Magyarság, 1923. március (4. évfolyam, 48-73. szám)

1923-03-21 / 65. szám

4 Piil­alling( Berlin, március hó­tA Magyarság tudósítójától) Sehol Miföldem nem ülték me­r oly melegen es bensőt égősen tévt fj.-t4m.nak­ urnái, mint Németországban. Való, hogy e­­­e ünneplés sokszor nem is a halható Hűn világfőolióifífe­szolt, ha­­h magyarnak, akinek a népé­vel a német, mint nemrég a világháború hódító dicsőségében, most a béke lenyűgöző közös nyomorúságában egybeforottnak érzi másat. -Az ünnepek decemberben Berlinben kérdődtet, amikor a magyar egyesületek áldoztak a költő emlékének. Ez az ünnep szerény és egyszerű volt, hatása nem terjedt kii a Berlinben élő magyarság szűk­ keretein túlra, mégis példát muta­tott arra, hogy Petőfi szellem­ében a leg­­ellentétesebb felfogásnak is találkozni tudnak, ha igazán szív és vér szerint magyarok. A január elején Mü­nchenben az egye­tem­­által rendezett emlékünnep már im­pozáns külsőségeket öltött. Nemcsak azért, miért a bajorok érzik magukat hozzánk legközelebb, nemcsak azért, mert az óriási közönség soraiban meg­jelen­tek a kormányeln­ök, a pápai mmncizás, az egyetem tanári kara és mindenki, aki­nek Münchenben neve van : impozánssá és minden jelenlevő számára fefedhetet­­lenné a gazdag műsor tette, melyet az egyetem rektorának a beszéde nyitott meg, melyen Petőfi költészetét Pu­­lánszky Béla dr., a budapesti közgazda­­sági egyetem előadótanárának az egész német sajtóban lelkes visszhangot keltő szónoklata ismertette és melyen a Hun­­gária egyetemi dalárda hódította meg a szíveket a magyar dal számára. Az ünnep tüntetés volt Petőfi és a magyarság mellett. Sokkal kedvezőtlenebb volt a talaj Lip­csében, mégis sikerült Knefil századosnak, a lipcsei magyar egyesület­ elnökének megnyernie a lipcsei mértékadó körök érdeklődését és február 18-án nagysza­bású emlékünnepet létrehoznia, melyről lapunkban annak idején részletesen meg­emlékeztünk. Ezenkívül még kisebb ünnepek voltak Halleban, Hamburgban M­és a birodalom d­ás városaiban, melyek­nek sorát mél­tóan koronázta be a március 3-án Berlin­ben tartott emlékünnep. Ezt a Gesellschaft der Freunde des Ungarischen Insti­tuts an der Universität évi közgyűlése keretében Granger professzor ren­­dezte az egyetem aulájában. Az érdeklődés olyan óriási volt, hogy a bejáratoknál életveszélyes tolongás keletkezett s a megjelenő előkelőségek: Schmitt­ Ott­ó. birodalmi miniszter, Becker államtitkár, Aith főkonzul, Abele báró és Megyery követség, tanácsosok, az észt és svéd követek, egyetemi tanárok stb­. csak nagy nehezen tudtak maguknak utat törni a tömegen keresztül. Nemcsak a nagy aula, hanem a szomszédos tanácsterem is zsú­folásig megtelt és az ünnep megkezdésé­vel mégis százával kellett visszaküldeni a bejutni kivánkozótcat. Az ünnepély műsora igazolta a nagy érdeklődést. A megnyitó beszédet Stími­l­ Ott V. biro­dalmi miniszter tartotta s meleg szava­kat talált Petőfi géniusza Számára. Aztán Grugger Hébert méltatta mélyrehatóan Piton világirodalmi jelen­tős­égét, kislődö­­sen kiemelve lebilincselő, örök fiatal és tiszta emberi nagyságát. Itt oly költészeté­ben formát ölt és még a rossz fonfításokon is átütközik. Ez biztosítja minden időkre hatását. Biernatjelné a Staatsoper tagja Petőfi-dalokat énekelt művészi virtuozi­tással, Balog Ernő a zongorán, Eresz Géza a hegedült tolmácsolta Petőfi költé­szetét. Hartmann, a Deutsches Theater tagja Petőfi-veiseket Szavait már a Nag­ger által kiadott, az addigiekét messze túlszárnyaló fordításokból. Minden számot frenetikus tetszés kisért és A német kö­zönség — melynek lelkére ólomsullyal ne­hezedik a láncokat csörgető Ruhr meg­szállás — Izmu­lla ismert“« szabadság ta­­lortelkü dalnokában az a régmailob köl­tőjére. « mintha csak ‘'szimbólum lett volna: a szünet alatt magyar hölgyek a Puhy-m­egszállás leigázottja! szórnám gyűjtöttek. A Berlin! Magyar Intézet az ünnepéllyel kapcsolatban Petőf!