 1109 korona Negyedévre 280 korona Félévre.*..., 500 korona Egy hóra... 100 korona Egyes szám ára 5 korona Felelős szerkesztő: Mi­lot­ay István AntokriMffi TIL kertjét, Mikaa­ntea K Bii Telefon:J József 68-90, Jónet 68-M.—Kiadóhivatala VII.kerület, Miksa­ utca 8. Telefon: J­ózsef 68-93. Megjelenik hétfő kivételével mindennap.

Next