Magyarság, 1922. július (3. évfolyam, 146-171. szám)
1922-07-01 / 146. szám
Gazdasági kormányprogram Trta: Serényi Gusztáv A vajúdó Európa libabőrös testén újabb rángatózások rohantak át. Ausztriában a gazdasági felfordulás jelei; Németországban külügyminiszter gyilkosság s ezzel kapcsolatban a köztársaságiak ádáz küzdelme a meg nem alkuvó nemzeti gondolat ellen; nálunk viszcetikozottnak látszó sztrájkmozgalmak, amelyek létjogosultságukat részben már régebben bírták, de amelyek, úgy látszik, az új parlament új összetételére vártak, hogy harcos formában jussanak kifejezésre. Mindezeknek az izgalmaknak, küzdelmeknek, lelki és fizikai megrendüléseknek közös oka van: gazdasági. A legyőzött népek gazdasági helyzete egyre inkább tarthatatlanná válik és közeledik a visszatorlásnak, a dacnak, az ellenállásnak elkeseredett kirobbanásához. Körülöttünk a lápmezőkön legyőzött nemzettestvéreinket látjuk, amint felbukkannak a hínárból és újból alámerülnek. Kísérteties érzéssel nézzük, mint közeledik az a bizonyos óra, amelynek már egyszer ütnie kell. S ebben a hangulatunkban, ebben a várakozásunkban ma meghallgattuk a kormány két reprezentánsának: a miniszterelnöknek és a pénzügyminiszternek beszédét a kormány gazdasági programjáról. Elmondhatjuk, hogy egyik sem felelt meg az ország várakozásának. A pénzügyminiszter előadása úgyszólván semmitmondó. Csupa közhelyet hallottunk tőle. Azt, hogy az ellátatlanok számát csökkenteni kell, a tisztviselőket el kell bocsátani, a többtermelést biztosítani, az államháztartást pár év alatt egyensúlyba hozni, nem nevezhetjük programnak. Mert ezek frázisok, ha nincsenek gazdaságilag alátámasztva. Pozitívum csupán egy volt a pénzügyminiszter előadásában: egész sereg új adó bejelentése, amelyek főként a gazdatársadalom megterhelésével s áldozatkészségének fokozásával akarják kipótolni azt az űrt, amelyet a vagyonváltság múltévi elköltése okozott az államkincstárban. A miniszterelnök pénzügyi programjában szintén nem volt tervszerűség, de legalább le volt szűrve egy-két tanulság. Megállapította, hogy reparáció esetén a belső áldozatkészség mindenfajta formája kárba vész. Ezt a Magyarság a Hegedüs-éra kezdete óta hiába hangoztatta. Örvendünk, hogy a miniszterelnök ezt az álláspontot foglalja el, de beszédének többi részéből nem látjuk, hogy levonta volna ennek a konzekvenciáját. Azt mondta ugyanis, hogy a kormány teljesen szolidáris a pénzügyminiszter programjával. Azzal a programmal, mely a földadó emelésén kívül a forgalmi és fogyasztási adókat is oly mértékben kívánja emelni, hogy a korona romlásával arányosan növekedő deficit pótolható legyen a jövő évben. Nekünk a forradalom óta az az álláspontunk, hogy minden ilyen gazdasági intézkedés, amely közvetve a jóvátétel útját egyengeti, tehát a besó álszanálások egész sorozata csupán az ántántnak kedvez, az ántánt problémáit csökkenti és igazolja azt a gonosz történelmi bűnt, amelyet Magyarország megcsonkításával az ántánt elkövetett Ha ugyanis Csonkamagyarországot konszolidálni és pénzügyeit öt év alatt egyensúlyba lehet hozni (ami teljesen lehetetlen), akkor igazolva van az ország felosztása és minden maradhat úgy, amint ma van ! Ha tehát a pénzügyminiszter mégis elhatározta, hogy egy lidércfény után fut, és az állam- a háztartást egyensúlyba hozza a gazda- társadalom túlterhelésével, akkor igen nagy külpolitikai ügyetlenséget követ el, belpolitikáikig pedig azt az osztályt gyöngíti, amelyre az ország új lelkiismereti feltámadása alapítva van. Hogy mennyire érdeke az ántantnak a legyőzött államok gazdasági egyensúlyának helyreállítása, még végkimerülésük árán is, — láthatjuk Németország példájából. A német államháztartás egyensúlyának és a német márka megjavításának legsunyibb és legdühödtebb követelései — az antant tájékáról hangzanak, több mint egy esztendő óta. Mintha csak a német hazafias lelkiismeret interpretálója lenne Franciaország, annyira követeli Paris, hogy Németország »rendbejöjjön«. Nyilvánvaló, hogy a német konszolidáció is Franciaország érdeke. Ehhez a »konszolidációhoz« kétségtelenül a gazdasági levezetés teljessége vezet. Akár Németország, akár Magyarország hozza rendbe magát a béke gonosz alapelveinek feladása és megsemmisítése előtt, polgárai rendkívüli megterhelésével, ez annyit jelent, hogy még mélyebbre sülyed politikailag is, gazdaságilag is az ántant csapdájában. Ezért helytelenítjük Bethlen miniszterelnöknek azt a jámbor óhajtását, amit a bankóprés megállításáról és a külföldi kölcsön reményeiről mondott. A külföldi kölcsön, nagyon jól tudjuk, mit jelent Aki nem a maga erejében, hanem Génuában vagy a külföldi tőkében bízik, az kiszolgáltat bennünket pénzügyileg ellenségeink kegyére és kegyetlenségére. Látjuk, mit művelnek e pillanatban Németországgal külső és vele szövetséges belső ellenségei, midőn a német nemzeti gondolat egyetlen lépést merészelt tenni nemzeti irányban. Mesterségesen törik le a markát. Térdre akarják kényszeríteni Németországot, mint Ausztriát és Magyarországot is, mert csak így fejezhetik be művüket. Ne felejtsük ezt el akkor, amidőn nálunk számottevő emberek naivul invitálják segítségül a külföldet. Ennél sokkal jobb az infláció is, mert azzal is lehet beruházni és azzal mi rendelt kezünk! Aki a külföldi tőkére, az antant pénzére épít, az végleg szentesítette a trianoni békét és feladja világnézeti álláspontját azzal a nemzetközi szellemmel szemben, amely világnézetének érvényesítésében látja a maga kizsákmányoló gazdasági hatalmának öregbítését a legyőzött népek tömegein. Komikus hatást tett ránk Rupert képviselőnek egy közbeszólása, hogy a külföldi kölcsönhöz »demokratikus« (köztársasági ?) kormányforma szükséges. Lehet-e demokratikusabb és a nemzetközi szocializmus jelszava által kizsákmányoltabb állam, mint a kezes Ausztria, mely az állami önállóságnak immár csak karikatúrája ? Várjon kap-e kölcsönt Németország? Legyünk tisztában, hogy a legyőzöttek számára nincsen kegyelem és hogy a magunk sorsát magunknak kell intéznünk, úgy, amint tudjuk. A mi számunkra sincs kegyelem semmiféle kormányforma mellett! De van magyar erő, csak élni kellene tudni vele. A kormánynak azonban a nemzeti erők felhasználására sem programja, sem célkitűzése nincs. A magyar nemzetgazdaság most tárja fel a magyar csűr ajtaját, hogy az új termés javaival megtöltse. Kiürült gazdasági fegyvertárunk az egyetlen, amit nem vihettek el tőlünk. A magyar gabonaraktárak most telnek meg az új élettel, pénzünknek ezzel az igazi aranyfedezetével. Az indemnitási beszédek azonban csak a kósza remények ködében révedeznek, de az új termésről, valamint a vele való gazdálkodásról egy szót sem szólanak. A magyar terméssel, annak világpiacra vihető feleslegével a kormány megint nem akar valutárisan rendelkezni, pedig a legtermészetesebb dolog az lenne, hogy arról beszéljenek a képviselőházban a miniszterelnök és a pénzügyminiszter, hogy a korona javítására való emez eszközeinkkel, amelyek megmenthetnek bennünket a korona végső lezüllésétől és állami ön- A kártya írta: Szentgyörgyi Ferenc (Utányomás tilos) Néhány rongyos ezer korona volt a zsebében, egy kevés alkohol az agyában és a szívét megtöltötte valami határtalan, mély szeretet az élet iránt. És föltévedt a kaszinóba. A fülledt, áporodott levegőjű termekben idegenül ténfergett és megborzongott, amikor végig nézett a fecsegő, üresfejű pénzkupeceken, akik izzadtan verejtékezve csapdosták a zsíros kártyalapokat. A hall egyik sarkában, ahol homályosan égett a pirosernyős lámpa, leült egy fotelba. Feketét rendelt és egy pohár konyakot. Cigarettára gyújtott, kényelmesen hátradőlt a karosszékben, mosolygott, boldog, megelégedett mosolygással és örült az életnek. A zsebébe nyúlt, a tárcáját vette elő és szeretettel simogatta meg azt a néhány rongyos ezrest, ami ebben a pillanatban, égen és földön az egész vagyona volt. Aztán a feleségére gondolt, a törékeny, sápadtarcú asszonyára és