Magyarság, 1926. január (7. évfolyam, 1-25. szám)

1926-01-31 / 25. szám

1926 január 31. vasárnap Mit kíván Budapest környéke Beszélgetés Mátyásföld és Cinkota vezetőségével — A Maouarsáa tudósítóidtól. — Cinkota — hiszen ezt minden iskolásgyer­mek tudja — egy bőtorka kántornak köszöni történelmi hírét. A bölcs király parancsa, amely mindennemű más boritalmérő eszközzel szemben duplájára szabta kántor uram k­ercs­­kéjét, persze ma már hatályát vesztette. Béke­időbeli rendelkezésnek számít, tehát nem haj­tódik végre. Azok a gyengepénzű és költekező hajland­óságú utasemberek, akik néha betérnek a cinkotai ideéhez címzett vedlett csárdába, tö­kéletesen ki vannak elégítve a fröccsel, leg­­fennebb a „házmester“-rel. Vasárnap legyen, ha engedélyezhetnek maguknak a srami-zene mellé egy kiadósabb hosszúlépést. Uram, — mondja a vendéglős — miközben vizes te­nyerével néhányszor a combjára csapott és ke­zet nyújtott, nem is hiszek én már abban a hí­res iécében, ez is csak olyan úri kitalálás. A háború előtt, a fiatal Éman úr idejében, még csak ment valahogy a bőr, mendegélt, attól­­fogva megkövetem, erre is bekövetkezett a ne­­hézség... A helyzet ilyetén vázolása után Bacchus isten famulusa kikísért a korcsma elé és beavatott a terepviszonyokba. Ez itt kérem, jobbkézről a barakktelep, szemközt Sashalom, azontúl Mátyásföld. Cinkotai? az jó félórajá­rás ide. Legjobb lesz, ha föl tetszik szállni a vicinálisra, az ötödik állomás, az már Cinkota. Az útbaigazításból ki-ki láthatja, hogy Cin­kota az idők során eléggé eltávolodott címeré­nek históriai díszétől. Dehát ebben kevésbbé a nemes község hibás, mint azok az újabb keletű falvak, amelyek Cinkota és az iccéje közé tele­pedtek. Az „anyaközség“-nek egyébként, ahogy Záborszky Zoltán főjegyző úr elmondotta, a szájhagyományon túl semmi emléke nincs, amelyik az Igazságos király idejéről szólna. Több bizonyíték áll rendelkezésére a falu tö­rökkori életéből. A hódoltság alatt egészen ki­halt magyar házakat a Felvidék két tót falujá­ból, Benicéről és Micsinyéről népesítették be. Batthyány Ilona grófnőnek, a 48-as mártír­­miniszterelnök leányának, s a Beniczkyeknek van birtokuk a község ha­tárában. A földre­form egyikből 110 holdat, a másikból 182 hol­dat vett igénybe, az utóbbit házhelyek céljaira. Ezenkívül a gazdák 530 káz. hold k­ishaszon­­bérlethez jutottak. Alig akad vagyonosabb gazda, bár a 8016 főnyi lakosság egyharmada őstermelő; a nyolcvan-kilencven holdas birto­kos ritkaságszámba megy, a többiek legfeljebb, ha tizenöt holdon gazdálkodnak. Harmadéve még Sashalmot is Cinkotáról igazgatták, akkor Sashalom önállósította magát. Kárpótlásul ja­nuár elsejétől a Csömör felé eső Anna- és Ár­pádtelepet csatolták Cinkotához; ez a két te­­lepecske előbb Rákosszentmihály­on fizette az adót, s most mintegy ezer fővel megszaporí­­totta a lélekszámot, körülbelül kétszázötven kataszteri holddal pedig a négyezerötszáz bol­hás határt. A leventék fapuskája Akárcsak Pestújhelyen, itt is az iparosgye­rekek szokták meg leghamarabb a leventeélet szépségeit. A gazdacsaládok fiai lassan meleg­szenek fel, de hamarosan annál tüzesebb le­vente válik belőlük. Valóságos legendákat hal­lunk a gödöllői járás főszolgabírájáról, vitéz Endre Lászlóról, fanatikus szorgalommal szedi rendbe a Pestkörnyék és a járás sportoló fia­talságát. Büszkén emlegetik a cinkotaiak, hogy­ a tavalyi leventeversenyen a járás