Magyarság, 1925. június (6. évfolyam, 123-143. szám)

1925-06-07 / 126. szám

1925 június 7. vasárnap magyarság Salandra volt olasz miniszterelnök u­fótag igazolta Károly király restau­rációs kísérletei A magyar közönség figyelmét bi­zonyára nem kerülte el az a szen­zációs beszéd, amelyet az olasz kamara tegnapi ülésén Antonio Salandra, Olaszország volt minisz­terelnöke mondott az osztrák Anschluss kérdésében, amelyet az olasz közvélemény pártkülönbség nélkül a legnagyobb vehemenciával ellenez. Az olasz államférfi ismer­tetvén Franciaország különböző gáncsvetéseit, az olaszok, közép­európai politikája ellen, — amint már jelentettük — többek kö­zött a következőket mondotta: Bebizonyítottnak látom, hogy Ká­roly király második visszatérési kísérlete alkalmával Briand­al elő­zően megegyezett. Ez a nyilatkozat, amelynek oly kétségbevonhatatlan hitelességű in­formáció jellege van, végre-vala­­hára eldönti azt a kérdést, amely körül Károly király másodszori hazatérése alkalmával oly szenve­délyes vita folyt a legitimista és az úgynevezett szabadkirályvá­­lasztó tényezők között. Károly ki­rály tehát nem volt az a köny­­nyelmű, kalandszomjas politikus, az a koronájával és országa sorsá­val léhán játszó hazardőr, akive­l magyarországi ellenségei torzítot­­­­ták, hogy elhitessék a magyar kö­zönséggel a budaörsi csata és a detronizáció jogosságát és szüksé­gességét. Egy nagytekintélyű olasz állam­férfi ajkáról értesülhet most a ma­gyar nyilvánosság, hogy Károly király restaurációs kísérlete mö­gött egy olyan nagyhatalom kor­mánya, illetve kormányelnöke ál­lott, akinek hozzájárulása teljesen kizárta a külpolitikai komplikációk oly mértékű veszedelmét, amely Magyarországot létében fenyegette volna. Károly király tehát nem jött üres kézzel, nem fékezhetetlen uralkodói »becsvágyának« engedve, hanem a francia kormány­elnökkel való megállapodás diplomáciai és politikai támogatásával, amely egy­szer és mindenkorra kizárta azt, hogy a kisántant lármás fenye­getései valósággá válhassanak. Salandra beszéde egyúttal teljes igazolása azoknak a magyar poli­tikusoknak, akik a boldogult király környezetében tartózkodtak s akik aligha állottak volna a király ren­delkezésére, hogyha a Briand ál­tal támogatott vállalkozás Magyar­­országra nézve kockázatot jelentett volna. Ez a nyilatkozat megfelelő vilá­gításba helyezi a Bethlen-kormány eljárását, amely külpolitikai vesze­delem ürügyén lövetett a királyra és szolgáltatta ki az ellensége­inknek. eszébe, a kedves ház büszke ablak­sora, amely mögött Dóra lakott, majd az akác-sor a házak előtt, a játszótér s az egész régi kisváros. De Molnárné tovább beszélt és azt mondta, hogy a szolgabiró nyelvrákot kapott. A Dóra apja! ... És hogy ez milyen nagy nyomorúság. Csak valami csövön át tudják táplálni. És sor került mindenkire, akit csak ismertek. Este aztán Molnárné utazni akart. Rögtön, haladéktalanul, mert ő így, amúgy nem érdemli meg ezt a szent kegyelmet. Alig tudták éj­szakára ott marasztalni. Voltakép­pen mindenkitől halálos sértésnek vették volna, ha nem marad legalább egy hétig, de Molnárné ! Hiszen ki se mertek vele az utcára menni! Tartottak a bolondériáitól, hogy leborul előttük, keresztet vet, vagy ismerősök előtt imádja meg őket. Éppen ezért elég könnyen egyeztek meg abban, hogy Mol­nárné majd a reggeli vonattal utazik haza. De Vanay így is