két szőkefürtü gyermekére. Arcán újra derű suhant át és úgy érezte, ujjongani kellene végtelen nagy örömében. ■— Azok most alszanak, szelid békés nyugalommal, — mondotta maga elé, — fehér párnákon pihennek a szőke fejek, és álmaikban az én nevemet gügyögik az életpiros, nedves szájacskák. Az óráját nézte meg. Éjfél már elmúlt. Hat órakor reggel indul a vonata, addig eltölti itt az időt. Lecsukta a szemét és maga elé próbálta varázsolni a találkozás első, gyönyörű perceit. Azt a pillanatot, amikor az ezreseket átadja a feleségének, a pénzt, amelyre nem számítottak, csak sóhajtoztak utána, gondoltak rá és amely annyira, de annyira kellett. És látta, amikor majd nagy fontoskodással összeülnek a szegényes, öreg bútorzatú ebédlő asztalánál, asszonya előtt papír, ceruza és tervezni, kalkulálni, számítani fognak. Hogy ebből a fűszerest fizetik ki, mert már nem szívesen hitelez és készpénzt is adott, a susztert sem lehet tovább várakoztatni a téli talpalások árával, a Micikének kis nyári ruha kell, a Pistike, szegényke is vár valamit, aztán ha jut, ha még marad, akkor neki, a drága, jó asszonynak egy blúz, olyan olcsó, használt, a szegénység vásárteréről. A férfi újra mosolygott, vidám volt, jókedvű és ha nem szégyelte volna magát, biztosan fütyölt is volna. Ismét az órája után nyúlt. Fél egy már elmúlt. Kiitta a konyakot, aztán a feketét, amely már egészen kihűlt előtte, cigarettát vett elő, nyújtózkodott, felállott és csak úgy találomra, vaktában benyitott a kártyaszobába. A nagy, ovális zöldasztal körül verejtékezve görnyedtek az emberek. Az egyik arca piros volt, a másiké sápadt, mint a halotti maszk, ajkuk remegett, szájuk szélére mintha a láz cserepesedet volna ki. Az asztalon színes zsetonok, papírpénz, — ezresek, százasok — óh, ki tudja, mennyi könny, verejték, öröm, átok fűződik minden egyes darabhoz! Aztán rekedt férfihang hallatszik, zsetonok csörömpölnek, a papírpénzek ropognak, majd nagy, rejtelmes, irtózatos halotti csend, aztán újra rekedt hang. —■ Út a banknak! A fekete lapát, mint a halál csontkeze, végigsöpör a zöld asztalon. A férfi ekkor előlép, a felső teste meghajol, a balkeze reszketve, remegve nyúl a kabátja belső zsebébe. A homlokán izzadtság-csöppek gyöngyöznek, az agyán átrebben egy nagyszerű, borzalmas, szent, átkos gondolat. — Ha kétszer annyi pénzem volna, mint amennyi most a zsebemben van! ? És egy pillanat következik, egy botorkáló, tétovázó pillanat, remegő keze ijedten tépi föl a pénztárcát és egy ezres berepül a zöld asztal közepére. A másik pillanatban utána akart kapni, a szája motyogatt rá valamit, hogy »nem áll, vissza«, de nem figyeltek rá, nem hallotta senki, a csengőt megrázták, »nincs tovább« és nagy feszült, rettenetes csend következett, amelyben tisztán hallotta szívének keserű, vad dobogását. — Hát a banknak! A halál csontkarja ismét söpört A többire már nem emlékezett. Az ívlámpa szikrázott a feje fölött, szivarok, cigaretták füstje gomolygott a szoba megfertőzött levegőjében és rekedt rikácsolásokat hallott, meg káromkodást, szófokozódást. Amikor magához tért, a hallban ült, a pirosernyős lámpa alatt és kezében egy félig elszívott, cigaretta fityegett. A tárcájában néhány korona volt, amit a ruhatárosnak adott oda. És kint volt az utcán. Egyedül a nagy éjszakában. Izzó homlokát nekitámasztotta egy ház hideg, piszkos falának, úgy maradt néhány percig, azután nekivágott. Kábultan, vakul, süketen, nyomorultan, kifosztottan a végtelen éjszakának... A folyó szenynyes, sárga hullámai már vártak reá... A 19213 jfráius 1. szombat Ára 5 korona Budapest, III. évf. 146. (454.) számi Előfizetési árak: Egész évre 1109 korona Negyedévre 280 korona Félévre.*..., 500 korona Egy hóra... 100 korona Egyes szám ára 5 korona Felelős szerkesztő: Milotay István AntokriMffi TIL kertjét, Mikaantea K Bii Telefon:J József 68-90, Jónet 68-M.—Kiadóhivatala VII.kerület, Miksa utca 8. Telefon: József 68-93. Megjelenik hétfő kivételével mindennap.