Magyarság, 1925. május (6. évfolyam, 98-122. szám)
1925-05-01 / 98. szám
It.25 május 1, péntek 11 Ára 2090 korona Előfizetési árak: Félévre 240.000 korona.Negyedévre*20.000 kor. Egy hóra 40.000 korona. Egyes szám ára hétköznap 2000 korona. Vasárnap 3000 korona. Ausztriában hétköznap és vasárnap 2500 osztr. Il. Felelős szerkesztő: Milotay István R11 -1 a VestrVfrfo vfT 98. (1276.) sx. Szerkesztőség és kiadóbiztatadi Budapest, VII. kerület, Miksanttca 8. szám. Telefonszámok : József 08-90, József 68-91, József 68—92. Levélcím: Budapest 741, Postafiók 19* Megjelenik hétfő kivételével mindennap. A kakfcisz Helyes vagy helytelen, célszerű vagy célszerűtlen volt-e Baross János szereplése az interparlamentáris szövetség római tanácskozásán, ahol kissé letépte a trianoni sebekről a hitvány tapaszokat: most nem kutatjuk és nem vitatjuk. A mi nézetünk szerint egy magyar képviselőnek nem lehet az a feladata, hogy a külföldön falazzon és asszisztáljon azon világrend mellett, amelynek nyomorékjai és méltatlan áldozatai vagyunk. A néma gyermeknek az anyja sem érti szavát. Hogyan fülelne fel hát egy néma gyermek fájdalmára a gonosz mostoha, vagy mondjuk tapintatosabban: a megtévedt anya, az az európai civilizáció, amelyet a török-tatár ellen oltalmaztunk, amelynek védelmezésében tönkrementünk s amely országunk feldarabolásával és nemzetünknek rabszijrafűzésével fizetett példátlan áldozatainkért! De ne vitatkozzunk most rajta, hogy Baross János bölcsen és ildomosan cselekedett-e, mikor Középeurópa elnyomorodásának alapokául a trianoni békét jelölte meg egy előkelő nemzetközi gyülekezetben, amely a pusztító gazdasági válság tanulmányozásával foglalkozott. Ha már ez az ítélet elhangzott, akkor senkinek semmiféle minőségében sem volt joga, ha magyar embernek számítja magát, egyéni véleménnyé leminősíteni és lealacsonyítani ezt az igazságos megállapítást még akkor se, ha a kisántánt valamennyi úgynevezett államalkotó nemzete cigánykerekeket is vetett dühében, vagy fogait csikorgatta szertelen mérgében. Úgy hisszük, olyan elemi igazság ez, amely senki előtt bővebb magyarázatot nem igényel, ha szívében és idegpályáin fajának elátkozott sorsa borzong át. Hoyos Miksa gróf, nemzetgyűlési képviselő, a kormánypárt előkelő tagja inzultálta a magyarság szent gyászát és vérző igazságát, amikor külföldi közönség előtt azt egy képviselőtársa egyéni akciójává sülyesztette és tagadta. Miért tette, nem fontos. Talán idegei felmondták a szolgátok mikor az osztozkodó népecskék reprezentánsainak színpadi lármája zsivajgott körülötte. Talán a nemzetközi udvariasság határai között tévedt meg, amikor nyilatkozatával elenyhíteni iparkodott képviselőtársa beszédének hatását a csehek és románok zugó tapsai között. Talán túlságos pontosan, betű szerint értelmezte pártjának és kormányának siralmas külpolitikai koncepciótlanságát és gyávaságát. Mindegy. Megtévedt. Következésképp vállalnia is kell ügyetlenségének vagy fáradt és enervált idegeinek konzekvenciáját. És ha ő netán nem rendelkeznék az értelmi színvonalnak akkora mértékével, amely ilyen belátásra képesíti, hinnünk kellett, hogy az a párt, amelyhez »tartoznia szerencséje van«, leinti, megleckézteti, megfeddi s arra kényszeríti, hogy dísztelen római szereplése politikai hattyúdalává váljék. Hiszen bármilyen rokonszenves, hasznos és oszlopos tagja is a nemes gróf a kormány pártjának, a politikai okosság kérdése, vájjon célszerű-e megterhelni amúgyis túlrakott hajóját jogosszerű politikusokkal, akik a külföld szeme előtt rabolták meg a magyar nemzetet utolsó kincsében, igazságában és önérzetében. Mert higgyék el azok az urak ott a jobboldalon, akik elalkudták lelküket