többi falvai elől a második díjat vitték el. Alig esztendős az akció, a kicsiny községben már 316 működő leventét tartanak nyilván, s még csaknem két­száz az olyan fiatalember, aki leventesor alá kívánkozik. Ezen azonban nincs is csodálni­­való. Soha akkora becsülete nem volt a cinko­tai daliának, mint amióta vasárnaponkint be­áll a csapatba s hetybe lépéssel elvonulhat az alatt a kis ablak alatt. Ami viszont azt illeti, a leányok se­m igen rátartósak és — ez cinkotai specialitás — seregestül kisérik a gyakorló­térig a nyalka fiukat. És mivelhogy a menete­léshez taktus is szükségeltetik, a legények egy­szeriben megtalálták a legidevalóbb nótát. A népeszerű „simongáti“-t éneklik, a helyi igé­nyekhez alkalmazva: Lányok, lányok, cinkotai lányok, Van-e nektek levente babátok ' Persze, azt hitték a jámborok, hogy ez a kérdés olyan fogas kérdés, amire a „célba­­vettek'' nem tudnak megfelelni. Nos az történt, hogy addig lem­érozták, szólitgatták Cinkota hajadonait, amíg csak gondoltak egyet — és maguk is leventecsapatba álltak: ne most vi­tézkedjetek, adta leventét! — Egyelőre sajnos, csak fapuskával gya­korlatozhatunk, mondják a leventék, de jö­vőre, ha másképp nem megy, magunk szer­kesztjük össze a gépfegyvert. Mert hát azzal is közelebbről akarunk megismerkedni. Tervek, panaszok Cinkota egyébként éppen most szerkesztette meg instanciáját, melyben a kormánytól há­romszázezer aranykorona kölcsönt kér. Ebből akarják felépíteni a vasúti állomás körül az új községházat, nyolcvanezer koronát szánnak kulturházra, százezret a levente-otthonra, e mellé tribünökkel felszerelt sporttelepet ter­veznek. A kulturház költségeire egyik külföldi alapítványból várnak hozzájárulást. Modern felszereléssel látják el a községi vágóhidat. Árpádtelepen iskolát, strandfürdőt kap, utcáit is rendezik. Cinkotán eddig két kisdedóvó, öt elemi, azonkívül polgári fiú- és leányiskola működik, s a község menedéket adott a Po­zsonyból menekült, tanítónőképzőnek. Ebben százötven növendék tanul. A hősök emlék­műve­ még hiányzik, de Istók János szobrász­művésszel ezt is rövidesen megmintáztatják. Harmadéve emléktáblával jelölték meg a falu­nak azt a házát, ahol valamikor egy-két éjjelre Petőfi vendégeskedett. A társadalmi élet elevenebb lett, amióta a MANSz, az Egyesült Keresztény Nemzeti Liga helyi csoportjai megalakultak. Hálával említik a község vezetői közül Blatniczky Pál evangé­likus főesperes és Galla Ferenc dr. plébános, továbbá Kuharik Ferenc dr. községi orvos, s főként az angyali lelkű matróna, Batthyány Ilona grófné nevét, akinek minden iparos- és földmivescsalád személyes ismerőse, a legegy­szerűbb házakba is eljár, esküvőre, kereszte­lőre és a lányoknak fáradhatatlan oktatója, második édesanyja. Mátyásföldön is baj van a HÉV-vel és a Phöbusszal Cinkotán is, Mátyásföldön is sokat panasz­kodtak a helyiérdekű vasútra, meg a villany­­világítást szállító Phöbus társaságra. A viciná­lis urai egyáltalában nem gondolnak azzal — mondották informátoraink, — hogy kitűnő fekvésénél fogva ez a vidék elsősorban volna alkalmas nagyarányú családi lakótelepek léte­sítésére. Minden úton-módon szinte elriasztják a lakosságot Mátyásföldről és környékéről, úgy, hogy télre, aki csak teheti, a városba hú­zódik, hogy megmeneküljön a villamos mizé­riáitól, s csupán néhány patrícius benszülött harcol tovább sorsával. A vonatok olyan rit­kán járnak, hogy például