Magyarság, 1923. november (4. évfolyam, 247-271. szám)

1923-11-01 / 247. szám

1923 november 1. csütörtök Előfizetési árak: negyedévre 20.000 korona. Egy hóra 7000 korona. Egyes szám ára hétköznap 350 korona. Vasárnap 400 korona. Ausztriában hétköznap és vasárnap 2000 osztrá K.­­ Ára 350 korona felelős szerkesztő. Milotay István Budapest, IV. évf. 247. (852.)száz.( Szerkesztőség: VII. kerület, Miksa-utca 8. számú) Telefőn: József CS-CO, József GS-91. - Kiadóhivatali­ VII. kerület, Miksa-utca 8. Telefőn: József Ottó 02. Megjelenik hétfő kivételével mindennap. Bólyai-csístermiárium Irta: Dávid Lajos November 3-á­n éppen száz esz­tendeje született a Bólyai­­geometria. Száz esztendeje írta Bólyai János azt a történelmi fontosságú levelet apjának, Bó­lyai Farkasnak, amelyben be­jelentette a XIX-ik század leg­csodálatosabb matematikai elmé­letének a megszületését. »A sem­miből egy ujj, más világot terem­tettem, mindaz valamit eddig k­ü­ldöttem tsak kártyaház a to­ronyhoz képp és te irta — a láng­elmék és a huszonegyesztendősök szent és büszke elragadtatásával •— a fiatal hadnagy­­Temesvárról apjának, a marosvásárhelyi­ pro­fesszornak. Az emberi szellem ezen a napon tudott végre egészen fölemelkedni — kétezer esztendő óriási erőfeszítései után — a tér-h­ettető ahhoz az általános elméleté­hez, amelynek az iskolában mind­nyájunk által tanult geometria i­sak egyik praktikus, de volta­képp csak igen primitív esete.­­ A mostani esztendő sok centen­­náriuma között ez a Bólyai-év­forduló a legkevésbé alkalmas a nemzet nagyobb tömegeinek a megmozdítására. De minél ke­vésbé népszerű tárgyának mate­matikai volta miatt, annál inkább megragadhatja figyelmünket sze­replőinek, a két Bolyainak min­den izében magyar sorsa és a sor­sukhoz fűzhető magyar tanulsá­gok sorozata. Ebből a nézőpont­ból a Bólyai-évforduló csak na­gyon keserű számonkérésre, ko­moly vezeklésre alkalom, nem pe­dig üres mellveregetésre, hangos örvendezésre. Tragikus fordulatokban gazdag élettörténetükből mint kérlelhe­tetlenül visszatérő alapmotívum emelkedik ki egyedülvalóságuk. De most nem a lángelmék mond­hatni tipikus egyedülvalóságára gondolunk, hanem arra, amely a mozgalmas, kölcsönhatásokkal serkentő és megtermékenyítő tu­dományos élettől való szomorú, sorvasztó elszigetelésben áll. A kuriózumok kedvelőjének nehezen hozzáférhető könyvekben kell ke­resgélnie, ha meg akarja tudni, hogy pl. kik voltak a pesti egyete­mek matematikai professzorai, vagy kik nyertek matematikai jutalmat az Akadémiától, vagy kik voltak az Akadémia matema­tikus tagjai azokban a nagyon hosszú évtizedekben, amikor a két Bólyai hiába küzködött vidéki elszigeteltségével; amikor csak saját költségükön, keserves nélkü­lözések árán tudják kiadni hal­hatatlan műveiket; amikor Bólyai Farkasnak, a modern matematika egyik legeredetibb előhírnökének tüneményes, bőven omló­­ gondo­latai eredmény nélkül hangzanak el hozzá nem méltó hallgatósága előtt, amikor csak egy lelkes er­délyi mágnásasszony (Bazár Mó­ric grófné, Barcsai Páli) sejti meg, mint tanítvány, a Bólyai Já­nos csodálatos intuícióját. Ne bolygassuk, hogy kik voltak ezekben az időkben azok a kiváló férfiak, akikért a két Bolyait vég­leg ott lehetett hagyni fojtogató magánossá­gukban. Ne keresgél­jünk e férfiak neve után, mert szürkék leszünk a könyvtári por­tól. De mégis: egy név tanulsága megérdemli, hogy porosak le­gyünk. Egy név — hasonló nevek jól összeforrasztott, hosszú lán­cának egyik első szeme a magyar­­országi tudományos életben a. Vész (Weisz) Ármin neve, aki Bólyai János életében már egye­temi rendes tanár és az Akadémia tagja volt. Idegenek szeretetével, klikekkel a két Bólyai sem tu­dott megbirkózni. És azóta is hány meg hány esetben