Magyarság, 1923. november (4. évfolyam, 247-271. szám)
1923-11-01 / 247. szám
1923 november 1. csütörtök Előfizetési árak: negyedévre 20.000 korona. Egy hóra 7000 korona. Egyes szám ára hétköznap 350 korona. Vasárnap 400 korona. Ausztriában hétköznap és vasárnap 2000 osztrá K. Ára 350 korona felelős szerkesztő. Milotay István Budapest, IV. évf. 247. (852.)száz.( Szerkesztőség: VII. kerület, Miksa-utca 8. számú) Telefőn: József CS-CO, József GS-91. - Kiadóhivatali VII. kerület, Miksa-utca 8. Telefőn: József Ottó 02. Megjelenik hétfő kivételével mindennap. Bólyai-csístermiárium Irta: Dávid Lajos November 3-án éppen száz esztendeje született a Bólyaigeometria. Száz esztendeje írta Bólyai János azt a történelmi fontosságú levelet apjának, Bólyai Farkasnak, amelyben bejelentette a XIX-ik század legcsodálatosabb matematikai elméletének a megszületését. »A semmiből egy ujj, más világot teremtettem, mindaz valamit eddig küldöttem tsak kártyaház a toronyhoz képp és te irta — a lángelmék és a huszonegyesztendősök szent és büszke elragadtatásával •— a fiatal hadnagyTemesvárról apjának, a marosvásárhelyi professzornak. Az emberi szellem ezen a napon tudott végre egészen fölemelkedni — kétezer esztendő óriási erőfeszítései után — a tér-hettető ahhoz az általános elméletéhez, amelynek az iskolában mindnyájunk által tanult geometria isak egyik praktikus, de voltaképp csak igen primitív esete. A mostani esztendő sok centennáriuma között ez a Bólyai-évforduló a legkevésbé alkalmas a nemzet nagyobb tömegeinek a megmozdítására. De minél kevésbé népszerű tárgyának matematikai volta miatt, annál inkább megragadhatja figyelmünket szereplőinek, a két Bolyainak minden izében magyar sorsa és a sorsukhoz fűzhető magyar tanulságok sorozata. Ebből a nézőpontból a Bólyai-évforduló csak nagyon keserű számonkérésre, komoly vezeklésre alkalom, nem pedig üres mellveregetésre, hangos örvendezésre. Tragikus fordulatokban gazdag élettörténetükből mint kérlelhetetlenül visszatérő alapmotívum emelkedik ki egyedülvalóságuk. De most nem a lángelmék mondhatni tipikus egyedülvalóságára gondolunk, hanem arra, amely a mozgalmas, kölcsönhatásokkal serkentő és megtermékenyítő tudományos élettől való szomorú, sorvasztó elszigetelésben áll. A kuriózumok kedvelőjének nehezen hozzáférhető könyvekben kell keresgélnie, ha meg akarja tudni, hogy pl. kik voltak a pesti egyetemek matematikai professzorai, vagy kik nyertek matematikai jutalmat az Akadémiától, vagy kik voltak az Akadémia matematikus tagjai azokban a nagyon hosszú évtizedekben, amikor a két Bólyai hiába küzködött vidéki elszigeteltségével; amikor csak saját költségükön, keserves nélkülözések árán tudják kiadni halhatatlan műveiket; amikor Bólyai Farkasnak, a modern matematika egyik legeredetibb előhírnökének tüneményes, bőven omló gondolatai eredmény nélkül hangzanak el hozzá nem méltó hallgatósága előtt, amikor csak egy lelkes erdélyi mágnásasszony (Bazár Móric grófné, Barcsai Páli) sejti meg, mint tanítvány, a Bólyai János csodálatos intuícióját. Ne bolygassuk, hogy kik voltak ezekben az időkben azok a kiváló férfiak, akikért a két Bolyait végleg ott lehetett hagyni fojtogató magánosságukban. Ne keresgéljünk e férfiak neve után, mert szürkék leszünk a könyvtári portól. De mégis: egy név tanulsága megérdemli, hogy porosak legyünk. Egy név — hasonló nevek jól összeforrasztott, hosszú láncának egyik első szeme a magyarországi tudományos életben a. Vész (Weisz) Ármin neve, aki Bólyai János életében már egyetemi rendes tanár és az Akadémia tagja volt. Idegenek szeretetével, klikekkel a két Bólyai sem tudott megbirkózni. És azóta is hány meg hány esetben