Magyarság, 1925. június (6. évfolyam, 123-143. szám)
1925-06-07 / 126. szám
1925 június 7. vasárnap magyarság Salandra volt olasz miniszterelnök ufótag igazolta Károly király restaurációs kísérletei A magyar közönség figyelmét bizonyára nem kerülte el az a szenzációs beszéd, amelyet az olasz kamara tegnapi ülésén Antonio Salandra, Olaszország volt miniszterelnöke mondott az osztrák Anschluss kérdésében, amelyet az olasz közvélemény pártkülönbség nélkül a legnagyobb vehemenciával ellenez. Az olasz államférfi ismertetvén Franciaország különböző gáncsvetéseit, az olaszok, középeurópai politikája ellen, — amint már jelentettük — többek között a következőket mondotta: Bebizonyítottnak látom, hogy Károly király második visszatérési kísérlete alkalmával Briandal előzően megegyezett. Ez a nyilatkozat, amelynek oly kétségbevonhatatlan hitelességű információ jellege van, végre-valahára eldönti azt a kérdést, amely körül Károly király másodszori hazatérése alkalmával oly szenvedélyes vita folyt a legitimista és az úgynevezett szabadkirályválasztó tényezők között. Károly király tehát nem volt az a könynyelmű, kalandszomjas politikus, az a koronájával és országa sorsával léhán játszó hazardőr, akivel magyarországi ellenségei torzították, hogy elhitessék a magyar közönséggel a budaörsi csata és a detronizáció jogosságát és szükségességét. Egy nagytekintélyű olasz államférfi ajkáról értesülhet most a magyar nyilvánosság, hogy Károly király restaurációs kísérlete mögött egy olyan nagyhatalom kormánya, illetve kormányelnöke állott, akinek hozzájárulása teljesen kizárta a külpolitikai komplikációk oly mértékű veszedelmét, amely Magyarországot létében fenyegette volna. Károly király tehát nem jött üres kézzel, nem fékezhetetlen uralkodói »becsvágyának« engedve, hanem a francia kormányelnökkel való megállapodás diplomáciai és politikai támogatásával, amely egyszer és mindenkorra kizárta azt, hogy a kisántant lármás fenyegetései valósággá válhassanak. Salandra beszéde egyúttal teljes igazolása azoknak a magyar politikusoknak, akik a boldogult király környezetében tartózkodtak s akik aligha állottak volna a király rendelkezésére, hogyha a Briand által támogatott vállalkozás Magyarországra nézve kockázatot jelentett volna. Ez a nyilatkozat megfelelő világításba helyezi a Bethlen-kormány eljárását, amely külpolitikai veszedelem ürügyén lövetett a királyra és szolgáltatta ki az ellenségeinknek. eszébe, a kedves ház büszke ablaksora, amely mögött Dóra lakott, majd az akác-sor a házak előtt, a játszótér s az egész régi kisváros. De Molnárné tovább beszélt és azt mondta, hogy a szolgabiró nyelvrákot kapott. A Dóra apja! ... És hogy ez milyen nagy nyomorúság. Csak valami csövön át tudják táplálni. És sor került mindenkire, akit csak ismertek. Este aztán Molnárné utazni akart. Rögtön, haladéktalanul, mert ő így, amúgy nem érdemli meg ezt a szent kegyelmet. Alig tudták éjszakára ott marasztalni. Voltaképpen mindenkitől halálos sértésnek vették volna, ha nem marad legalább egy hétig, de Molnárné ! Hiszen ki se mertek vele az utcára menni! Tartottak a bolondériáitól, hogy leborul előttük, keresztet vet, vagy ismerősök előtt imádja meg őket. Éppen ezért elég könnyen egyeztek meg abban, hogy Molnárné majd a reggeli vonattal utazik haza. De Vanay így is