Magyarság, 1925. március (6. évfolyam, 49-73. szám)

1925-03-01 / 49. szám

1925 március 1, vasárnap . Ara 3000 korona Budapest, VI. évf. 49. ff2270­ sz. Előfizetési árak: SP&Iévre 240.000 korona. Negyedévre 120.000 kor. Egy hóra 40.000 korona. Egyes szám ára hétköznap 2000 korona. Vasárnap 3000 korona. Ausztriában hétköznap és vasárnap 2500 osztrá­k. Felelős szerkesztő: Milotav István Szerkesztőség és kiadóhivatal: Budapest, VII. kerület, Miksa­ utca 8 e scápa. Telefonszámok: József 68-90, József 68-91, József 68—32. Levélcím: Budapest 741, Postafiók 10. Megjelenik hétfő kivételével mindennap. Jannis-arceal (M. I.) La Revue Juive címmel egy új folyóirat első száma került kezünkbe. Ez a folyóirat Parisban jelenik meg (Librairie Gallimard­a, rue de Grenell) s megérdemli, hogy kissé közelebbről ügyet ves­sünk rá. A zsidóságnak az egész világot behálózó kulturális és po­litikai szervezkedése a háború alatt, de különösen a háború óta — amely számára mindenütt pozíciójának tetemes megerősödé­sét eredményezte — olyan új ál­lomásokhoz jutott el, amelyek lassankint egyre tisztább körvona­lakban fedik föl ennek az össze­­működésn­ek közelebbi és távo­labbi céljait. A Revue Juive megindulása azt jelenti, hogy en­nek a mozgalomnak legöntudato­­sabb irányítói elérkezettnek lát­ják az időt egy olyan orgánum megteremtésére, amely hasábjain egyesítené mindazokat a szellemi erőket, amelyek a világ legkülön­bözőbb pontjain a közös nagy tö­rekvés szükségétől vannak át­hatva. Az a gondolat, amelyet Büchler az államok feletti állam és a nem­zetek feletti nemzet szervezkedé­sének jelölt meg, ma már világ­szerte egyre nyíltabban emeli fel fejét s el lehet mondani, hogy ál­lamra és nemzetre való tekintet nélkül mindazok, akiket a zsidó­­ság magából az irodalom vagy a tudományok terén úgynevezett világnagyságokká kitermelt, ma már ott sorakoznak ennek a gon­dolatnak zászlója alatt. Hogy csak néhányat említsünk a nevek közül, melyeknek közreműködé­sét a Revue Juive a maga céljai­hoz előre jelzi, ott van közöttük: Albert Einstein Németországból, Zangwill Izrael Angliából, Brandes György Dániából, ott van Freud, a »nagy« pszichopato­­lógus, ott van a francia Pierre Benoit vagy Leon Blum, a fran­cia radikális-szocializmus egyik vezére. És így végig mindazok, akik a világot átfogó szolidaritás jóvoltából hírnév és befolyás dol­gában túlnőttek szűkebb hazájuk határain, amelyet mindannyian, úgy látszik, csak lépcsőnek hasz­náltak arra, hogy rajta keresztül ahhoz az igazihoz, ahhoz az egyet­lenhez emelkedjenek, amely szí­vüket és vágyaikat egyedül képes betölteni. Hogy melyik ez a haza, arra a Revue Juive első számában meg­szólaltatott tekintélyek ugyanazt a kétarcú, de egyértelmű feleletet adják, amelyet oly sokszor hall az ember ismételni a cionizmus és a zsidó internacionalizmus apostolaitól. Ez a felelet csodála­tos módon három dolgot, három egymással kiegyenlíthetetlen va­lamit akar egy igenlésben össze­foglalni. Ebben az igenlésben bé­késen, sőt egymást kiegészítve megfér a nemzeti zsidó állam az egész világra kiterjedő zsidó nem­zetköziséggel és annak az ország­nak szeretetével, amely véletlenül az apostoloknak hazát adott. Azaz hogy ez utóbbira nem sok szót vesztegetnek. Einsteinnek, aki prófétai lelkesültséggel tesz hit­vallást a cionizmus mellett, épp­úgy egy szava nincs a maga né­metségéről, mint ahogy Albert Cohen, a Revue szerkesztőbizott­ságának elnöke nem beszél a maga franciaságáról. A Revue célját és hivatását éppen Cohen úr foglalja össze egy deklarációban, amelyhez mottóul Ezékiel prófétának eme szavait választja: »És lélek szállt őbeléjük és ők életre kelnek és saját lá­bukra állanak.