reggel nyolc és ki­lenc óra között, a város fele csupán két villa­mos van beállítva. Mostanában felszerelték ugyan a villanyfuró berendezést, e­nnek a me­lege azonban a nagy hidegben alig érezhető. Mátyásföld és Sashalom három állomásán hiányzik a zárt, fűtött váróterem. A díjszabás is csaknem száz százalékkal drágább, mint a MÁV helyi vonalain s aki Mátyásföldről Gö­döllőig vált jegyet, ugyanannyit kénytelen fi­zetni, mintha a keleti pályaudvarnál kezdte volna meg az útját. Emellett a villamosok vég­telenül lassan cammognak: a nyolc kilométe­res távolságot harminc perc alatt teszik meg. Évtizedek óta húzzák-halasszák a Ferenc Jó­­zsef-laktanya előtti felüljáró megépítését s a sorompózással rengeteg munkaidőt vesznek el a tisztára tisztviselőkből, munkásokból álló utazóközönségtől. Több oldalról hangoztatják azt a kívánsá­got, hogy a HÉV alakítsa át nehézkes vonat­­rendszerű járatait megfelelő villamosjára­tokká,, mint amineket a szükséglet régóta megkövetel s legalább Cinkotáig egyes, illetve duplakocsikat tartson forgalomban. De ezeket azután hat-nyolc percenkint indítsa, ahogy a BEESZKÁR teszi kültelki (kispesti, pester­zsébeti, pestszentlőrinci) kocsijaival. Rákos­falva, Rákosszentmihály, Sashalom, Mátyás­föld, Cinkota s a többi érdekelt falvak közön­sége — mivel a tapasztalatok szerint kevéssé bízhat benne, hogy óhajtásai meghallgatásra találnak — most azt szorgalmazza, hogy a rákoskeresztúri villamos Kőbányáról körfor­galmi elágazást kapjon erre a vidékre. A há­romezer koronás átszállójegy és a gyorsabb közlekedés fejében mindenki szívesen magára venné a villamos utazás esetleges hátrányait. A Phöbus lehetetlenül magas tarifája, amelyről már előbbi cikkünkben is szólottunk, régebben arra indította­k­ Mátyásföldet, hogy saját üzemében állítsa elő a villanyvilágítást. Jellemző, hogy még így a kisebb, tehát arány­lag költségesebb berendező mellett is jóval olcsóbban adja az áramot, mint a túlsó oldalon egyeduralmat élvező Phöbus. Újpesttől Rákos­csabáig és Pécelig nyúlik a Phöbus hálózata s eddig, csodálatosképpen, minden mozgalom megakadt, amely a kormányt az árak hatósági lemérséklésére igyekezet rábírni. A rész­vénytársaság közvetlenül a háború előtti évek­ben valamennyi községnél monopóliumszerű szerződésekkel biztosította magát. Félévenkint tartanak ugyan ármegállapító üléseket, de itt ügyes taktikával formális rohamok indulnak meg a községi kiküldöttek ellen, úgy, hogy azok végül is boldogan mennek haza, mert leg­alább az új emelést sikerült elhárítaniuk. Sok­ ezer fogyasztó nevében hívjuk fel az 1155 ko­ronás hektowatt-árra a kereskedelmi miniszter úr figyelmét. Tűrhetetlen, hogy a főváros tő­­szomszédságában egy üzleti vállalat nyerész­kedő politikájával egyenesen útját állja a ter­mészetes fejlődésnek s kisemberek tízezereitől másfélszeresét erőszakolja ki annak az egy­ségárban­, amely mellett a fővárosi elektrom­os­— A Magyarság tudósítójától — A Nemzeti Színház közönsége, mint meg­írtuk már, kérte, hogy a színházban engedjék meg a dohányzást. Jelentettük azt is, hogy a lova­­si színházvizsgáló bizottság, amelynek tagjai jórészben maguk sem dohányosak első tanácskozásában úgy határozott, hogy a szín­­házban a dohányzást nem szabad megengedni. A Nemzeti Színház hölgyközönségének egy része azonban szívósan k­itartott követelése mellett. Mert először kizáróan nők kérték a dohányzás megengedését. Ám