aggodalmaskodott és mindenáron rá akarta beszélni az asszonyt, hogy legalább azalatt, amig az állomásra kiséri, hagyjon fel ezekkel a kétségbeejtő ceremóniákkal. Ezért igy szólt hozzá, mielőtt a vasúthoz indultak:- Hallja-e, Molnárné! Nagyon szép volt, hogy meglátogatott bennünket és mondhatom, hogy kevés ilyen jó napom volt, amióta itt lakunk. Hiszen szinte úgy éreztem, mintha magam előtt látnám a kedves kis várost, és az én jó, öreg barátaimat. Hát arra kérem, ne rontsa most el ezt a jó hangulatomat azzal, hogy megint elkezdi a bolondériákat. — De szentséges, jó Atyám! — kezdte Molnárné. Ám Vanay, egy hirtelen jó ötlettől felfrissülve, félbeszakította. — Hát jól van, kedves Molnárné. Maga tudja, hogy én vagyok az Úristen? Mit Maga tudja? És Molnárné erre a hangra úgy érezte, hogy le kell borulnia. Vanay azonban most nem hajolt utána, hogy fölsegítse, hanem így folytatta: — Nézze, Molnárné, hát én bevallom magának, hogy így van. De nem akarom, hogy az emberek ezt tudják rólam. És magának nem szabad engem elárulnia! Érti? Nem szabad! . . . Tehát sem az utcán, sem az állomáson nem szabad keresztet vetnie vagy letérdelnie előttem. Nem szabad engem másképp szólítania, mint biró urnak! Megértette? Mert különben — és itt fenyegetővé vált a hangja — a poklok poklára száműzöm magát, ahol százhúsz évig fog a legnagyobb kínok között szenvedni! Ez hatott. És Vanay majd kicsattant a nevetéstől, amikor az állomásról hazatért. A velejéig megrendült aszszony egy mozdulattal el nem árulta többé magát és a vasúti kocsi ablakából is így szólt le: — Sokszor ölelem a feleségét, biró úr és a kis, fiát is! Pista sohase látta máskor olyan elégedettnek és vidámnak a szüleit, mint ezekben a napokban. És Vanay álmai is nyugodtabbak voltak, mert jó ideig nem csikorgatta a fogait. Az élet iskolája Írta: Márki Sándor Hét évtizednél hosszabb időre nyúlt életemből egyfolytában legtovább, 29 esztendeig laktam Kolozsvárott. Ebből 19 esztendeig egyetlen egy házban zsellérkedtem, sohasem költözködtem, mégis négy helyen laktam. A Trencsén-téren, a Külmagyar utcában, az Emke-téren, a Bocskay-téren, végül pedig a négy topográfiai néven szerepelő régi lakásra, jóval azután, hogy már a magunk házában laktam, Piata Cuza Voda feliratú tábla jött. Az utcák elkeresztelésénél talán csakugyan megmaradhattunk volna, — amint ezt valaha Kolozsvár törvényhatósági bizottságában ki is fejeztem , hogy tartsuk meg az 1451 óta ötödfélszázadon át használt régi utcaneveket s egy negyedszázad alatt ne cseréljünk nevet ötször. De nemcsak utcámmal, hanem hazámmal is igy jártam. Hét évtizednél tovább laktam egy hazában, de rengett annak a földje a lábam alatt s én ezen a földön egy helyben állva is négyszer cseréltem hazát. Hetvenkét esztendővel ezelőtt Ausztriában születtem, mert akkor az az ötfelé szétdarabolt Kronland Ungarnt is magában foglalta. Az 1860. évi októberi pátens az önkormányzattal felruházott, de még szintén Ausztriához számított Magyarország diákjává tett. Azután 1867-től fogva 1918-ig az Ausztriával állandóan szövetkezett, de ettől különálló Magyarországban éltem és dolgoztam. A külföld azonban csak Osztrák-magyar monarchia néven ismert bennünket s Jókai egyszer azt találta mondani, hogy ez a mi tágabb hazánk. Majd ugyanazon földön megmaradva is Romániában éltem harmadfél