­­kiállítást rendezett, melynek érdekességei aj, összegyűjtött magyar, német, francia, angol, sz­véd,­­atin, szerb stb. nyelvű ki­adások nagy tömegén kívül Beitina von Amin Petőfihez írt költeményének (Petőfi, 3sm Sonncugotte) eredeti kézirata, to­vábbá eredeti kéziratos fzörtbeny- és Fuid­a-fordítások voltak. Végül a fiatal berlini magyar iskola is kivette részét felőli ünnepléséből. Itt csak kérésem jelentek meg: a magyar iskola lelkes barátai Méh főkonzuli®]. MAGYARSÁG 1923 március 21, szerda Mezei­ vezérigazgatóval az élükön. Meg a szülők, akik­ már maguk is lassan el­felejtik, a magyar nyelvet és most cso­dálkozó gyönyörűséggel hallgatták, amint gyermekeik idegen­szerfi kiejtéssel, de csillogó szafumel Petőfi-verseket szaval­tak, Petőf-italokat énekeltek. Igaza volt Mezeynek, a Magyar Iskolaszék elnökének, amikor zárszavában kijelentette, hogy csodát táttunk: idegenben született német gyerekek rövid négy hónap alatt lelkes magyarokká váltak. Igaza volt, amikor az egész magyarság köszönetét tolmácsolta az iskola fáradhatatlan és önzetlen taná­rainak: Tóth Ferencnek és Erényi Gusz­táv dívnak.. . Stinnes és Thyssen munkásai Berlin, márc. 16 (A Magyarság tudósítói­tól) A n­hrvidéki német ellenállás egész természetéből és megszervezéséből kö­vetkezik, hogy csak addig tartható fenn, amíg hivatalnokok, vasutasok és munká­sok egyöntetűk-" és erős idegekkel állni tudják a franciák céltudatosan erősbödő nyomását. Ez az egységes front eddig érintetlenül meg is van. A franciák külö­nösen abban bizakodtak, hogy az ipari és bányamunkásság meg fogja unni ezt a végeláthatatlan ét? kegyetlenül fárasztó harcot és leszerel, nem törődve a követ­kezményekkel. A franciák azonban na­gyon csalódtak és ez a kiábrándulás egyike volt a legkí­nos­abbaknak azok közt, me­lyeket a párisi kormány a Krthr-kaland folyamán szerzett. A franciák számításon kívül hagyták, hogy már földrajzi helyzeténél fogva is a n­hrvidéki munkásság nagy része fogé­konyabb a nemzeti gondolat iránt, mint akár Lipcse, akár Berlin munkássága. Ez kifejezésre jut már abban is, hogy a ke­resztény szakszervezetek aránylagosan épp itt, a német ipar mozgató központjá­ban a legerősebbek. A stuhr-munkások egyharmada keresztény szocialisa, két­harmada szociáldemokrata és a két szer­vezet agitációs munkájával kölcsönösen befolyásolja egymást, úgy­hogy a keresz-­ tény szervezetek radikálisak az szociális követelések tekintetében, viszont a szociál­demokraták, akár tetszik egyes vezetők­nek, akár nem, kénytelenek számolni a lakosság hangulatával és velük együtt résztvenni a nagy nemzeti küzdelemben. Egy másik sajátsága a m­hrvidéki mun­kásviszonyoknak, hogy a marxista osz­tályharc és gyűlöletelmélet ellenére a mun­kások bizonyos tiszteletet éreznek az ipar­telepek és bányák hatalmas urai iránt. A ruhrvidéki iparmágnás-családok, a Stínk­e­­sek, Thyssenék, Kil­dorfok együtt nőt­tek ezzel a csodás gyorsasággal fej­lődött vidékkel. Stinnes Hugo dédapja egyszerű rajnai hajós volt, nagyapja ve­tette meg Óriási szorgalommal a mai vál­lalatok alapját a Ruhnnál mindenki ismeri a család fejlődését és tudják a munká­sok, hogy ,Stinnes ma sem dolng nélkül fogyasztja a jövedelmét. ÉS épp úgy köz­­tudomásu, hogy az öreg Thyssen, apja a hadi törvényszék­ elé állított Thyssennek, nyolcvanegy esztendeje ellenére minden­nap a villamoson utazik be irodájába a munkstafllval együtt és reggel nyolc óra­kor pontosan megkezdi a m­ul­i­­át. A né­met munkások szinte ösztönszer­ű­en