látjuk— úgy tudományos, mint politikai téren — magyar értékeink izolá­lását. A dolgok intézőinek szürke megbízottjai ezt a politikai élet­ben, igen átlátszó okokból, sok­szor hajtották végre nagy ügyes­séggel. Ámde a nem politizáló — vagy legalább mai értelemben nem politizáló — magyar tudós­nak is szenvedni kell az elszige­teltséget, pl. ha vizsgálatait világ­nyelven akarja közölni. Pedig a nagy nemzeti érdekek közé tar­toznék, hogy a magyar tudósok vizsgálatai világnyelven is meg­jelenjenek. Álmodoztak erről a Bólyaiak is, de János »ujj, más világa« több mint hét évig he­vert, míg végre keserves nélkülö­zések árán latinul megjelent. De hét esztendei késedelem akkor is veszélyes fényűzés volt: Bólyai János majdnem egészen elveszí­tette prioritását az orosz Loba­­csevszkijjel szemben. Erőteljes, célszerű cselekvés sohasem tör­tént, hogy a magyar tudós ered­ményei gyorsan és részletesen is terjedhessenek el a külföldön. A­ háború előtti időkben négy, lomha esztendő, sőt több is el­telt, míg az akadémiai dolgozat­­ok megjelentek az Akadémia né-­­metül és franciául kiadott folyó­iratában. Az akkori lomhasághoz­­ persze most nagy pénzügyi nehéz-,­­ségek is szegődtek — jóindulatú mentegető ül. Ezért mai napság majdnem csupa kimenekült kom­munista és — fájdalom — itthon-: maradt, de fajtája nemzetközisé­gének minden nagy előnyét él­vező »magyar tudós« képviseli tu­dományos életünket a külföldi előtt. És a magyar tudós izolálásának ez csak egyik jelensége, mivel a liberális kor kegyeltjei megpró­bálják — a legkerü­lőbb módokon — a katedráktól és tudományos tárasílatoktól is izolálni. De szö­gezzük le e komor évforduló nap­ján, mint örvendetes tényt, hogy­ az izolálásnak ez a része mind’ kevésbé sikerül. •­­Azonban, miután elpihent a két számba sem vett lángelme, az új nemzedék mind többet és többet kezdette őket emlegetni. Igaz, hogy csak némi patétikusf­elbo­­rongás és néhány kétesértékű adoma kapcsán. A pátoszt pedig, nem z­a­var­ja, az adomákat rosz­­szabbá nem teszi, hogy még elő­kelő helyeken is gyakran össze­vetik egymással a két, Bolyait. A­ laikus lelkesedének ezt elnézhet-* jük, de már a szakembernek is­mernie kellene a Bólyaiak alku­ Korlátóba írta: Pálffyné Gulácsy Irén (Utánnyomás tilos) Azután volt ez, hogy Noé Máté uram bandája betakarította becsü­lettel a Gerlice báró százholdjáról a fölvállalt, részt. Máté tokjába dugta a fenőkövet, bálik vállára a kaszát és leparolázott a népekkel illendő­mód. — Azt az áldomást én se sajná­lom, ha m­eg nere vetik köntök. — így invitálta az aratókat szives be­széddel. Nem mondható éppen, mintha csupán a szokást uralta volna ezzel a hivással, mert ez így semmiképp se lenne igaz. Ellenben a való­igazság abban tartózkodik, hogy kedve járta egy-két kulacs italra, némi barátkozásokra neki magának is. Főleg, miután az Emer leányzó­val ilyen szépen létrejöttek. Hogy Dékán István a virtusban lemarasz­­talódott ország-világ szeme láttára, garés uramhoz kötötte a hajadon a virágos saraglyát egész. Már ezután Máté húzza a kettejük szekerét alig­ha­nem. Hát, örülnivaló­ dolog az ilyen na­gyon s amúgy a kívülálló népek se igen-igen szoktak búslakodni rajta, miértig a kivák elfogadtatik köz­akarattal. A szekérről két legény le­emeli a hordót, hány akó, hány se: nem firtatják, ám a szalonna, mi — ha tudna — most panaszkodnék hangos szóval, mert az kifogy ez árnyékvilágból, mind, egy nyelesig. No, gyászolja, aki sajnálja! Mivel pedig ilyen amúgy se akadna, tehát Talpai-Gerencsér Lajos bízvást hang­­alá vághatja a kutyabőrdudát, hogy azt mondja: Kondorosi Marasa kiment az vásárra, Kemény fa - becső­t vett az fia számára. •Ve sírj, kicsi fiam,, szivem szép virágja, ’s~ úgyis tévedésbül gyüttél e világra! ...