ennek különös története van. A színházlátogató hölgyek so­kat panaszkodtak, hogy lehetetlen három óra hosszáig füst nélkül ülni a színházban. En­gedjék meg hát, hogy a türelmetlenebb do­hányzók felvonás közben elszívhassanak egy­két cigarettát, vagy más szivarkafajtát. He­vesi igazgató előzékenyen hárította el magá­ról a felelősséget. Ő készséggel megengedné, dehát a színházvizsgáló bizottság... A szin­­házjáró asszonyok erre nagy és merész do­logra határozták el magukat. Csoportot tobo­roztak — így beszélik szerte a városházán — és küldöttségben mentek el két — városatyá­hoz. Addig gyúrták aztán kedvesen a két vá­rosházi urat, amíg végre — az amazoni táma­dás elől meghátrálva — férfias szavukra meg­ígérték, hogy a dohányzó nőn kérését teljes tekintélyükkel támogatják. Ennek eredménye­képpen jelent meg ma — legalább is úgy be­szélik — a soktagú bizottság ismét a Nem­zeti Színházban. Egy fővárosi tanácsnok vezetésével egész szakértősereg vonult a Nemzeti Színház fo­lyosójára. Hevesi igazgató, nehogy a do­hányzó hölgytársadalom érdekében esetleg túlságosan exponálnia kelljen magát, Bálint Lajos titkárra bízta a kényes feladat képvise­letét. A bizottság először a Rákóczi-úti kocsi­­feljáróhoz nyíló folyosót vizsgálta meg. Az egyik úr hivatalos komolysággal állott meg a keskeny benyíló közepén. — Ez, kérem, — kezdte felvilágosító elő­adását, — nem alkalmas dohányzás céljára. Kicsiny is, aztán meg a ruhatárhoz nyílnak innét ajtók. — Az nem volna baj, — vette át a szót egy alacsonyabb úr, — de minden ajtóhoz egy­­egy rendőrt kell állítani, hogy innét égő ciga­rettát senki ki ne vihessen. A színház képviselője elkomolyodott: — Három ajtó — három rendőr. Akkor in­kább ... — Ide úgyse adhatunk engedélyt, — mondta közbe a legtekintélyesebbnek látszó úr, — mert innét beszivárog a füst a néző­térre és akkor a nemdohányzók köhögni fognak... A bizottság most megindult a földszinti előcsarnok felé. A színház képviselője mind­jobban az urak felfogása ellen érvelt: — A világon mindenütt dohányoznak a színházakban. Miért legyen kivétel éppen a magyar Nemzeti Színház. — No, no, — fordult feléje az egyik bi­zottsági tag, — a főváros a Nemzetivel szemben mindig előzékenyen viselkedett. — Azt nem is mondjuk. De a közönség érdekeit is figyelembe kellene venni. A szín­házi publikumnak mintegy fele dohányos. És ha szórakozni akarnak a színházban, ak­kor három órára le kell mondaniok megszo­kott élvezetükről. Valaki itt elsóhajtotta magát, hogy ha Antonius és Kleopátrát játsszák, akkor négy órára, ha pedig netán a Don Karlos-t adják, fél éjszakára kell aszkétának ma­radnia. — Az utcán lehet szipákolni — zárta be a vitát egy határozott hang. A főbejárat előcsarnokában kezdődött a második felvonás.­­ Hasonló jelenetekkel, mint az előbb. — Erről lehetne beszélni, — kezdődött a nyitány. — Ez nem is veszélyes, — kapott a szób­a titkár, — csupa kő itt minden. — A nézőtérre se surran be a füst... — Igaz, igaz... — helyeselt a tűzoltóié, parancsnok. — Csak egy baj van, — emelte fel a fejét egy komolyarcú úr. Tíz pár szem szegeződött rá kiváncsiam — Az a baj, ha ide megadjuk az enge­délyt, akkor holnap hasonló kérelemmel jön­nek a magánszínházak is. — De különben is, — toldották meg most már többen a beszédet, — itt nyílik két ajtó a ruhatárba, ott két lépcső vezet az emelet Ide kellene megint négy rendőr... — Eddig összesen hét... A színházi titkár elcsodálkozott: — Uraim! Ha itt tucatszámra állnak rend­őrök, azt hiszi a közönség, hogy összeeskü­vésre készülnek a színházban! A bizottság hajthatatlan maradt. Ám­­ néhány dohányos tag még bizakodott: — Az első emeleti csarnokban talán te­hetne ... — Ott a színház nem engedheti meg, mert a mindennapi füstölés hamarosan tönkretenné a képeket és szobrokat... Új ötlete támadt az egyik bizottsági tag­nak: — A színház kinyúló erkélyén, a szabad­ban megengedhetjük. — Öt ember fér oda, — legyintett a titkár. — Galambok tanyáznak rajta... — Meg veretnek! — Gyerünk tovább! — adta ki a jelszót a tanácsnak. És a szakértő bizottság átvonult az első­emelet baloldali folyosójára. Pár négyszögl­ölnyi széles az egész. A bizottsággal tele te lett. Az urak tartósan körülnézdegéltek. — Itt már megengedhetjük. A rendőrkapitány felemelte figyelmeztető szavát: — Igen. De ide is kell két rendőrt állítani. Hosszas tanakodás következett, amelynek az lett a vége: a bizottság hivatalosan bele­megy, hogy a Nemzeti Színházban a Rákóczi­ út felé eső első emeleti folyosón és az utcára nyíló három erkélyen megengedi a dohány­­zást. A bizottság megengedi azt is, hogy a rendőröket a színházi jegyszedőkkel helyette­sítsék. De ha szabálytalanságot vennének észre, tüstént visszavonják az engedélyt. A bizottság titkára a falakra mutatott: — A dohányzást­ tiltó táblákat le se lehet mindjárt venni. — Nem kell úgy sietni, — intette le a ta­nácsnok. — Először szellőztető ablakot kell ide csináltatni. A színház megbízottja a közönség nevében kelletlenül köszönte meg a szívesen adott en­gedélyt : — Kaptunk dohányzótermet. Ám a szín­házban naponta négy-ötszáz dohányos jön össze, s ezek közül mindössze tizenöt-huszan férnek el a dohányzófolyosón... Mikor a bizottság után kifelé ballagtam a színházból, egy hölgy állt elém az ajtóban: — Megengedték? — Meg! Az első emeleti folyosónl •— Hiszen az roppant kicsiny ... — Azért elfér benne mondjuk, tíz nő, tíz férfi. — Micsoda? Férfinek ett nem lesz helye! Most jönnének, ugye? De amikor kérni, kö­vetelni, harcolni kellett érte, akkor nem mer­ték odadug­ni az orrukat! Magyar Imre Szahan.nom anyosa a Neimsseli Sssn^úzban mű kitűnően jövedelmez. Elvégre a villanyvil­­lágítás elsőrendű közszükséglet s a szociális gondoskodás szempontjából sem lehet közöm­bös, hogy a közönség szegényein rétegei ne le­gyenek kitéve megrövidítésnek. Alig egy-két pestkörnyéki község jutott ed­dig abba a helyzetbe, hogy szaktanácsadó mérnököket alkalmazhasson. Pedig ebből sok haszon akadna, kézivé az út- és csatornaépí­téstől, a kulturberendezkedés számos, egyéb fokozatáig. Cinkota és Rákosszentmihály leg­utóbb összefogott, hogy közösen rendszeresít­senek ilyen mérnöki állást. A szanálás azon­ban lehetetlenné tette, hogy a kiszemelt jeles szakember meg is kezdhesse működését. Mátyásföld társadalma most fáradozik azon, hogy a cinkotaiakkal együtt megalakítsa úri kaszinóját. Az akció élén Soós Jenő dr. posta­főigazgató, Katona Béla igazgató, Hinner ez­redes és Kohl Ferenc nyomdaigazgató állanak. A közért való munkában érdemeket szereztek: Milosevits János volt nemzetgyűlési képviselő, Koncz és Menasághy tábornokok, Gyulay Aladár dr. miniszteri tanácsos, Diósy Lajos, a régi kaszinó elnöke, Jeney Aladár főügyész, Bokody Attila községi elöljáró, Taksonyi András ingatlaniroda tulajdonos és R. Vozáry Gyula ny. egyetemi főellenőr. 9

Next