« Egyébként pedig, hogy Coh­en úr saját szavait idéz­zük: a Revue Juive-öt olyan fér­fiak alapították, akik tudatában vannak, hogy egy élő fajhoz tar­toznak, amelynek szellemi mun­kái még nincsen befejezve, am­inek hivatása van egy fel­adatot betölteni és kötelessége munkálkodni annak megismeré­sén. Mi számot akarunk adni ma­gunknak •*- úgymond — a szét­szórt zsidóság egységes nagy gon­dola­tot és megkíséreljük meg­­tat­i az összekötő pontokat, h- - negtudn­juk azon a bizonyos nagy napon a zsidóság új és élő egységét »Csoda ez, — folytatja tovább. — Talán kevésbé mélysé­gesen zsidók, mint a mi őseink, de nagyobb szerelemmel az imáda­tos Kelet kincsei iránt, mi mégis zsi­dóbbak akarunk lenni, mint őse.« A Revue Juive nemcsak politikai, hanem irodalmi szemle is akar lenni, mert: »nekünk külön egyéni esztétikánk van, mert mi egy faj vagyunk. A faj pedig egy testté vált ideál«. Tiltakozunk az ellen, hogy közömbösséggel gondolkozni és teremteni lehessen valamit. »Hiszünk a zsidó szellem és a zsidó moralitás nagyszerű újjá­születésében.« Ezért lesz a Revue Juive az aktivitás és a reneszánsz orgánuma a zsidóság számára. »Annál nagyobb rokonszenvet viseltetünk a cionizmus iránt, mert ez nem kívánja meg egyet­lenegy zsidótól sem, akik mai ha­zájukban boldogok, hogy elhagy­ják szülőföldjüket. Csak azt kí­vánja tőlük, hogy barátai és szö­vetségesei legyenek a cionizmus gondolatának. A cionizmus azál­tal, hogy nemzeti székhelyet te­remt a zsidóságnak, segít a zsidó­kérdést az egész világ számára megoldani, vagy legalább is segít enyhíteni a világszerte uralkodó antiszemitizmust.­ A jeruzsálemi zsidó egyetem, amelynek profesz­­szorait a Revue szintén munka­társai közé számítja, két hónap múlva meg fog nyílni, hogy ugyan­ezt a gondolatot szolgálja, hogy összekötő legyen a keleti és nyu­gati civilizáció között a zsidóság nagy történelmi hagyományainak megfelelően. De a zsidóságnak a cionizmuson felül még egy maga­sabb és nagyobb célja is van. Hogy ezt a missziót betölthesse, nem kell Jeruzsálembe mennie. Ez a cél: a nemzetköziség munkálása, ezért lesz a revü is ilyen értelemben internacionális, mint orgánuma valamennyi ország zsidóságának, amely állandóan tájékoztatni fogja a világ minden részéből a zsidóságot a zsidóságról. És mind­­ezenfelü­l a zsidóság feladata, hogy a közvetítés nagy munkáját a kis- Andrássy utján... Andrássy utján a fanyar tavasznak Zöld aranyában égnek a tetők, Piros, kék gömbök szállnának magasba S rövid pórázon csak libegnek ők. Ő mennyi pompa, mennyi fény és mennyi Hiúság baktat csillogó után, Piros, kék gömbök módján fönn lebegni Az élet szinén, gazdag ámulón. De egy sarokban, az árkádok alján Megállít két bús bálvány, két anyó. ?.frívó hímzéssel jöttek Pestre, tarkán És most delelnek, előttük motyó. A tavasz napja minden ragyogása A tarka hímzésen táncol, kacag, Ott tündököl, mint Ázsia varázsa S a tömeg elmegy mellette, a vak. Ők lelküket hímezték álmodozva E szép holmikba, ősi vágyakat Szőttek beléjük s e keleti pompa Az egyetlen, mi nékik megmaradt. A két bus bálvány mozdulatlan árván A robogásos útra rámered. Oly furcsa nékik mind e lárma, látvány Testvéreim ők s itt — idegenek... Budapest, 1925. Juhász Gyula A párbaj írta: Miklós Jenő (Utánnyomás tilos) Még ma is látom. Vastag, fekete bajuszát, a vérpi­ros száját, kékre beretvált