látjuk— úgy tudományos, mint politikai téren — magyar értékeink izolálását. A dolgok intézőinek szürke megbízottjai ezt a politikai életben, igen átlátszó okokból, sokszor hajtották végre nagy ügyességgel. Ámde a nem politizáló — vagy legalább mai értelemben nem politizáló — magyar tudósnak is szenvedni kell az elszigeteltséget, pl. ha vizsgálatait világnyelven akarja közölni. Pedig a nagy nemzeti érdekek közé tartoznék, hogy a magyar tudósok vizsgálatai világnyelven is megjelenjenek. Álmodoztak erről a Bólyaiak is, de János »ujj, más világa« több mint hét évig hevert, míg végre keserves nélkülözések árán latinul megjelent. De hét esztendei késedelem akkor is veszélyes fényűzés volt: Bólyai János majdnem egészen elveszítette prioritását az orosz Lobacsevszkijjel szemben. Erőteljes, célszerű cselekvés sohasem történt, hogy a magyar tudós eredményei gyorsan és részletesen is terjedhessenek el a külföldön. A háború előtti időkben négy, lomha esztendő, sőt több is eltelt, míg az akadémiai dolgozatok megjelentek az Akadémia né-metül és franciául kiadott folyóiratában. Az akkori lomhasághoz persze most nagy pénzügyi nehéz-,ségek is szegődtek — jóindulatú mentegető ül. Ezért mai napság majdnem csupa kimenekült kommunista és — fájdalom — itthon-: maradt, de fajtája nemzetköziségének minden nagy előnyét élvező »magyar tudós« képviseli tudományos életünket a külföldi előtt. És a magyar tudós izolálásának ez csak egyik jelensége, mivel a liberális kor kegyeltjei megpróbálják — a legkerülőbb módokon — a katedráktól és tudományos tárasílatoktól is izolálni. De szögezzük le e komor évforduló napján, mint örvendetes tényt, hogy az izolálásnak ez a része mind’ kevésbé sikerül. •Azonban, miután elpihent a két számba sem vett lángelme, az új nemzedék mind többet és többet kezdette őket emlegetni. Igaz, hogy csak némi patétikusfelborongás és néhány kétesértékű adoma kapcsán. A pátoszt pedig, nem zavarja, az adomákat roszszabbá nem teszi, hogy még előkelő helyeken is gyakran összevetik egymással a két, Bolyait. A laikus lelkesedének ezt elnézhet-* jük, de már a szakembernek ismernie kellene a Bólyaiak alku Korlátóba írta: Pálffyné Gulácsy Irén (Utánnyomás tilos) Azután volt ez, hogy Noé Máté uram bandája betakarította becsülettel a Gerlice báró százholdjáról a fölvállalt, részt. Máté tokjába dugta a fenőkövet, bálik vállára a kaszát és leparolázott a népekkel illendőmód. — Azt az áldomást én se sajnálom, ha meg nere vetik köntök. — így invitálta az aratókat szives beszéddel. Nem mondható éppen, mintha csupán a szokást uralta volna ezzel a hivással, mert ez így semmiképp se lenne igaz. Ellenben a valóigazság abban tartózkodik, hogy kedve járta egy-két kulacs italra, némi barátkozásokra neki magának is. Főleg, miután az Emer leányzóval ilyen szépen létrejöttek. Hogy Dékán István a virtusban lemarasztalódott ország-világ szeme láttára, garés uramhoz kötötte a hajadon a virágos saraglyát egész. Már ezután Máté húzza a kettejük szekerét alighanem. Hát, örülnivaló dolog az ilyen nagyon s amúgy a kívülálló népek se igen-igen szoktak búslakodni rajta, miértig a kivák elfogadtatik közakarattal. A szekérről két legény leemeli a hordót, hány akó, hány se: nem firtatják, ám a szalonna, mi — ha tudna — most panaszkodnék hangos szóval, mert az kifogy ez árnyékvilágból, mind, egy nyelesig. No, gyászolja, aki sajnálja! Mivel pedig ilyen amúgy se akadna, tehát Talpai-Gerencsér Lajos bízvást hangalá vághatja a kutyabőrdudát, hogy azt mondja: Kondorosi Marasa kiment az vásárra, Kemény fa - becsőt vett az fia számára. •Ve sírj, kicsi fiam,, szivem szép virágja, ’s~ úgyis tévedésbül gyüttél e világra! ... Az