esztendeig, míg végre újból az ötfelé darabolt, de valahára megint független Magyarország törzsének polgára lettem. Mi magyarok tehát a magunk életének tapasztalataira hivatkozva, a mozdulatlannak látszó földről Galileivel elmondhatjuk, hogy eppur si muove. Ezeresztendőnek utolsó hetven esztendeje alatt bizony nagyon is mozgott. De me paedagogum fecere. Hatesztendős koromban ugyan kijelentettem, hogy nyáron kertész, télen pap leszek, de a sarkadi iskolában már nemcsak tanultam, hanem otthon a béresgyerekeket is tanítottam. A teljes germanizáció korában a falusi iskolában akkor minden magyarul ment, még a Gotterhaltét is magyarul énekeltük. Az »állami« jelleget csak ez adta meg és a Fidel, amelyben a német ABC-t, szókat és legegyszerűbb mondatokat, versikéket tanulgattuk. Thun Leó kitűnően elgondolt, de nem nekünk való németesítő tanterve valóban nem tett kárt a sarkadi magyar gyerekekben. Még ha a budai állami, tehát németnyelvű reáliskolába jártak is. Egyik bátyám jeles tanuló volt, de mindig beszekundázott, valahányszor a történelemből Rotter igazgató a merseburgi, augsburgi, vagy a magyarokat ért egyéb vereségekről kérdezte. A magyar fiúk ilyen kérdésekre egyáltalán nem voltak hajlandók felelni. A piaristák sem taníthattak magyar történelmet, de megtanították a görögből, mit tehet egy nép, ha szabadságszeretet vezeti. Váradon már a provizórium ideén a helytartótanács tanterve szerint tanultunk, s hazafias premontrei tanáraink a német nyelvről szintén azt jelenthették volna a felsőbb hatóságoknak, mint a nagykőrösi professzorok az ötvenes években, hogy discipuli litteram eh nullo modo possunt calere, ha eh betűt semmi módon sem tudják kimondani. Pedig a görög hit egészen jól ejtették ki. De hát hazafiságból nem tanultunk németül. Eleinte még akkor sem, mikor az 1867. évi kiegyezés után már az ismét nemzeti állam tanterve szerint tanulhattunk. A kiegyezés előtti időkről el kell ismerni, hogy az állami iskolák maguk is csak a Bach-korszakban s részben a provizórium idején voltak német nyelvűek, a felekezetek nép- és középiskoláiban azonban az iskola nyelvét nem bántották ,s még a németesítést szolgáló eszméket is az iskola nyelvén adogatták be. A tamilok, tanítók és tanárok pszichéje ennek a kísérletnek nem engedett. Ellenben a kiegyezés után »megbocsátottunk a németnek« , s ment a dolog, mint a karikacsapás. Pozsonyban már teljesen németül felelgettünk a német irodalomtörténetből s ambicionáltuk is, hogy tudjuk, — a magyar nemzeti tárgyakért pedig a német és tót fiuk is lelkesedtek. Igaz, hogy nyelvi nehézségek dolgában javítgattuk egymás dolgozatait. Az érettségi vizsgálat negyvenéves évfordulóján hogyan rohant hozzám és borult nyakamba egy nagyszakállú bécsi, akinek magyar feleleteire az osztály épp úgy várt annak idején, mint az én német ovációimra. Törtük egymás nyelvét. És ime, mégis mennyire megértettük egymást! Talán ma is többre mennének a hatalmasok, ha ebben a tekintetben nagyobb erőt látnának a szeretetlest-n, mint a kényszerítésben. Azután, az egyetem elvégzése után padok közül padok elé kerülve, egymásután több tanterv nyomást tanítottam s még több tanterv alapján irtani tankönyveimet. Szavaim amott elröppenhettek, ámbár hozzám öregedő egykori tanítványaim, szeretetén és barátságán látom, hogy sokan