az opportunizmus ördögének, hogy egy nemzet sértett fájdalma is reálpolitikai erő, amelylyel számot kell vetni. Az egységes párt magatartása a Hoyos-ügyben teljes fedezetet és fölmentvényt adott a megtévedt politikusnak. Nemcsak védelmébe vette, hanem tüntetett mellette s a maga parlamentáris túlsúlyával sikerült lehengerelnie azt a néhány méltatlankodó ellenzéki hangot, amely holmi következményeket reklamált a »római elszólásért«. Olyan lelkes egyhangúsággal, olyan szilaj és viharzó szolidaritással tette magáévá Hoyos szereplését, amely még azokat is meglepte, akik régóta nem szoktak meglepődni már semmin se, amit ez a párt szavaz, mulaszt, elhallgat és cselekszik. Nem hiszszük, hogy akadna Bukarestben vagy Prágában készségesebb és lelkesebb tábor a trianoni békemű erődítményeinek védelmére, mint a magyar kormány parlamenti hada. Az összes gége-gargarizáló irredenták, a menekült sorsaj, kiáltását üvöltöző apostolok, mindazok, akiknek virágzó politikai iparág volt még a választások alatt a Kárpátoktól az Adriáig szivrezegtető baritonja, akik esténkint a cigány mellett virrasztják a kikeletet Kolozsvár felett, mindnyájan, mint jámbor juhnyát deleltek Hoyos szánalmas dadogásainak árnyékában, mint eleven fejfák a trianoni Magyarország sírján. Valamikor, nem is oly rég, már láttuk ezt a tábort darvadozni boldogult Ferenc József idejében, mikor ugyanezzel a sötét tunyasággal és érzéketlenséggel zsibbadozott a császári és királyi közös világ karámjaiban. Akkor az ortodox 67 volt számára érinthetetlen politikai szakramentum, most a trianoni világ. "Azután mégegyszer felrémlettek előttünk ezek az átdatlan, sodrukból semmivel ki nem lódítható politikai tetszhalottak, amikor Budaörsnél cserbenhagyták előbbi urukat s földönfutóvá tették, aki előtt, mig hatalmon volt, a porban fetrengtek. Mintha, teljesen elszakadt volna bennük minden összekötő ér és minden kapcsoló idegszál, amely valaha a magyart mondta lelkükben. Mintha végképp elsorvadt volna belőlük az utolsó érzelmi motor is, amely valaha a nemzetével közös ritmusokat verte szívükben. Mintha eleven organizmusból lélektelen vegetációvá élettelenedtek volna, amelyek idegen elemek gyanánt tokosodtak el a nemzet belsőre. Asztal mellett Irts: Horváth Miklós (Utánnyomás tilos) A jegyző szállásán találkoztak össze alkonyat felé. Amire valamelyik parasztviskóban felgyújtották a petróleumlámpát, a tanító már útban volt és hamarosan bekopogott a szárnyas ajtón, így köszöntött: — Dicsértessék! Barátságosan lekezelt a kissé már őszülő jegyzővel, aztán letelepedett az asztal északi sarkán. Megszokta a helyét, mint az egyszeregy tanítását. Másodiknak érkezett Halgató, a botos, harmadiknak a pap. Halgató a tanítóval került szembe, a pap a jegyzővel. Az ötödik szék hetek óta üresen zsitozott, mint az éjszakázó ember hajnalban. Csak a puszta váza volt, hiányzott belőle Balogh Gyurka, a gazda és vele együtt hiányzott a régi jókedv, a hangos szó, a teremtuccsos hajrázó biztatás a huszonegynél. Gyurka elment és magával vitte a világnak azt a darabját, melyet tízesztendős együttlét forrasztott össze békés harmóniában. Eltávozása óta egyébről sem esett szó a pajtások között, mint a körülményről, amely magával vitte az ismeretlen meszszeségbe a gazdát. — Nem tetszett már nekem csütörtökre virradóra sem a gazda. — beszéli a jegyző. — Az adóivét hozta az irodába úgy fél kilenc tájban. Amikor átnyújtotta az ívet, remegett a keze. Szófián volt. Bolondoztam vele, bosszantottam a Verával. Unottan tergyentett a kezével. Hívtam, hogy jöjjön be egy pohár szilvóriumra. Azt felelte rá, hogy sok a dolga. Marhakereskedőket várt, sietett haza. —Azt, azt, — bólintgat a