ilyen csintalan rigmusokra sokat lehet nevetni aztán. Addig-addig bomlanak, riszálódnak pedig a fiatalok, hogy hamarosan belébizseredik a lábuk kásájába s ehelyt célszerű talpalávalót kell majd húzni nekik. Táncbafognak, akár a ponyváról szabadult csikók és rakják az apraját amúgy íagyarosan. Aki állapodottabb, a tenyerét veri hozzá együltében és a célszerű rikkantásokat bizony nem sajnálja. Csupán ez a gügye Ádók-gyerek vonogatja a vállát, hogy azt mondja: — Ez is mulatság kenteknél? No, akkor kenteket se nibába fogta ki! Jobb lenne pedig, ha épp Adók Fercsi hallgatna a bábájával, aki újszülött korában úgy találta odateremteni az anyaföldre, hogy holtig keresheti utána a jobbik dolgát. Szelekótya marad a feje attól, mig egy darabja betart. De hát: fér is a szó az ilyenbe, mikor nekiágaskodik?!... Lám, kis idő múltán csak megint odahegyel Noé Máté uramnak: — Már látom: kutyából kerül itt ki minden. Kije szalonnának, kije muzsikának! No, Máté — gazda létére — nem veti vissza az igét, mert tudja ő, mi a becsület. Ellenben Pálinkás Turi Balázsnak senki se tilthatja ugyanezt, minthogy nem is tiltja. Rajul most a sor, kivédeni a Mátéra száradt csúfot, így adja keményen: — Jeddre ne! Magad felé hajtsd a szelet inkább! Mivel — úgy lehet — a vendégségben is akad amollan csahos fajta!... — Hát. — Cuhérkodik a legény. ■ Bízott akad semmiten elég. Olylyan, akár a házküszöb, hogy: se kint, se bent. De a piz, az beszél! —— S ezen szókra megrázza zsebében az ördög manótáját — Ihole! Van, akinek vagyon! —, Akkor cukor, — bólint rá Pálinkás Turu komolyan, bár, ha jól vesszük, volna ehelyt még egyéb vélekedése is a dologról. Azonban érkeznek nagy cserteléssel a vénasszonyfélék a tallózásból és Rébékiné, aki híres gügyü, nyomban belecsip a beszédbe: — Agyám, -- adja igen -gangosan, -i szerencse érte ezt a fiút. Merthogy ez örökölt, ha épp tudni akarják keptök! . . . — Nono, — véli Balázs, — hát én nem mondom!... — Bolondnak bolond a szerencséje, — így Dékán István is tűnődve, a pipa csutorája mellől. Volnának ennyibe, ha Réliékné nyughatna attól a két köböl búzától, ami célszerű gügyüzésnél ki szokott dukálni a gyalogsátánnak. Ám az nem nyughatik, még jobban rajtamegy a szén: — Rákeblezett erre az édes körösztannya. Nagy grófi házaknál szolgált, Isten nyugosztalja!... Én nem is tem, hogysmind ezzel a Fercsivel!... Mer azér, hogy bénás kicsit, amúgy igen úri kiállása vangyon ennek!... — Hát. — Üti le maga részéről Fercsi keményen. Pálinkás Tury Balázsban keresztbeáll a szentlélek erre a nyilvánvaló példálózgatásra s odaveti a — tallérnyi köpéssel egyetemben — a maga nézletét: — Gróf az apja ennek! Csak épp más szegte be a fülit!— — Rend tán ott volt korlátába? — így Rébéknél jól teszi most Máté, hogy gazda létére leüti a beszéd élét, mert ki is tudja, hová lennénk a világgal, mikor már apáról-úura kezdenek oztályozni a népek! Odaint tehát, Talpai-Gerencsér Lajosnak, vetvén is egyúttal a rigmust: Amikor én legény vótam, Az kapuba kiadottam. Alig egyet kurjantottam: Máris tudták, hogy én votam... , 7- Ne te néjj! — Rikkant rája Rózsó Veszter és illik itt ujfennt megtiporni a tarlót. Jó volna ez a szükséges béke szempontjából, ha a táncot egyedül lehetne járni. Ellenben azt nem lehet. Miért is egy alkalmas hajadont elhúz kiki magával a körbe. Húzni kell azokat, mert rátarti a lánynép. Főleg az ilyen Emer-fajta. Úgy ül ott Máté gazda mellett, akárha kőből volna. Pedig az nem kő. Látszik a kezejárásom Olyan bokrétát pöndörített Noé uram kalapja mellé, hogy kész tiszta öröm. No, Máté majd oda is bök neki jólélekkel: — Nini, te!... Briggy, fordulj eggyel! A lány csak a fejét ingatja: