Magyarság, 1925. február (6. évfolyam, 26-48. szám)

1925-02-01 / 26. szám

1925 február 1, vasárnap Ára 3000 korona Előfizetési árak: Félévre 240.000 korona. Negyedévre 120.000 kor. Egy hóra 40.000 korona. Egyes szám ára hétköznap 2000 korona. Vasárnap 3000 korona. Ausztriában hétköznap és vasárnap 2500 osztr. K. J. Budapest, VI. évf. 26. (1204.) sz. Felelős szerkesztő: Milotay István Szerkesztőség és kiadóhivatal: Budapest, VII. kerület, Miksa­ utca 8. szám. Telefonszámok: József 68-90, József 68-91, József­­58—92. Levélcím: Budapest 741, Postafiók 19. Megjelenik hétfő kivételével mindennap. Két dátum köit írta: Milotay István A Károlyi-féle forradalom ve­zérorgánuma a napokban a Tíz esztendő­ ből írt kritikai elmélke­­deit azzal fejezte be, hogy pár­soros­ idézetet közölt egy olyan cikkemből, amely a forradalom vége felé, 1919 márciusban jelent meg az Új Nemzedék című heti­lapban. Az idézettel azt akarta szemléltetni, hogy irtam­ én olyan cikkeket is, amelyeket nem vet­tem föl a kötetembe s amelyeket m­a szívesen elfelejtenék. Mert az idézet szerint én is forradalmár voltam, behódoltam az új Magyar­­országnak, mellyel ők és Káro­lyiék ajándékoztak meg bennün­ket. Hisz egyebek közt ezt­­ irtam­ ebben a cikkben: »Nem kivárnánk belőle — tudniillik a régi Magyar­­országból — vissza semmit. S mi volnánk az elsők, akik fegyvert ragadnánk ellene, ha akadna kéz, amely vissza akarna állítani. Igazán hálás vagyok érte, hogy ebből a cikkből igy a fejemre idézzek. A régi Uj Nemzedék há­rom példányát a forradalom ide­jéből a legnagyobb utánjárással sem sikerült megkapnom s igy ezt a cikkemet is a Tiz esztendő összeállításakor mellőzni voltam kénytelen. A Magyarság olvasói meg fogják bocsájtani, ha most, miután a túloldalról figyelmeztet­tek rá, s baráti részről viszont a füzet birtokába juttattak, a kri­tikai idézeteket kiegészítem olyan részekkel, amelyekből kiderül, hogy ez a cikk ma talán még idő­szerűbb, mint valaha, megírása­kor volt. — Visszakivánhatunk mi vala­mit a forradalom előtti Magyar­­országból, — kérdeztük ebben a cikkben — jól éreztük mi magun­kat ennek a Magyarországnak po­litikai, gazdasági és kulturális lég­körében? • Boldogok voltunk talán és elégedettek, konzerválni akartuk talán ezt a Magyarországot, meg­állítani s azt mondani neki, ma­radj így mindörökre, mert igy vagy legjobb és legkedvesebb ne­künk. Mi voltunk talán az ural­kodóosztály ebben az összeomlott Magyarországban, az uralkodó, az önző kisebbség, mely mások mun­káján és verejtékén hízik, s amely előtt tehetség, becsület és hivatott­­ság h­­íján is minden útt szabad, minden pálya nyitva és minden szerencse monopólium? Nekünk adott talán legtöbbet a tenger alá merült Magyarország anyagi és politikai hatalomban, társadalmi és kulturális jólétben és befolyás­ban? ... — Hát mit sirathatnánk mi és mit kívánhatnánk vissza ebből a Magyarországból? Politikai életet talán, parlamentjével, pártjaival, közerkölcsével és közszellem­ével ? Ezeket a pártokat és ezt a politikai életet kívánjuk vissza a mögötte álló szörnyeteg erőkkel, egy csontja­­velejéig rothadt gyarmati kapi­talizmussal, amely feudális érde­keket láncolt magához ezer tagú igazgatóságaiban, grófi címerekkel, ékesítette páncélszekrényeit s gróf ágenseket ültetett pártvezéri és kormányzati ekszpozitúrákba? Azo­kat a pártokat, amelyek ahelyett, hogy megszervezték volna értelmi és erkölcsi erők felhasználásával nagy nemzeti célok érdekében a magyar társadalmat, ellenkezőleg: arra szervezkedtek, hogy megront­sák s romlottságán át szállítsák és kiszolgáltassák önmaguknak, vagy idegen, hatalmi érdekeknek? — Ezt a politikai, gazdasági és kulturális berendezkedést sajnál­juk, mely a kontraszelekció elvét alkalmazta a legdurvább eszkö­zökkel az élet és tehetség minden vonatkozásaiban? Ezt a rendszert, mely lehetetlenné tette, hogy a ma­gyarság önmagából termeljen ma­gának a régi helyett egy friss, bá­tor, hatalmas új értelmiséget s amely arra ítélte a magyar néperő nagyszerű produktivitását, hogy mint sivatagbeli forrás, mely nincs hová hordja megtermékenyítő hab­­jait, elvesszen és elapadjon ideha­za, vagy iszonyú erőfeszítések, ín­ség és pusztulás árán idegenben keressen érvényesülést? Ezt a Ma­gyarországot kívánjuk vissza, amely elszakadván a néptől, el job­bik önmagától, engedte, hogy ifi újjánkt a keserves méltatlanságot, mérőzést, nyomort és sebzett sértő­döttséget, mely rettentő légkörből zúgva kereste a szabadulást: ide­gen vitorlák fogják fel hajtó sze­lüknek? Ezt a Magyarországot saj­náljuk, mely legjobb gyermekeit, akik legjobban szerették, mintha csak szégyelle volna magát előt­tük, nem akarta észrevenni, elve­télte, vagy megtagadta őket s in­kább idegeneket ölelt szivére he­lyettük? — Hát hol voltunk mi ebben a Magyarországban? Nekünk és hoz­zánk volt talán jó ez a Magyar­­ország? Hát volt itt hely a mi szá­­­m­unkra? Hát éltünk mi, hát is­mertek itt bennünket? Hát volt itt itt a mi számunkra és volt talán reménység? Hát mi ültünk itt a te­rített asztal mellett, vagy éppen az asztalfőn, mi szegény, szerény és ifjú magyar értelmisége a hu­szadik század elejének? Hisz mi úgy bujdostunk, úgy ődöngt­­nk, úgy tengődtünk itt, oly idegenül, oly magunkra hagyatva, oly értet­lenül, mintha egy más, egy messze világból szakadtunk volna az édes­anyánk házához. Hisz itt, itthon mi voltunk a legigénytelenebbek, a legcsöndesebbek, a legelhagya­­tottabbak, a legsebzettebbek, a leg­utolsóbbak. Szörnyűségek történ­tek körülöttünk s mi egymásra néztünk és azt mondtuk, hogy ez nem lehet. Néztük a pártokat, a vezéreket, a nagyokat és elismer­teket, hivatalos tudósokat, az iro­dalom kikiáltott jeleseit és vártuk tőlük a szabadító szót. Mindent láttunk, mindenről tudtunk, mi­lyen szörnyűség, fájtunk milliók helyett, szenvedtünk milliókért és senki se akart tudni rólunk. Reánk illettek Bjelinszkynak, a híres orosz kritikusnak szavai a XIX. század eleji Oroszország ébresztői­ről: »Hazátlan emberek voltunk idehaza, sőt annál is rosszabbak; olyan emberek, akiknek egy déli­báb a hazájuk«. Számű­zöttek vol­tunk és itthon kellett maradnunk. A hatalmasok Magyarországa épp oly idegen volt nekünk és épp oly idegen volt hozzánk, mint az a má­sik, amit ennek helyére ígértek Azon gondolkozott, mi lehet az asszony, körül. Mert azt már sej­tette, hogy a bagoly nem hiába hu­hog a szép asszony házán, mikor ő éjs­zakánkint halászni jár. A harmadik napon is holdvilág volt­ A menyecske ezen a napon is azt mondta, hogy­­ elmegy hazulról és felment a padlásra. A harang is jelezte a nyolcat-A halász felkészült, vállára dobta a tarisznyát és elindult-Mikor azonban a szomszéd háza elé ért, és a bagoly huhogni kez­dett, ledobta válláról a tarisznyát és vsgyi neki­­futóra vissza. — Ellen! — torpant meg, mikor az udvarára ért. A holdvi­lágban tisztán látta, hogy a kerten keresztül egy legény sza­ladt és lóhalálában átdobta magát a kerítésen. A menyecske meg éppen­­ugy, mint az előző napon, a padlásról jött le. Az embernek háttal volt, mindjárt nem vette észre. A halász nem szólt, csak a szeme szikrázott. A menyecske megfordult s amint urát megpillantotta, megijedt. — Már megjött? — hebegte za­vartan. -- Meg! —■ válaszolt a halász sö­téten. — Tán itthon felejtett valamit? — próbált hízelegni az asszony. — Itthon! — felelt a halász. — Mit? — A becsületemet! A