visszaemlékeznek reájuk, — de tankönyveim máig is meglevő bizonyságai, hogy akármi fogyatkozásaik voltak, magyar, és nem magyar fiuk, leányok egyaránt megnyugvással vehették kezükbe. Talán ennek a jele, hogy öt, kötetemet románra is önként lefordították s középiskoláikban egy ideig még az impérium változása után is használták. Erdélyben ma már az erdélyi magyar tudósok — részben tanitványaim — által az uj román tanterv szerint irt legújabb jeles magyar tankönyveket sem engedik használni a felekezeti iskolákban, pedig pedagógiai, didaktikai és tudományos értéküket elismerik; de hát a történelmet és a földrajzot az új állam nyelvén kell tanulni. Mert hiszen a XX. század első negyedének végén »iam sunt nonnulli, qui litteram eh calere possunt«, — már vannak néhányan, kik a eh betűt ki tudják mondani, — mit a XIX. század közepén a vastagabb nyakuak még nem tudtak. S a professzorok, köztük akadémikusok és elismert nyelvtudósok, a román nyelvi képesítési vizsgálaton elhasalnak. Viszont mi a kolozsvári egyetemen, — ahol több mint negyedszázadon át, elkergetésünkig, , tanítottam — nyelvi nehézségek miatt sohasem tagadtuk meg a doktori és a tanári s más diplomákat, sőt a szászoknak 1892-ig megvolt a joguk, hogy kérdéseinkre németül felelhettek a törvény értelmében. Nem éltek vissza ezzel a jogukkal s ma már emlegetik, hogy az állameszmét a magyarok ennyire nem erőszakolták velük szemben. A fiatalok készen álltak, hogy a magyar nyelvet, irodalmat, földrajzot, történelmet régi jeles középiskoláikban egész buzgóságonal és önként tanítsák. Mindezt az uj államalakulatban parancsszóra kell tanítaniok s a román nemzeti tárgyakból román nyelven képesitővizsgálatot tenniök. A magyar egyetemeken (és nem gyorstalpaló tanfolyamokon) képesített fiatal tanárok pedig tanári oklevelüket a ládafiába zárhatják. Anghelescu u. középiskolai törvénye, és tanterve saját felekezeti iskoláik ajtait is bezárta előttük. Mikor Debrecenben 1860 január 11-én a tiszántúli refomátusok az egyházi és iskolai életüket végső veszedelemmel fenyegető császári Dátens dolgában tanácskozni kezdtek, a császári biztos kijelentette, hogy ő ezt a tanácskozást őfelsége, az uralkodó nevében bezárja, mire Balogh Péter püspök azt felelte, hogy ő pedig a mindenható Ur Isten nevében megtartja. S egy szívvel, lélekkel jelentették ki,, hogy mindnyájan készek meghalni vallásukért, szabadságukért. Akkor még hétesztendős sem voltam, mostan már tízszer annyi vagyok, mikor a bukaresti szenátusban a három püspök május 20-án az oktrojált középiskolai törvény tárgyalásakor hasonló nyilatkozatot tett, mint hatvan esztendővel ezelőtt a debreceniek. »Az uralkodónak — mondták a debreceniek — a földiekből megadjuk, amit alattvalói kötelességünk parancsol, de ugyanakkor Istennek is meg kell adnunk az engedelmességet s lelkiismeretünk szabadságát, vallásos meggyőződésünket, melyekről Istennek tartozunk számolni, hatalmi szónak feladnunk nem szabad.« Az uralkodó parancsát tehát végre nem hajthatták. Igazságszeretetétől várták, hogy »megadjahárommillió hit alattvalójának a lelki békességet és a nyugalmat«. Kevesebb lélek békességéről és nyugalmáról a három püspök sem szólhatott; csakhogy ők nem Solferino után, hanem ferino előtt szóltak. S m'' válik. Anghelescu tel az élet iskolája ’ gal szolgál-e rendővel 3