­­ Az ilyen csintalan rigmusokra so­kat lehet nevetni aztán. Addig-addig bomlanak, riszálódnak pedig a fia­talok, hogy hamarosan belébizsere­­dik a lábuk kásájába s ehelyt cél­szerű talpalá­valót kell majd húzni nekik. Táncbafognak, akár a pony­váról szabadult csikók és rakják az apraját amúgy í­agyarosan. Aki ál­­lapodottabb, a tenyerét veri hozzá együltében és a célszerű rikkantáso­­kat bizony nem sajnálja. Csupán ez a gügye Ádók-gyerek vonogatja a vállát, hogy azt mondja: — Ez is mulatság kenteknél? No, akkor kenteket se n­ibába fogta ki! Jobb lenne pedig, ha épp Adók Fercsi hallgatna a bábájával, aki újszülött korában­ úgy találta oda­teremteni az anyaföldre, hogy holtig keresheti utána a jobbik dolgát. Szelekótya marad a feje attól, mig egy darabja betart. De hát: fér is a szó az ilyenbe, mikor nekiágaskodik?!... Lám, kis idő múltán csak megint odahegyel Noé Máté uramnak: — Már látom: kutyából kerül itt ki minden. Kije szalonnának, kije muzsikának! No, Máté — gazda létére — nem veti vissza az igét, mert tudja ő, mi a becsület. Ellenben Pálinkás Turi Balázsnak senki se tilthatja ugyan­ezt, minthogy nem is tiltja. Rajul most a sor, kivédeni a Mátéra szá­radt csúfot, így adja keményen: — Jeddre ne! Magad felé hajtsd a szelet inkább! Mivel — úgy lehet — a vendégségben is akad amollan csahos fajta!... — Hát. — Cuhérkodik a legény. ■ Bízott akad semmit­en elég. Oly­lyan, akár a házküszöb, hogy: se kint, se bent. De a piz, az beszél! —— S ezen szókra megrázza zsebében az ördög manótáját — Ihol­e! Van, akinek vagyon! —, Akkor cukor, — bólint rá Pá­linkás Turu komolyan, bár, ha jól vesszük, volna ehelyt még egyéb vélekedése is a dologról. Azonban érkeznek nagy cserteléssel a vén­­asszonyfélék a tallózásból és Rébéki­né, aki híres gügyü, nyomban bele­­csip a beszédbe: — Agyám, -- adja igen -gangosan, -i szerencse érte ezt a fiút. Mert­hogy ez örökölt, ha épp tudni akar­ják keptök! . . . — Nono, — véli Balázs, — hát én nem mondom!... — Bolondnak bolond a szeren­­cséje, — így Dékán István is tű­nődve, a pipa csutorája mellől. Volnának ennyibe, ha Réliékné nyughatna attól a két köböl búzá­tól, ami célszerű gügyüzésnél ki szo­kott dukálni a gyalogsátánnak. Ám az nem nyughatik, még jobban rajta­­megy a szén: — Rákeblezett erre az édes­ kö­­rösztannya. Nagy grófi házaknál szolgált, Isten nyugosztalja!... Én nem is tem, hogysmind ezzel a Fer­­csivel!... Mer azér, hogy bénás ki­csit, amúgy igen úri kiállása van­­gyon ennek!...­­ — Hát. — Üti le maga részéről Fercsi keményen. Pálinkás Tury Balázsban kereszt­­beáll a szentlélek erre a nyilván­való példálózgatásra s odaveti a — tallérnyi köpéssel egyetemben — a maga nézletét: — Gróf az apja ennek! Csak épp más szegte be a fülit!— — Rend tán ott volt korlátába? — így Rébékné­l jól teszi most Máté, hogy gazda létére leüti a beszéd élét, mert ki is tudja, hová lennénk a világgal, mikor már apáról-úura kezdenek oztályozni a népek! Oda­int tehát, Talpai-Gerencsér Lajos­nak, vetvén is egyúttal a rigmust: Amikor én legény vótam, Az kapuba kiadottam. Alig eg­­yet kurjantottam: Máris tudták, hogy én vota­m­... , 7- Ne te néjj! — Rikkant rája Rózsó Veszter és illik itt ujfennt megtiporni a tarlót. Jó volna ez a szükséges béke szempontjából, ha a táncot egyedül lehetne járni. Ellen­ben azt nem lehet. Miért is egy al­kalmas hajadont elhúz kiki magá­val a körbe. Húzni kell azokat, mert rátarti a lánynép. Főleg az ilyen Emer-fajta. Úgy ül ott­ Máté gazda mellett, akárha kőből volna. Pedig az nem kő. Látszik a kezejárásom Olyan bokrétát pöndörített Noé uram kalapja mellé, hogy kész tiszta öröm. No, Máté majd oda is bök neki jólélekkel: — Nini, te!... Briggy, fordulj eggyel! A lány csak a fejét ingatja:

Next