menyecske elsápadt. Az ember rá­támadt: — Mit kerestél a padláson. A fekete bif­a ballag a csorda már az ut porában, A kondás kürtje álmodozva hog­y a csorda végen baktat egymagában Egy nagy, fekete bika, mint a bu. A többiek mind egy csapatba mennek És vígoran néznek egymásra ők, Egyik-másik szerelmesen epedve Mar összebuvik és vágyódva bőg. A kertekben a hervadt napraforgó Nyugatra csügged és az égi bolygó Fáradt szemével vörösen hunyorgat. A nagy, fekete bika elmaradva Oly árván néz a tűnő, tompa napba­n a fázó nyárfák baljósan susognak. Juhász Gyula A bagoly írta: Nyáry Andor (Utánnyomás tilos) A halász a tornácon feküdt a priccsen. Kati, a felesége arra ment, egy ideig nézte, aztán halk, bizony­talan hangon megszólította: — Ma éjjel nem megy el halászni? A halász a fal felé fordult: — De elmegyek. Kati arcára rásuhant valami. — Csak azért kérdezem, — ma­gyarázta, aztán belevágott a tulaj­donképpeni mondatba — a vacso­rája ott van a konyhában az asz­talon. Én elmegyek édesanyámék­­h­oz. Délután üzent, hogy nézzek el hozzájok estefelé-A halász bólintott: — Csak özeggyi És szemét alvásra, hunyta­‘A menyecske halkan sóhajtott, aztán megindult a kapu felé, ott megállt, visszanézett s mikor látta, hogy az ember még mindig a fal felé fordulva fekszik, kinyitotta, a kapuajtót, de nem ment ki rajta, hanem becsapta. Hadd gondolja az ember, hogy elment. Ő maga pedig csendben, lábujjhegyen visszaindult és a létrán felment a padlásra. A harangozó Őrangyalra haran­gozott. Nyolc óra volt. A halász nyújtózott egyet, aztán a priccsről felkelt. ■ Ideje, hogy elinduljak! Bement a konyhába, tarisznyá­jába belerakta a vacsorát, a félliter bort, aztán a tarisznyát a vállára vetette és elindult a Duna felé. — Mária jó fogás lesz, — gon­dolta — csendes a víz, a hold meg­világítja a Duna hátát. Hát nem mulasztja, el a jó alkal­mat. Annál is inkább, mert János gazda már régen kitapasztalta, hogy éjszaka jobban járnak a ha­lak, mint nappal. Ezért aztán egész nyáron éjszaka kergette a halakat. Ment, mendegélt- A nagy, ot­romba halászcsizma rátartósan ko­pogott a száraz után-Alig ért azonban a szomszédoi­ kertje alá, a háza felől bagoly­huhogást hallott. Megállt, visszanézett. — Bagoly. — ám mentett egyet. — Halálmadár... Éppen az én háza­mon! Rándított egyet a tarisznyán, az­tán továbbment. Másnap megint holdvilág volt- A menyecske megint kelincüt ha­zulról. A harangozó megint haran­gozott . A halász vállára vette a tarisz­nyát és megint ballagott a Duna felé. Mikor pontosan a szomszédok kertje alá ért, a bagoly megint megszólalt- A halász megállt: —­ A méndörgés ezt a halálmada­rat! Hát ez mindig akkor szól, mi­kor elmegyek hazulról! Kicsit babonás volt, mint afféle halász, kezdte rosszul érezni magát. — Még utóbb jelent valamit. Mivel nem tudta biztosan, hogy a kuvikkolás az ő házáról jön-e, vagy pedig a felső szomszédéról, megfordult, gondolta, hogy meg­nézi, az a pár perc ide vagy oda. Legalább megbizonyosodik róla, az­tán nyugta lesz. Hát visszament. Mikor a kapujához ért, benézett rajta. Baglyot nem látott sehol, de az nem is szólt. De a kert végében gyanús zörgést­ hallott, mintha va­laki lábujjhegyen iparkodott volna elmenekülni. A menyecske meg a padlásról jött le. A halász meghöppent- „ — Hát ez hogyan lehet! — tűnő­dött- — Az asszony azt mondta, hogy elmegy hazulról, most meg a padlásról jön le. Akkorát nyelt, csak úgy kor­­tyant­ , —­ Itt baj van! — gondolta sápad­­tan, de nem szólt senkinek, úgy tett, mintha semmit sem látott volna. Egész éjjel, a­­csónakban ült. Most azonban akár csárdást járhat­tak­ tőle a csukák, meg a kövér pontykisasszonyok­, észre se vette őket.

Next