meg­érzik ezek­ért a kupliftlistákban a ger­mán erőt, és szervezőtehetséget, észre­veszik a különbséget, ami a Gruppok és Thyssenek és a frankfurti és berlini nemzetközi bankkapitalisták, a Mennes­­sohtiok és Rotschildok között van és In­nen magyarázható, hogy a 919-es bolse­­vi­ci lázadások idején nem történt egyet­len támadás sem a nagyiparosok ellen és a francia erőszakoskodásokkal szemben a munkásnép egységesen állt a ki uzsorázók mögé. Némely berlini, de nem rozsgyöke­­res német szociáldemokrata, a bolsevisták­ról persze nem is szólva, ezt nagyon rossz néven is vette, amire Woldt, a tuhrvidéki Szociáldemokraták egyik vezére válaszcikk­ében azt felelte ezeknek az opportunizmus ellen ágaskodó elvtársak­­nak : bízzák csak ránk a berlini urak, hogy mit csináljunk, amíg francia hajó­nak lövöldözik a munkára menő bányá­szokat és pu­skatussal kergetik ki a laká­saiktól az asszonyokat és gyermekeket, eddig a­ Ruhr-munkások nem érnek rá harcot folytatni a kapitalistáikkal. Négy keserves esztendő tanúsága meg­tanította a német szociáldemokrácia nagy részét, elsősorban magukat a munkáso­kat, — a tandíjat a német nemzet fizette, — hogy a német munkás érdeke nem választható külön a nemzet érdekeitől. Ebert, a szociáldemokrata elnök Teli Vilqnos előadása közben a közönséggel együtt mondta a híres eskü, a nemzeti egység fogadalmának gyönyörű szavalt — egy év előtt még elképzelhetetlen lett volna. És a ruhrvidéki munkásság is erősen áll és semmiféle francia ígérgetés­nek nem enged. Főképpen a bányamunkásokkal nem fognak a franciák boldogulni. A bányá­szok valóságos arisztokratái a munkás­ságnak, évszázadok óta kiváltságos állá­suk volt, nem adóztak és ne­l­ kato­­náskodtak és most is messzemenő jogokkal rendelkeznek. Ezek a bánya­munkások el vannak szánva arra, hogy a legélesebb akciót indítják, amint a franciák a francia és belga vasu­tasok által üzembehozott vonalakon a felraktározott szénkészleteket el akarnák szállítani. A m­hrvidéki különféle munkás­­szervezetek vezetői, akik időnkint Ber­linbe jönnek tárgyalni a kormánnyal, ki­jelentették a Magyarság tudósítója előtt, hogy erőszakos szétrekvirálás esetén az első ellenintézkedés az általános sztrájk. Ezt eddig minden eszközzel igyekeztek megakadályozni, nem is lehet tudni, hová fog fejlődni és meddig fog tartani, de ha belefognak, csak kellő előkészítés után teszik és a párisi kormánynak még sok meglepetést fog ez jelenteni. A Lancia kormány valószínűleg arra számít, hogy élelmiszer-blokáddal fogja tudni az esetleges sztrájkot letörni. De az élelmiszer-blokád a teljes felfordulást jelenti, az erőszakos szétbotítlást, amely nem törődik a saját magának okozott kárral sem, a kitörését annak a a bosszuszomjnak, mely az ütlegelt és kiűzött népmilliók belsejében forr és melynek fékektartása eddig is nehezen sikerült a kormánynak és különböző szer­vezeteknek. A Ruhr-konfliktusban gazdaságilag és katonailag kétségkívül a franciák az erő­sebbek­, de morális fegyelmezettségben és elszántságban a német lakosok. Épp azért oly nehéz a küzdelem eredményét előre­látni, mert mindkét fél imás fegyverzet­ben harcol. De a franciáknak be kell látniuk, hogy illúziókat ha­jszoltak, amikor a szociáldefillkrnírt munkások defotiz­­áissáid számítottak. Ma a Bulr­vinek szociáldemokrata színezetű munkássága előbb hajlandó mezghasonlani egyes bé­­­­liul balszélen képviselőkkel, mint segítő­­társaival, akikkel együtt küzd a benyo­mult franciákkal szemben. R. elfogad a nAGY#RM(3 «APSMiVATau Buiwt­t* vfi. Jliksa­stes 8. c­. telefon: Jóssef érestf. Hidroplánon Budapest fölött — A Magyarság tudósítójától — A Balatoni Yacht Club óbudai kikötő­jében hidroplán ring a Duna hullámain. Messziről