csontos állát, bozontos szemöldökét és csat­togó fogait. t­örtés, gömbölyű feje, mint tök a kerítésen, a katonai aranygallér foszló cikcakján ült. Zengett az ég, ha nevetett. Dör­­gött, ha beszélt. És mindig kommandókban. Te­nyerével csapkodta az asztalt, egy hörpintésre ivott, mindig ex, min­den nyelés nélkül és ha a pusztát jártuk, széles pallos kardjával úgy csörömpölt, mintha láncon ágyú­golyókat húzott volna maga után. Tarajos sarkantyúja csinnadrattára szólt, bajusza mint a varjúszárny lebegett a szélben, a szeme meg úgy villámlott, hogy még a tehe­nek is szétterpesztett haptákban álltak meg előtte. Rájuk is kiáltott: — Bagázs, alovájter! Marriss! Apám nem szerette. Mert mindenbe belebeszélt. Bele­beszélt­? Beleorditott. Anyám reszketett tőle. De ő nagyon jól érezte magát ná­lunk és néha hetekre is ott maradt. A pusztát egészen felforgatta. — Ordurngg! — harsogta atyámra és szétrobbantotta a békés cseléd­séget, ki akarta köttetni öreg kocsi­sunkat és a béresgazdának huszon­öt under­autot ígért. Én csendes magamban Ernaidé­nak hívtam. Mert akkoriban na­gyon hasonlított a füzetes, pad­lásra dugott rablóvezérhez. Különben nem volt rablóvezér. Nyugalmazott őrnagy volt, valami távoli rokon, egyébként egy ideig a szomszéd kisvároska katonai man­­durdepójának kommandánsa. A k. u. k. egerekre vigyázott és az orá­­ris molyokat hajkurászta. De ha a garnizon kivonult gyakorlatokra, ő az egész helyőr­ség parancsnoka lett. Élet és halál ura. Aki a maródi, otthon maradt snájderokat és kompani-suszterjo­­kat ugyancsak ruegekrerok­ozta. — Kerle, da wird man son­ sviccen! Ilyenkor csontos, sánta lován be­nyargalászta az egész várost, bele­kötött az utcaseprőkbe, a haran­­gozóba, mind a két rendőrbe. — Aufinis’n, lumpige G’szölsaft! Ha hazajött a garnizon, ő csende­sen kiporoszkált hozzánk a pusz­tára, istállóba kötötte lovát és­­ rendet kezdett csinálni. Előbb az apámmal. Aztán a cselédséggel. Besprehun­­got tartott és azonnal inspicirozni kezdett. A szénapadlástól a tejes­pincéig. Egyszer az udvar közepén akko­rát ordított, hogy a galambdúc le­esett és majdnem a fejére zuhant. Egyszer meg az öregebbik puly­kakakasunk úgy felbőszült az ug­ráló vörös orrára, hogy h­udri-hudri ő is nekiugrott és majd a szemét csípte ki. — Ezt a dögöt pedig levesbe kell főzni! — kommandirozta megré­mült anyámnak. Apám csendesen sodorintott a bajuszán : — úgy is vén már... van is fia­talabb kakaskánk. Hát nem bánom, ha már így megsértette kedves ven­dégünket, holnap vágjátok le ! De Rinaldó szétvetette a lábát. — Oké. Vágjátok le, vágjátok le ! Az nincsen úgy. Érted ! A nyakát kicsit nyisznyesz megnyiszálni, akár egy csirkének ... Donnervet­­ter ! Azt egy cseléd nem is tudja ! Pulykának az egész feje mérges, barátom ! Nézd, milyen lila ! Azt egészen le kell vágni ! Tövétől. No allden. Még pedig nem konyhakés­sel, hanem karddal. Kard­dal ! Avanti ! Körülnézett és még egyszer eldö­­rögte, hogy : — Karddal! Apa csendesen mondta rá : — Hát vágd le. Én ugyan nem bajlódom vele. Rinaldó a pallosához kapott. Egyetlen rántással kikapta és meg­villogtatta a levegőben. Álé ! Anyám riadtan menekült a házba. Az őrnagy félelmetesen megsu­­hogtatta szablyáját és a pulyka­­kakasra prüszkölt: — Angard ! Meghuppant és kardját a pulyka felé kanyaritotta : — Mert itt a tercgard mát sem ér — ordította rá. — Külső arcot vágni s ha ő terccel­é véd, ugyanak­kor riposzt­.. most előreugrás — és teljes erővel odacsapni! így. Bumszt Tussi S feje már a levegőben!

Next