botos — el is adott egy triót. Még hozzám küldött el a vásár után egy millióst, hogy szakítsam darabokra. A pénzt a gyerek hozta, a Feri gyerek. — A marhaleveleket még aznap ki is állítottuk — folytatja félbeszakadt beszédét a jegyző. — És innen kezdődik az, amit mi nem értünk. A gazda minden fillérjéről számot adott Boriskának, a húgának. Amikor a hajcsár kifordult a trnóval a kapun, a gazda belépett a konyhára, ahonnan beszólt a szobába, hogy ne várják haza este előtt. Már most ki tudná megmondani, hogyan keveredett a Kardosba, mikor nem volt ott semmi dolga? Földje nincs ott, a rétei is a másik hüllőben feküsznek. De még ha arra keveredett is, hova lett a zsebéből a tinó ára? A tanító szivarra gyújt, miközben felvet egy újabb kérdést: — Megvizsgálta alaposan az orvos a gazda testét?... — Lelkiismeretesen. Tetőtől talpig. Ott álltam mellette. — Karcolás, kék folt, vagy valami horzsolásféle sem látszott a bőrén ? — Semmi. — Ki vette ki a kabátja zsebéből a pénztárcát? — kérdezi nagykomolyan a botos. — A szolgabiró. Valamennyiünk szeme láttára. Ott voltam én, az orvos, a Feli Péter-Istók, meg a Csordás Gábor. Üres volt. Még egy papinszeletkét sem találtunk benne. Elhallgatnak. Néz ki-ki maga elé a nagy semmibe. Azért mégis valamennyi látja a gazdát, amint felpoccsadt hassal, kidagadt erekkel, lélektelenül nyújtózik a deres Kardos parton a lombtalan jegenyék alatt. Ólmos felhők húzódnak el felette dermedtem mintha kegyetlen átok feküdne a hátukon. A pap felsóhajt: — Szegény Gyurka! Eltemettünk, de sohasem felejtünk. A hangja remeg, szinte felzeng az ajkán a Circumdoderunt. A botos kelletlenül izeg-mozog a széken. Véres képekkel foglalkozik az agya. Megfojtották, aztán belehajították a vízbe. A pénzéért Majd hirtelen gyötrő sejtelme támad, vad erővel csap le öklével az asztalra: — Elemésztette magát!... A botos szörnyű vádja megdöbbenti a hallgatóságot. Mindnyájan hevesen tiltakoznak a gondolat ellen is. A botos azonban nem hagyja magát, ő maga sem hiszi ugyan, de beszél. —Kutya vér szorult a Verába, nincs annak se szive, se lelke — mondja. — ő okozta a veszedelmet. Hálójába kerítette a gazdát, mert tüzes, mint az istennyila. A szeretője volt, mindenki tudja. Húzott hozzá, felesége meg még sem akart lenni. Hát miért nem akart hozzá menni? Mert a gazdának csak a pénze köllött, a gondját ráhagyta a Boriskára. A jegyző hegyig pedzi kajja bartuszát, miközben hümmöget. Lehet benne valami! A tanító jobb vál-, mára lelegyenti hatalmas fejét, mind a bal szemével titokteljesen sunyorgat. Egyedül a pap tartja makét keményen. Vas gyerek. Nem enged abból, amit egyszer a fejébe vett. — Részeg volt a Gyurka, belefordult a Kardosba, no! — De hova lett a pénze? — kérdezik hárman is egyszerre. — Megitta. — Lehet — mondja a tanító, mire hosszasan elgondolkoznak. Akkor éjszaka sötét volt, józan emberen is megeshetett volna a baj. Az alkoholt kiszívta a gazdából a hideg víz. Volt rá elég ideje. A jegyző felkel, odamegy a szekrényhez, melynek tetejéről előkapar egy pakli kártyát. Olvasni kezdi. A többiek figyelik. Komolyan, némán, még a fejük sem biccen. Az utolsó lapnál mélabúsan mondja a tanító: — Megvan. Harminckettő. Pénztárcájuk után nyúlnak, kiszedegetik az apróbb bankjegyeket. Százkoronásokat, ezreseket. Vagy harminc-negyven darabot. A botoson a sor. Még egyszer megolvassa a pénzét, aztán az asztal közepére lök két darab ezerkoronást. Majd kever. A lapok hangosan csapódnak egymáshoz. Mintha dévajul kacagnának, vagy jajongva sírnának, olyan a hangjuk. A kevert lapokat a pap elé löki, közben int a szemeivel, hogy vágja kétfelé. A művelet után megnyálazza a hüvelykujját és a felső lapot a jegyző elé