aggodalmasko­dott és mindenáron rá akarta be­szélni az asszonyt, hogy legalább azalatt, amig az állomásra kiséri, hagyjon fel ezekkel a kétségbeejtő ceremóniákkal. Ezért igy szólt hozzá, mielőtt a vasúthoz indultak:­­- Hallja-e, Molnárné! Nagyon szép volt, hogy meglátogatott ben­nünket és mondhatom, hogy kevés ilyen jó napom volt, amióta itt lakunk. Hiszen szinte úgy éreztem, mintha magam előtt látnám a ked­ves kis várost, és az én jó, öreg barátaimat. Hát arra kérem, ne rontsa most el ezt a jó hangulato­m­at azzal, hogy megint elkezdi a bolondériákat. — De szentséges, jó Atyám! — kezdte Molnárné. Ám Vanay, egy hirtelen jó ötlettől felfrissülve, félbeszakította. — Hát jól van, kedves Molnárné. Maga tudja, hogy én vagyok az Úristen? Mit Maga tudja? És Molnárné erre a hangra úgy érezte, hogy le kell borulnia. Vanay azonban most nem hajolt utána, hogy fölsegítse, hanem így folytatta: — Nézze, Molnárné, hát én be­vallom magának, hogy így van. De nem akarom, hogy az emberek ezt tudják rólam. És magának nem szabad engem elárulnia! Érti? Nem szabad! . . . Tehát sem az utcán, sem az állomáson nem szabad ke­resztet vetnie vagy letérdelnie előt­tem. Nem szabad engem másképp szólítania, mint biró urnak! Meg­értette? Mert különben — és itt fenyegetővé vált a hangja — a poklok poklára száműzöm magát, ahol százhúsz évig fog a legna­gyobb kínok között szenvedni! Ez hatott. És Vanay majd kicsattant a ne­vetéstől, amikor az állomásról ha­zatért. A velejéig megrendült asz­­szony egy mozdulattal el nem árulta többé magát és a vasúti kocsi ablakából is így szólt le: — Sokszor ölelem a feleségét, biró úr és a kis, fiát is! Pista sohase látta máskor olyan elégedettnek és vidámnak a szü­leit, mint ezekben a napokban. És Vanay álmai is nyugodtabbak voltak, mert jó ideig nem csikor­gatta a fogait. Az élet iskolája Írta: Márki Sándor Hét évtizednél hosszabb időre nyúlt életemből egyfolytában leg­tovább, 29 esztendeig laktam Ko­lozsvárott. Ebből 19 esztendeig egyetlen egy házban zsellérkedtem, sohasem költözködtem, mégis négy helyen laktam. A Trencsén-téren, a Külmagyar­ utcában, az Emke-téren, a Bocskay-téren, végül pedig a négy topográfiai néven szerepelő régi lakásra, jóval azután, hogy már a magunk házában laktam, Piata Cuza Voda feliratú tábla jött. Az utcák elkeresztelésénél ta­lán csakugyan megmaradhattunk volna, — amint ezt valaha Kolozs­vár törvényhatósági bizottságában ki is fejeztem , hogy tartsuk meg az 1451 óta ötödfélszázadon át hasz­nált régi utcaneveket s egy negyed­század alatt ne cseréljünk nevet ötször. De nemcsak utcámmal, hanem hazámmal is igy jártam. Hét év­tizednél tovább laktam egy hazá­ban, de rengett annak a földje a lábam alatt s én ezen a földön egy helyben állva is négyszer cseréltem hazát. Hetvenkét esztendővel ezelőtt Ausztriában születtem, mert akkor az az ötfelé szétdarabolt Kronland Ungarnt is magában foglalta. Az 1860. évi októberi pátens az önkor­mányzattal felruházott, de még szintén Ausztriához számított Ma­gyarország diákjává tett. Azután 1867-től fogva 1918-ig az Ausztriával állandóan szövetkezett, de ettől kü­lönálló Magyarországban éltem és dolgoztam. A külföld azonban csak Osztrák-magyar monarchia néven is­mert bennünket s Jókai egyszer azt találta mondani, hogy ez a mi tágabb hazánk. Majd ugyanazon földön megmaradva is Romániá­ban éltem harmadfél