egészen azt a benyomást teszi, mintha egy nagy, kiterjesztett szárnyú ezüst­madár pihenne a táncoló habokon, amely engedelmesen tűri, hogy az apró hangya-emberkék felkússzanak a nya­kára, reátelepedjenek a törzsére, mint Andersen lovagjai a mesebeli griffin a­­darre, hogy megnyergeljék és a szellők szár­,­nyán felrepüljenek vele a felhők isme­retlen birodalmába. A két úszótalpró­ keskeny vashágcsók vezetnék fel a szárnyra s onnan a gép törzsében elhelyezett utas­fülkébe. Négy kényelmes bőrkarosszék áll az utasok rendelkezésére. Minden lilás mellett egy­­egy lehúzható ablak van, ahonnan oldalt és lefelé pompás kilátás nyílik a vidékre. Az ablakpárkányon immácrészék talál­hatók. A fülke elülső részén is van egy kis ablak, aholy az elül ülő két pilótához vezet. A gépet Maier József volt repülőkapi­­tány vezeti, aki a bábom alatt egyike volt a legkiválóbb repülőinknek. Jelenleg a Magyar Aero Express forgalmi igazga­tója. Mellette Zimmerman, a német Jun­­kers­ repülőgépgyár főpilótátja foglal helyet, aki a múlt nyáron a nápolyi nemzetközi repülőversenyen a franciák, az angolok, meg az olaszok elöl elnyerte a »türrheni serleg”-ot, nem sokkal utóbb pedig a rotterdami nemzetközi versenyen került ki győztesnek. Ő hozta el a gépet a németországi Dessauból néhány nappal ezelőtt. Három utas jött vele, a felesége s két szerelő. A 860 km, hosszú út Pntaitán és Bérsen át mindössze öt és félóra hosszáig tartott. Le sem szállottak Útközben. A négy ülésen kényelmesen elhelyez­kedünk.­ Mau­iné és Zimmermanné, a két pilóta feleségei, továbbá a gép tulajdo­nosa , Jankovich Bésán Endre gróf, aki a Magyar A­ero Express vezérigazgatója, meg e sorok szerény írója. Az ajtó be­­kattan mögöttünk. Néhány fordulat a lég­csavarral : a motor begyül és berregni­ kezd. A gép lassan elválik a parttól s néhány pillanat múlva már sebesen ha­sítja a Duna vizét a Margit-sziget partja mellett. Eleinte a hullámok hátán him­bálódzik, majd az úszók teljesen ki­emelkednek a vízből, a levegőben va­gyunk. Sebesen siklunk el a Margit­sziget s az újpesti rakpartok fölött. A pilóta előtt folytonos emelkedést mutat a magasságmérő: 200—400—800 méter. Már az újpesti gyárak fölött járunk. A fatelepek gerendái és deszkatömbjei úgy sorakoznak egymás mellé, mint a skatulyában a gyufaszálak. Az egész város méretei hihetetlen kicsinyre zsugo­rodnak össze. Mintha egy nagy játék­áruházban volnánk, ahol a földre rakott kis játékkikötőkben apró haj­ócskák sora­koznak egymás mellé s az építőkövekből nyílegyenes utcákat, pompás kis palotá­kat és virágos kerteket rakott össze egy ügyes emberi kéz. A miniatűr Villamoskocsik csigalassú­sággal haladnak a palotasorok között. A tömérdek zég­zugos házsor sokaságából csak egy-egy nagyobb épülettömb emel­kedik ki. Az Országház felett megszűnik a motor berregése. A magasságmérő állandó csök­kenést mutat. Hangtalanul siklunk az Erzsébet-híd fölé s leereszkedünk csak­nem a víz felszínére. A gép most elszá­­guld­at Ferenc József-hid alatt anélkül, hogy érintené a vizet. A hídon a járó­kelők megállnak s mindnyájan a hid egyik oldalára tódulnak. A gép visszafordul, a nyolcast folytatja tovább, elrepül .a Feme József-hid fölött s egy merevz bravúrral lesiklik az Erzsébet-híd alá. Néhány másodperc múlva ismét több száz méter magasan vagyunk. Most a Citadellára, a a királyi várra s a budai hegyekre nyílik festői kilátás, ahol a nap éppen leáldozni készül. A motor elcsendesül. Ismét a víz felett vagyunk. Gyönge lökés jelzi, hogy a gép újra belekapaszkodott a hullámok tala­jába. Két útitársnőm arcán szinte vissza­­tükröződik az út minden gyönyörűsége. Egyértelműen állapítják meg: — Milyen kár, hogy már rége reá.

Next