esztendeig, míg végre újból az ötfelé darabolt, de valahára megint független Ma­gyarország törzsének polgára let­tem. Mi magyarok tehát a magunk életének tapasztalataira hivatkozva, a mozdulatlannak látszó földről Galileivel elmondhatjuk, hogy eppur si muove. Ezeresztendőnek utolsó hetven esztendeje alatt bizony na­gyon is mozgott. De me paedagogum fecere. Hat­­esztendős koromban ugyan kijelen­tettem, hogy nyáron kertész, télen pap leszek, de a sarkadi iskolában már nemcsak tanultam, hanem ott­hon a béresgyerekeket is tanítot­­tam. A teljes germanizáció korában a falusi iskolában akkor minden magyarul ment, még a Gotterhaltét is magyarul énekeltük. Az »állami« jelleget csak ez adta meg és a Fidel, amelyben a német ABC-t, szókat és legegyszerűbb mondato­kat, versikéket tanulgattuk. Thun Leó kitűnően elgondolt, de nem ne­künk való németesítő tanterve való­ban nem tett kárt a sarkadi magyar gyerekekben. Még ha a budai ál­lami, tehát németnyelvű reálisko­lába jártak is. Egyik bátyám jeles tanuló volt, de mindig beszekundá­­zott, valahányszor a történelemből Rotter igazgató a merseburgi, augsburgi, vagy a magyarokat ért egyéb vereségekről kérdezte. A ma­gyar fiúk ilyen kérdésekre egyál­talán nem voltak hajlandók felelni. A piaristák sem taníthattak ma­gyar történelmet, de megtanították a görögből, mit tehet egy nép, ha szabadságszeretet vezeti. Váradon már a provizórium ide­­­én a helytartótanács tanterve sze­rint tanultunk, s hazafias pre­montrei tanáraink a német nyelv­ről szintén azt jelenthették volna a felsőbb hatóságoknak, mint a nagykőrösi professzorok az ötvenes években, hogy discipuli litteram eh nullo modo possunt calere, h­a eh betűt semmi módon sem tudják kimondani. Pedig a görög h­it egészen jól ejtették ki. De hát haza­fi­ságból nem tanultunk németül. Eleinte még akkor sem, mikor az 1867. évi kiegyezés után már az ismét nemzeti állam tanterve sze­rint tanulhattunk. A kiegyezés előtti időkről el kell ismerni, hogy az állami iskolák maguk is csak a Bach-korszakban s részben a provizórium idején vol­tak német nyelvűek, a felekezetek nép- és középiskoláiban azonban az iskola nyelvét nem bántották ,s még a németesítést szolgáló eszmé­ket is az iskola nyelvén adogatták be. A tamilok, tanítók és tanárok pszichéje ennek a kísérletnek nem engedett. Ellenben a kiegyezés után »megbocsátottunk a németnek« , s ment a dolog, mint a karikacsapás. Pozsonyban már teljesen németül felelgettünk a német irodalom­­történetből s ambicionáltuk is, hogy tudjuk, — a magyar nemzeti tárgyakért pedig a német és tót fiuk is lelkesedtek. Igaz, hogy nyelvi nehézségek dolgában javít­gattuk egymás dolgozatait. Az érett­ségi vizsgálat negyvenéves évfor­dulóján hogyan rohant hozzám és borult nyakamba egy nagyszakállú bécsi, akinek magyar feleleteire az osztály épp úgy várt annak idején, mint az én német ovációimra. Tör­tük egymás nyelvét. És ime, mégis mennyire megértettük egymást! Ta­lán ma is többre mennének a hatal­masok, ha ebben a tekintetben na­gyobb erőt látnának a szeretetlest-n, mint a kényszerítésben. Azután, az egyetem elvégzése után padok közül padok elé ker­ülve, egymásután több tanterv nyomást tanítottam s még több tanterv alap­ján irtani tankönyveimet. Szavaim amott elröppenhettek, ámbár hoz­zám öregedő egykori tanítványaim, szeretetén és barátságán látom, hogy sokan visszaemlékeznek reá­juk, — de tankönyveim máig is meglevő bizonyságai, hogy akármi fogyatkozásaik voltak, magyar, és nem magyar fiuk, leányok egyaránt megnyugvással vehették kezükbe. Talán ennek a jele, hogy öt, kötete­met románra is önként lefordítot­ták s középiskoláikban egy ideig még az impérium változása után is használták. Erdélyben ma már az erdélyi magyar tudósok — rész­ben tanitványaim — által az uj román tanterv szerint irt legújabb jeles magyar tankönyveket sem en­gedik használni a felekezeti iskolák­ban, pedig pedagógiai, didaktikai és tudományos értéküket elismerik; de hát a történelmet és a földraj­zot az új állam nyelvén kell ta­nulni. Mert hiszen a XX. század első negyedének végén »iam sunt nonnulli, qui litteram eh calere possunt«, — már vannak néhányan, kik a eh betűt ki tudják mondani, — mit a XIX. század közepén a vastagabb nyakuak még nem tud­tak. S a professzorok, köztük aka­démikusok és elismert nyelvtudó­sok, a román nyelvi képesítési vizs­gálaton elhasalnak. Viszont mi a kolozsvári egyete­men, — ahol több mint negyed­századon át, elkergetésünkig, , ta­nítottam — nyelvi nehézségek miatt sohasem tagadtuk meg a doktori és a tanári s más diplomá­kat, sőt a szászoknak 1892-ig meg­volt a joguk, hogy kérdéseinkre németül felelhettek a törvény ér­telmében. Nem éltek vissza ezzel a jogukkal s ma már emlegetik, hogy az állameszmét a magyarok ennyire nem erőszakolták velük szemben. A fiatalok készen álltak, hogy a magyar nyelvet, irodalmat, földrajzot, történelmet régi jeles középiskoláikban egész buzgóság­­on­al és önként tanítsák. Mindezt az uj államalakulatban parancsszóra kell tanítaniok s a román nemzeti tárgyakból román nyelven képesitő­­vizsgálatot tenniök. A magyar egyetemeken (és nem gyorstalpaló tanfolyamokon) képesített fiatal tanárok pedig tanári oklevelüket a ládafiába zárhatják. Anghelescu u.­ középiskolai törvénye, és tanterve saját felekezeti iskoláik ajtait is bezárta előttük. Mikor Debrecenben 1860 január 11-én a tiszántúli refomátusok az egyházi és iskolai életüket végső veszedelemmel fenyegető császári Dátens dolgában tanácskozni kezd­tek, a császári biztos kijelentette, hogy ő ezt a tanácskozást őfelsége, az uralkodó nevében bezárja,­­ mire Balogh Péter püspök azt fe­lelte, hogy ő pedig a mindenható Ur­ Isten nevében megtartja. S egy szívvel, lélekkel jelentették ki,, hogy mindnyájan készek meghalni vallásukért, szabadságukért. Akkor még hétesztendős sem vol­tam, mostan már tízszer annyi va­gyok, mikor a bukaresti sze­nátusban a három püspök május 20-án az oktrojált középiskolai tör­vény tárgyalásakor hasonló nyilat­kozatot tett, mint hatvan esztendő­vel ezelőtt a debreceniek. »Az ural­kodónak — mondták a debrece­niek — a földiekből megadjuk, amit alattvalói kötelességünk pa­rancsol, de ugyanakkor Istennek is meg kell adnunk az engedelmessé­get s lelkiismeretünk szabadságát, vallásos meggyőződésünket, me­lyekről Istennek tartozunk szá­molni, hatalmi szónak feladnunk nem szabad.« Az uralkodó paran­csát tehát végre nem hajthatták. Igazságszeretetétől várták, hogy »megadja­­hárommillió hit alatt­valójának a lelki békességet és a nyugalmat«. Kevesebb lélek békes­ségéről és nyugalmáról a három püspök sem szólhatott; csakhogy ők nem Solferino után, hanem ferino előtt szóltak. S m'' válik. Anghelescu tel az élet iskolája ’ gal szolgál-e rendővel 3

Next